Műhelytitok következik: az éves zsámbéki templomfutáson, szeptember 13-án először a különböző számokra benevező gyermekeit akartam megkérdezni a sporthoz fűződő kapcsolatukról, s bár az édesanya hiába mondott igent a váratlanul melléjük toppanó újságírónak, azok félszegen bújtak el mögötte. Így esett, hogy végül Beával elegyedtem beszélgetésbe, szavai pedig már akkor túlmutattak azon, amit a videó keretei akkor megengedtek. Amikor pedig megtudtam, hogy nem csak a sport – leginkább a cselgáncs – szerelmese, hanem aktív közösségi tevékenységet is vállal a helyi Csillagvilág Református Óvoda szülői közösségének vezetőjeként és egyetemi oktatásszervezői munkájában, ismét felkerestem. Bár az eredetileg lazábbnak tűnő, lefixált nap zsúfoltan alakult számára, otthon is tudott időt tölteni, így hosszabban hallgathattam mindarról, ami az életét és életüket keretezi.

Hadzsime!
„Leányváron, ahol felnőttem, gyakorlatilag két dolog közül választhattak a gyerekek: a falu sváb gyökerei miatt a néptánc, illetve a cselgáncs közül. Utóbbit választottam, bár eleinte nem tetszett, mert meghúzták a hajam, és nem is tartottam valami lányosnak” – kezdi felidézni szeretett sportága felé tett első lépéseit Baumstark Bea akinek amellett, hogy rengeteg barátnője járt az edzésekre, a legkomolyabb érve mégis az volt a dzsúdó mellett, hogy kisebb korában sérve volt, és azt javasolták neki, hogy erősítse a hasfalát. „Az edzőnktől, Tóni bácsitól és a német partnerszervezetünktől rengeteg támogatást kaptunk, így a családunknak gyakorlatilag alig kellett beletennie valamit ebbe az 1000 forintos tagdíjon kívül – és sok olyan gyerek is sportolhatott, akinek erre nem lett volna lehetősége.”

Egyesületével Bea számtalan versenyre eljutott, a versenyszerűen űzött cselgáncs pedig egészen sokáig elkísérte. „Nyolcosztályos gimnáziumban végeztem Esztergomban, ahogyan hazajöttem a suliból, rohantam edzésre, hétvégén pedig versenyekre.” Egyetemistaként másfél évig járt a KSI-hez, Leányváron ovisoknak tartott edzéseket, de még németországi, passaui Erasmus-ösztöndíja idején is felkeresett dzsúdóklubokat. Junior koráig a korosztályos válogatott tagja volt, serdülőként és ifiként magyar bajnok lett, megnyerte a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Országos Bajnokságát és a szenior felnőtt bajnokságot is. Legjobb eredményeinek azonban az 1998-as győri ifjúsági világkupán elért első, illetve a csehországi, Európai Olimpiai Reménységek Versenyén elért második helyezését tartja.

Számtalan érme és trófeája korábban egy faltól falig tartó polcot elfoglalt, ám ahogy nőttek a gyerekei, egyre több hely kellett a könyveknek, legómodelleknek és családi ereklyéknek, így azokat elcsomagolta. „Nem akartam sportiskolába menni, mert a tanulás fontosabb volt számomra, és annak idején a heti három edzés kevésnek is bizonyult ehhez. A sportiskola tanulmányi része pedig nem volt olyan erős, így az egyetem mellett tettem le a voksomat. Amellett azonban, hogy ma már a gyermekeim is cselgáncsoznak, azért a sportág most is része az életemnek: amikor hosszabb ideig vagyok bent az irodában, este Újpestre megyek edzeni. Ez az énidőm, és bármit csinálok, nem tud ennyit adni.”

De mennyi, pontosabban mi is az az ennyi? „A dzsúdó olyan komplex, hogy csak felnőtt fejjel érti meg az ember: önfegyelemre és tiszteletre tanít, emellett kőkeményen belénk sulykolják, hogy ennek csak a tatamin van helye – a cselgáncsközösség ki is veti magából azokat, akik ezt nem tartják be. Az, hogy alkalmazkodni kell a keretekhez, hogy vannak szabályok, hogy tűrni kell a kudarcot, az életem számtalan területén alkalmazni tudom.”

A munka és a gyereknevelés, jelenlegi élete sarokpontjai, kifejezetten ilyenek: „Anno egy mérkőzésen három percem volt arra, hogy legyőzzem az ellenfelemet, az viszont, hogy hogyan osztom be az erőmet, csakis rajtam múlt. A munkám se arról szól, hogy nyolc órakor be, fél ötkor pedig kicsekkolok, hanem általában egységnyi feladatot kell elvégeznem.” Bea magyar–pedagógia szakon végzett az ELTE-n, rövid ideig tanított, majd gyermekei születése előtt és nyolcéves főállású anyaság után három éve ismét alma materében kezdett dolgozni: eleinte jegyzőkönyvet írt felvételiknél, majd a Pedagógiai és Pszichológiai Kar hallgatói önkormányzatának tagja, később elnöke lett, két évig vezette az egyetem karrierközpontját, jelenleg pedig a Digitális Oktatásfejlesztési Kompetencia Központ operatív igazgatóhelyettese.

Keretek és szabályok
„A férjemmel próbáljuk tágítani a határainkat, de a nevelési elveink is hasonlóak. A gyerekek nemcsak nézik, hanem csinálják is a sportot, ez nekik is fontos. Ha valami mással akarnak foglalkozni, abban hagyunk nekik szabadságot, de abba nem megyünk bele, hogy ha valaki elkezdte a focit, akkor egy hónap múlva abbahagyja. Ha kell, karakteresebben képviseljük, hogy ha ezt mi bevállaltuk, ő se adja fel és legalább egy fél évig csinálja – abban az esetben persze nem, ha ennek valamilyen szomatikus jele van, esetleg az edzővel nem stimmel valami” – osztja meg Bea. A gyerekek sportágai között megtalálható a futball, a kézilabda, a ritmikus gimnasztika, a cselgáncs, korábban pedig úsztak és jégkorongoztak is.

„Vannak főszabályok, amihez minden gyereknek alkalmazkodni kell, és azt látom, hogy erre szükségük is van – a mi családunkban ezek működnek.” Ilyen például, hogy senki sem indulhat el reggeli nélkül az óvodába vagy az iskolába. Aztán napi tizenöt percet játszhatnak tableten vagy telefonon, kizárólag olyan játékkal, amit az édesapjuk töltött le. „A legnagyobb fiunk ötödikes, de nincs még mobilja. Néha jó lenne tudni, hogy éppen merre jár, de megtanult nélküle élni.”  Annak viszont örül, hogy a gyerekek délutánjai hasznos dolgokkal telnek: „Mindegy, hogy zenére vagy sportra járnak, nem a telefont nyomogatják. Persze, az ideális az lenne, ha együtt tölthetnénk több időt, de mivel humán területen dolgozunk, mindkettőnk munkája szükséges ahhoz, hogy normális színvonalon éljünk.”

A ház közös tereiben nemcsak a gyerekek különóráit és edzéseit nyilvántartó táblázat kapott helyet, de egy olyan is, ahol a gyerekek egyes cselekedeteik után pipákat gyűjthetnek. „Ebben olyan alapdolgok is benne vannak, mint a fogmosás, az öltözködés vagy a reggelizés. Fontos, hogy nem versenyeznek, hanem együtt gyűjthetik a pontokat és együtt is használhatják fel: ezer után moziba mehetünk, kétezer után cirkuszba. Ezzel közös élményben vesznek részt, és egymást is motiválják.”

Mint mondja, nem csak a sport formálta ezt a hozzáállást. Ő és férje, Gergő is gyermekként veszítették el édesapjukat, így az anyák vitték hátukon a családokat. Az immár nagymamák örömmel vállalnak be hosszabb időszakokat is az unokákkal, mint tették azt legutóbb, amikor a házaspár egyhetes tanulmányútra utazott el. „A sportszeretet is a családi örökség része: anyukám kézilabdázott, ma pedig kerékpározik, úszik és idősebb korában megtanult síelni is.” Bátyja a sportközvetítések kedvelőinek lehet ismerős: Baumstark Tibor a Spíler1 tévécsatorna kommentátora.

Aktívan tenni másokért
A mozgás mellett a közösségi szerepvállalás az, amit szintén apai és anyai örökségnek tud be: „Apukám technikát tanított, gyerektáborokat szervezett és főállásban vitt egy utazási irodát” – meséli, azt pedig a beszélgetésünket fél füllel hallgató, az ovis vásárra előkészülő édesanyja a konyhából teszi hozzá, hogy férje színházat is csinált Leányváron. „Anya hivatali vonalon volt központi szereplő: egész életében a piliscsévi önkormányzat jegyzőjeként dolgozott. Arra emlékszem, hogy mindig valamilyen testületi vagy bizottsági ülésen, utána fogadáson volt, Csévi Napokat szerveztek, és mindig volt nálunk valaki. Vagy a nagy rokonságból jöttek, vagy a baráti társaságból, és gyakorlatilag most a mi életünk is erről szól. Mulatságos, amikor a gyerekeim megkérdezik:

„Ma ki jön hozzánk?” – senki, válaszolom. „És hová megyünk?” – sehová. Nekik ez a fura.

Bea családja és munkája mellett a legtöbb időt az óvodai szülői közösségben való szolgálattal tölti, melyhez hitéleti kanyarokon keresztül vezetett az útja. „Az apai nagyszüleim sváb katolikusok voltak, nagymamámmal később sokat jártam misékre, szüleim azonban a szocialista államberendezkedés miatt nem kereszteltek meg minket. Később szerettem volna hittanra járni, úgy, mint a dzsúdós társam, de a plébános azt mondta, csak azok járhatnak, akiket megkereszteltek. Amikor tizenkét éves koromban apukám meghalt, ismét beszélgettem vele, és azt mondta: Istennek szüksége volt édesapámra. Erre csak annyit tudtam válaszolni: ’Tényleg? Nekem is!’ A hitem itt megbicsaklott, és csak felnőttként találtam vissza Isten útjára.”

Arra jó szívvel emlékszik vissza, hogy amikor Passauba utazott, egy katolikus hallgatói közösség alkalmait látogatta, mi több, az általuk működtetett bisztróban munkát is vállalt. Noha később katolikus szertartás szerint keresztelték, férje református háttérből érkezett, és amikor Zsámbékon letelepedtek, a helyi református gyülekezetbe kezdtek járni. „A lelkipásztor, Matyó Lajos, rögtön megkérdezte, meglátogathat-e minket, a beszélgetéseink pedig sokat formáltak a hitéletemmel kapcsolatosan. Egy négygyermekes édesapa szájából hiteles volt, amit a családról mondott, vagy arról, hogy milyen kihívásokkal küzdött meg a felesége, amikor visszatért a munka világába.”

Mint mondja, eleinte csak a férje vett részt az istentiszteleteken, őt pedig eleinte azzal lehetett „behúzni”, hogy van-e kedve szeretetvendégségre süteményt sütni vagy a gyerekekre vigyázni. „A zsámbéki gyülekezetben szokás, hogy egy gyermek születése után komatálat kap a család két héten keresztül – ezekben a gesztusokban nagyon megtaláltam magam. Sőt, az is sokat jelentett, hogy az első két gyermekünk keresztelőjén elmondhattam az édesanyák hálaadását – a harmadik és negyedik babánál már a férjem tette ugyanezt.”

Szinte adta magát, hogy a kicsik a Csillagvilág Református Óvodába fognak járni, az évek alatt pedig Bea szépen lassan minden programba bekapcsolódott – négy éve már a szülői szervezetet vezeti. „Októberben szervezzük a Kamra Kincse jótékonysági vásárt, ahol sütünk-főzünk, az apukák pizzát és ciabattát készítenek, és a gyerekek által készített kézműves termékeket is meg lehet vásárolni – ezt idén ruhacserével is kiegészítettük. Korábban csináltunk adventi vásárt, ezt ezúttal batyus jellegű összejövetellel váltjuk fel, tavasszal a gyermekeink által nevelgetett palántákat cserélgetjük egymás között. A bálunk minden év központi eseménye az óvoda számára nyújtott anyagi támogatás tekintetében, júniusban pedig családi napot szervezünk. A júniusi évzárót összekötjük a tanévzáró családos istentisztelettel, együtt sütünk-főzünk.”

Ahogyan Beával beszélgetek, és később látom is a szülőtársak között, nem szolgál rá a nyilvánosságban időről időre megjelenő, karikírozott „SZMK-s anyuka” képére, azt azonban hozzáteszi, a hatékony szülői közösséghez szükséges egy gyújtópont. „Csak így lesz folyamatos a működés és aktív a kommunikáció. Nehéz elérni, hogy új tagok lépjenek be, hiszen bár kívülről úgy tűnik, mintha összeszokott és zárt csoport lennénk, nagy örömmel és szeretettel várunk minden új csatlakozót. Még mindig a személyes kapcsolódások útján tudunk legjobban közösséget építeni, ezért fontos, hogy ha csak pár percig is, de beszéljünk a szülőtársakkal. Jó látni, hogy ez az együttműködés továbbgyűrűzik az iskolába is – lásd templomfutás vagy kerékpáros nap.”

Mind a sportos, mind az egyetemi, mind pedig a gyülekezeti és óvodai közeg is sok energiáját kötötte-köti le, interjúnk végén pedig nem kertel afelől, hogy mindezt miért is csinálja igazán – egyúttal áthúzza a „szuperanyu-narratívát”. „Abból tudok töltekezni, hogy aktívan teszek másokért, de ez csak az érme egyik oldala. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig mindenhová odaérünk, mert azt szeretnénk, hogy ez vagy az is beleférjen még az időnkbe. Ötödik éve pszichodrámázom, ahol sokat dolgozom a határhúzáson és azon, hogy tudjak nemet mondani. Egy hatfős családnál mindig lesz olyan, hogy valakinek másképp alakul a napja, ilyenkor pedig jó érzés, ha számíthatunk a nagymamákra, vagy hogy kapásból tudnék négy-öt olyan szülőt mondani, akikkel kölcsönösen számíthatunk egymásra. Azt az időt és energiát, amit egy-egy programra vagy valamilyen elintéznivalóra fordítunk, sokszorosan kapjuk vissza.”

Képek: Baumstark Bea magánarchívum, Dezső Attila

Kapcsolódó anyagunk:
Tizenhetedik alkalommal vehettek részt templomfutáson a Zsámbékon és környékén élő mozogni vágyók, ahol az óvodásoktól a nyugdíjasokig minden korosztály képviselte magát. A futók elsősorban nem magukért, hanem a cerebrális parézissel küzdő, ötéves Nagy Eszterért szálltak versenybe – a nevezési díjak és a felajánlott adományok egyaránt az ő rehabilitációját segítik.
Akik előtt nem bizonytalan a cél – Parokia.hu