„A tökéletesség nemcsak az önfegyelemről, hanem az önfeledtségről is szól” – hangzik el a filmben. De hogyan is lehetne a vágyott tökéletességet elérni, ha valaki minden pillanatban szem előtt van, ha nincsenek zárak, határok, bárki ki-be léphet bárki világába? Hogyan tud valaki megfeledkezni magáról, ha minden percben hajszolnia kell a sikert, nincsenek barátai, az anyja magát akarja megvalósítani a gyermekében, valóban élvezhető ételeket nem lehet enni, szórakozni nincs idő, az ember pedig kényszeres jó kislány? Mi történik, ha valaki ebbe kívülről belenyúl és megpróbálja előhívni a fekete hattyút?

Ha csak egy mondatban kellene bemutatni a filmet, az így hangozna: egy balett-táncosnő a skizofréniáig hajszolja magát a sikerért. De ennél sokkal többről szól. Főszereplője egy balett-táncos (kis?)lány, akinek talán már rég fel kellett volna nőnie, akinek a siker eléréséhez először önmagát kell megtalálnia. Talán nincs nehezebb dolog az életben, mint megtanulni beengedni azokat a tulajdonságokat, amelyeket rossznak tartunk: egy konformistának kiállni magáért, egy prűdnek megélni a szexualitást, egy sikermániásnak merni barátkozni. Hogy ez ne legyen snassz, miért is ne lehetne odadobni egy kis Hattyúk tavát szimbolikaként, ahol a fekete hattyú a végén pusztít – de hogy kit és mit, arról hosszan lehetne beszélgetni.

Mint ahogy arról is, hogy mi lesz a következménye, ha egy egydimenziós ember elkezd többdimenzióssá válni. Mit hoz elő egy szülőből az, amikor már nem csak a szerepekről szól az élet, hanem elkezd beleférni egy ferde este vagy egy kis Tom és Jerry? Vajon ettől kezd komplexebbé válni a környezet is, amibe már mélyebb párbeszédek is beleférnek? Ha igen, megéri barátkozni egy sötétebb oldallal, ami megronthat és összetörhet? Lehet-e elég egy szürke középszint, vagy a valódi sikerért megéri vállalni egy nehezebb utat az életben?

A film nagyon sok kérdést hív elő az emberben. Lehet kritizálni a karaktereket, de nem engedi, hogy csak negatívan lehessen minősíteni őket. Minden szereplőjéből elővillan az ember, persze, ettől még a Fekete hattyú nagyon sötét film. Az igazság kutatásáért lemegy a legelemibb szintre, az ösztönökig, és nulla prüdériával vezet végig azon, hogyan tud lassanként elborulni egy elme. Az egyedüli, aki nem torzul ebben a világban, talán nem is igazi balett-táncos: minden morált és erkölcsöt felrúg, folyton késik, pontatlanok a mozdulatai, de képes élni, bocsánatot kérni és törődni másokkal.

Már csak az jár a fejemben, nekem hogyan is kellene a környezetemben jelen lenni. Kit kellene beengedni és kit nem? Tudok-e szórakozni és élvezni az életet, közben lemondásokkal dolgozni? Tudok-e jó szülő lenni vagy jó főnök? Valóban annyira idegen ez a balettvilág?

A film megtekinthető 2018. június 7-én, csütörtökön este 6 órakor a Bibliamúzeum alagsori konferenciatermében, a Ráday utca 28-ban. A vetítés után Lőrinc Katalin táncművész, koreográfus, a Magyar Táncművészeti Egyetem tanára és Jakus Ágnes, a Parókia portál újságírója beszélgetnek a filmről. További részleteket az esemény Facebook-oldalán tudhat meg.

Gyere el Te is, gondolkodjunk közösen a filmről!