És velem ki törődik? – teszi fel a kérdést Karsay Eszter református lelkész, pasztorálpszichológus nemrégiben megjelent könyvében. A Gyökössy Endre lelkigondozói szeminárium vezetőjével a határaink meghúzásáról, keserűségről és boldogságról beszélgettünk.

Hogyan lehet megtartani a határokat az emberi kapcsolatokban? Mennyiszer vállalhatok szívességet? Hogyan mehetek el két mérföldre úgy, hogy ne legyen bennem elhallgatott feszültség amiatt, hogy nekem ez nem megy, még ha megteszem is?

Ki-ki a maga meggyőződése alapján tudja meghúzni a határt. A legfontosabb, hogy én magammal egyetértsek. Az a legrosszabb, ha valaki teszi a jót, és utána kárhoztatja magát, hogy én bolond, miért is mentem bele. Ez rossz, mert önmagammal meghasonlok, szembekerülök, és ez keserűséget okoz. Soha ne bánjuk meg, hogy jók voltunk! Hallani olyat idősebb keresztyénektől, hogy én mindig jó voltam hozzá, és lám, ez lett a vége. Én mindig azt szoktam mondani, hogy örüljön annak, hogy jó volt hozzá; lehet, hogy majd ezután lesz gyümölcse. De ha még nem látja is a gyümölcsöt, ne bánja meg, hogy jót tett, hogy saját meggyőződése szerint cselekedett. Amikor vége lett egy barátságnak, amikor kiderült, hogy átvert a másik, akkor is tudjam azt mondani, hogy én a saját mércém szerint voltam jó hozzá, szerettem, hűséges voltam hozzá, mert nekem ez volt a helyes, és ezt utólag sem bánom meg – még akkor sem, ha szomorúsággal tölt el, hogy nem lett olyan kimenetele, amilyet szerettem volna.

Mi lehet az oka annak, ha valaki megbánja, hogy jó volt?

Egy bibliai példa jut eszembe. Péter azt kérdezi Jézustól, hogy nekünk mi lesz a jutalmunk, akik mindent elhagytunk érted. Baj, ha az ember a jutalomért akar jót tenni. A jutalom következmény. A jótett magában hordozza a gyümölcsét: azt, hogy jó érzéssel tölt el. Ha viszont valaki azzal az elvárással cselekszi, hogy legyen belőle haszna, az már üzlet. Ez alattomos dolog, mert lehet, hogy nem gondolunk erre, de a lelkünk legmélyén ott van, hogy azért ennek, ugye, lesz jutalma – és ha nincs, akkor megkeseredünk. Ezért fontos, hogy saját magunkat lelkigondozzuk. Utólag beszéljem meg magammal, hogy egyetértek-e azzal, amit tettem. Ha igen, akkor jó; ha csalódott vagyok, akkor valószínűleg vártam valami ellenszolgáltatást, és ez már cserekereskedelem, nem keresztyénség. A keresztyénség az, ha igazán hiszem, hogy úgy érdemes élni, hogy ha ötször pofon vágnak, és nem adom vissza, és ha kényszerítettek a második mérföldre, akkor sem gondolom, hogy de bolond voltam, hogy megtettem.
Szülők néha úgy szeretik a gyereküket, hogy agyondédelgetik; de ezt maguk a szülők élvezik. Később elvárnák a viszont-dédelgetést, holott az a természetes, hogy a felnőtt gyermek a saját gyermekeinek adja tovább, amit a szüleitől kapott. A szülő már tudja, mit jelent gyereknek lenni, de a gyerek még nem tudja, mit jelent szülőnek lenni. Mindig a szülőnek kell okosabbnak lenni, kezdeményezni és akár a második, harmadik, negyedik mérföldre elmenni. Az ember persze bármilyen kapcsolatban elszomorodik, ha nincs sikere a nyitásnak, mégsem hagyja abba. Ha nincs bennem ez a meggyőződés, jobb, ha nem adok; kicsit csukódjak be, keressem a feltöltődést, kérdezzem meg az Úristent, mert az a jó, ha hitelesen adok.

Nemrégiben megjelent könyvének címe: És velem ki törődik? Az ember ezt a kérdést akkor teszi föl, amikor elkeseredett. Ahhoz viszont, hogy a választ is meghallja, a keserűségével is kell kezdenie valamit, nem?

Már az is előrelépés, ha felismerem magamban, hogy én most keserű vagyok. Felismerem, elfogadom és megvizsgálom, miért vagyok az. Ez hangulat, mert tél van, sötét van, hideg van, vagy valóban egyedül vagyok, és úgy érzem, hogy senki nem törődik velem? Törődnöm kell önmagammal. Rendben van, hogy boldog vagyok vagy boldogtalan, örülök vagy sírok, de az jó, ha tudom, hogy mi az okozója, mi hozta elő bennem, még akkor is, ha nem mindig lehet nagyon pontosan nyomon követni. Akinek nem sikerült a vizsgája, elhagyta a szerelme vagy súlyos beteg a hozzátartozója, teljesen normális, hogy elkeseredik. Az lenne abnormális, ha nem lenne keserű. A fontos az, hogy ne maradjon ebben az állapotban, hanem kezdjen vele valamit. Egy bibliai ige arra int, hogy ne engedjük, hogy a keserűség gyökeret verjen bennünk és felnövekedjen. Tudatosan keressük, hogy mi lehet a jobb hangulatra derítés útja! Lehet, hogy egy barát, aki meghallgat és elfogadja, hogy éppen most nem vagyok jópofa és vicces, de az is lehet, hogy egy könyv vagy épp a zene. Lehet, hogy akkor kell lemenni a többiekkel és meginni egy pohár sört vagy kávét és beszélgetni, hogy ne maradjak egyedül a keserűségemmel, mert akkor belepörgök olyan mélyen, hogy lehúz, mint az örvény.

Valaki arra hívta fel a figyelmét keresztyéneknek a minap, hogy szinte mindig pszichológiai témájú könyvekbe menekülnek a fájdalom elől, mivel már meg sem engedik maguknak, hogy fájjon. Erről mi a véleménye?

Én hiszek abban, hogy az Isten minket sokféleképpen megszólíthat. Lehet, hogy egy pszichológiai könyvön vagy egy gyermek csillogó szemén vagy a zenén keresztül. Van, hogy nem tudok imádkozni, mert annyira magam alatt vagyok. Lehet, hogy csak annyit sóhajtok, hogy Istenem, könyörülj rajtam, de akkor az már imádság. Lehet, hogy éppen úgy könyörül rajtam, hogy egy okos ember érdekes gondolata megmarad a lelkemben, és azt forgatom magamban. Pár óra múlva pedig már a bibliát is más nyitottsággal tudom forgatni. A bibliának ereje van azáltal, hogy benne az Isten szól, de ha nem vagyok rá vevő, akkor nem biztos, hogy megszólít.
A fájdalmat nem szabad elnyomni. A fájdalomnál is rosszabb, ha hangulatjavítókkal vagy élvezeti szerekkel próbálom meg földobni magam.
Fontos, hogy tudjak a fájdalmamról, viseljem el, hordozzam a súlyát, a nehezét annak, hogy otthagytak, nem feleltem meg a vizsgán vagy munkainterjún, hogy beteg lettem vagy kudarcot vallottam. De nem szabad belemerülni az önsajnálatba, mintha én lennék a világon az egyetlen, aki ilyen szerencsétlen vagyok. A gyász munkáját persze el kell végezni, mert az valóban munka. Ha elválik valaki vagy vége van egy kapcsolatnak, másnap ne kezdjen új kapcsolatot, ez őrültség. A fájdalom egyben feladat is. Átélhetem úgy is, hogy érzékenyebb leszek mások fájdalmára, és akkor máris javamra válik ez a keserűség. Tanultam valamit magamról, arról, hogy az Isten útjai szenvedésekkel járó utak, és nem feltétlenül úgy dédelget, hogy nekem mindig minden sikerüljön. Ez nem a szeretet megvonásának a jele, ellenkezőleg: tanulhatok belőle.

A fájdalom ezek szerint annak a jele is lehet, hogy Isten törődik velünk. Hogyan lehet észrevenni ezt a törődést?

A szenvedés, a fájdalom kétesélyes, mert van, akit megkeményít, és azt mondja, hogy nem segít az Isten, tehát nincs is Isten. A másik pedig azt mondja, hogy szenvedek, tehát odafordulok az Istenhez, tőle kérdezem, hogy mi a célja a szenvedésemmel. Ha hiszem, hogy Istennek célja van a szenvedésemmel, akkor kibírom, és valóban a javamra válik. Az Isten törődésének a jele legtöbbször a másik emberen keresztül érkezik. Ezért vagyunk mi egymásra utalva és ezért nem helyes, ha egy keresztyén ember azt mondja, hogy egyedül is tud imádkozni meg bibliát olvasni. Ezzel elzárja magát attól, hogy egy gyülekezet közösségében kapcsolatban legyen másokkal, mert ezeken a kapcsolatokon keresztül érkezik hozzánk az Istentől sok jel, és persze kihívás is, mert néha undok a másik, pimasz és megbánt; az azonban nekem kihívás, hogy erre hogy reagálok. Egymás között gyakoroljuk a szeretetet, a megbocsátást, a segítséget, a meghallgatást. Isten úgy törődik velünk, mint a szülő. Látja, hogy a gyerekek veszekednek, de nem mindig avatkozik közbe – okos szülő látja, hogy a gyermekek érettek arra, hogy meg tudják oldani a konfliktust. A kézi vezérléssel beavatkozás nem az Isten útja. Szól, int, bátorít, vigasztal, de szabadságot ad arra, hogy mi éljük az életünket.

Létezik boldogság a földön?

Hogyne létezne, én most boldog vagyok nagyon! De hát persze könnyű akkor boldognak lenni, amikor az embert szeretik. Nem helyes, amikor az ember űzi, kergeti, szorongatja a boldogságot, és egyedüli céllá teszi. Olyan, mint a hógolyó, amit szorongatok a kezemben, ezért elolvad. A boldogság nem cél. Gyümölcse lehet emberi kapcsolatnak, jó Isten-kapcsolatnak, a valóságos hitnek. Isten menet közben ajándékozza nekünk a boldogságot. Gyönyörű ige az is, hogy az Isten „szerelmesének álmában is ad eleget" (127. zsoltár, 2. vers). Amikor boldog akartam lenni, nem sikerült. Amikor viszont nem akartam, de tettem a dolgomat és élveztem a munkámat, a feladataimat, akkor egyszer csak rám szakadt a boldogság. Ez az Úristen nagy-nagy ajándéka és csodája.
A boldogmondások tanítják, hogy az igazán mély boldogság, amikor nemcsak érzelmileg vagyok boldog, hanem a lelkem legmélyén átélem, hogy az Isten kezében vagyok, biztonságban vagyok, bízhatok benne. Ez azt jelenti, hogy alapjában véve minden rendben van, noha lehet, hogy most éppen bőgök. A boldogmondások közül az első úgy hangzik: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa" (Máté evangéliuma 5. rész, 3. vers). Ez a sokat gúnyolt vagy félreértett boldogmondás azt jelenti, hogy az a boldog ember, aki tudja, hogy szegény és az Istenre szüksége van ahhoz, hogy teljes életet éljen itt a földön. Tudatosan arra kell nézni, hogy mitől lehetek boldog, és nem azt nézni, hogy mitől nem. A boldog Isten arra teremtett minket, hogy boldogok legyünk.

Jakus Ágnes