Nincs velünk, ki fog tanítani, célt adni a napjainknak, életprogramunkat ki adja, ha ő most elmegy? Hogy éli túl a tanítvány mestere távollétét?

Az Isten kilép ebből a világból. Mondhatnánk, hogy ahogy jött, úgy el is ment, de nem lenne igaz. Mert közben minden megváltozott. Az élet alapjaiban lett más, az ember alapjaiban lett más. Nem csak azért, mert százak gyógyultak meg vagy támadtak fel. Nem csak azért, mert ezrek lehettek tanúi a csodáinak, tetteinek, tanításainak és feltámadásának. Hanem mert én gyógyultam meg. Én támadtam fel. Én láttam a kenyeret osztani, engem hívott el a halászatból, nekem bocsátotta meg, hogy megtagadtam. Az én életem lett életté az addigi halál helyett. Nekem adott a szabadságot bűneim alól.

De ha ennyi lenne, még mindig nem lenne több az áldozócsütörtök, mint egy égiháborús hősre vagy mennyei polgárjogi harcosra való emlékezés, aki a csatát egyszerűen nemcsak a földi birodalmakért, hanem azon túl is vívta – időben és térben is túl. De még ennél is többről van szó. Ahogy Jézus elment, újra vissza is fog jönni. Újra érinthetem, újra velem lesz, mesterem lesz. És életprogramomat addig is ő adja: kísér a Szentlélek által. Nem hagyja, hogy újra visszamenjek halászni. Nem lehet meg nem történtté tenni.

Tudom, az én megváltóm él. Hajléka készen vár reám. Nem itt, ezen a hegyen, de talán majd egyszer egy másikon...

Pete Violetta