Olyan érzésem van, mint hatéves koromban, Baselben. Szüleim úgy gondolták, hogy amíg ők utaznak egyet poggyász nélkül, engem a barátoknál hagynak. Igen ám, de nem ismertem őket, a nyelvet nem beszéltem, pici, sérülékeny voltam és rögtön hiányzott anya. A család barátai épp közös zenekari próbát tartottak a nappaliban, bár nemigen számítottak erős énekhangomra. Biztonságba helyeztem magam a zongora alatt, és csak akkor hagytam el a fedezékem, amikor több óra múlva megérkeztek a saját óriásaim.

Ilyen biztos fedezéket jelent most az autó, a meleg motorral. Bepattanhatok és csodásabbnál csodásabb tájakra repíthet a vasparipák hajtotta kaszni. Szilárd aszfalt visz a nagyvárosba. Az élet melege, lüktetése, céltudatos kapaszkodása, hanyag léte elérhető közelségben. Anyám méhében voltam, amikor először léptem át ezt a kaput, amibe a macskakövek torkollnak. Akkor még nem ismertem itt senkit, s jó két évtizedig ez így is maradt. Most viszont már apám és nagyanyám is itt várják látogatásom. A zsákutcát nem érzem ateista humornak, számomra csak annyit jelent, hogy innen tovább földi járművel már nem mehetek.

A csekei temető csanakos fejfái katonás rendben állnak őrt az elmentek felett. A tölgyfából készült, egykor eget ostromló időtlen jelek a lefittyenő vállakat figyelmeztetik: csak méltósággal. Legalább olyan méltósággal, ahogy egy kálvinista a 90. zsoltárt énekli: „Tebenned bíztunk eleitől fogva..." Eleitől, attól a perctől, amikor a magasság, csillagvilágostul nem zuhant ránk, amikor első imánkat sikeresen zártuk le az ámennel.

Tört lépteim hamar odatalálnak a több száz fejfa közül ahhoz a csokorhoz, ahol csecsemő, ifjú, aggastyán, férfiak és nők osztoznak könnyeken, virágokon. Mennyivel letisztultabb képlet volt az élet. A szavak felszakadtak a mélyből, összegabalyodtak, esélyt adtak egymásnak. Az utolsó érkezés és a távozás idejét újra és újra leolvasva próbálom felfogni, hogy ez a csónak már elment. Aprópénzem hiába keresgélem, a révész innen most nem indul. Elment, de nem hagyott üres kezeket és szíveket az innenső parton. Ahogy Illyés Gyula írja, olyan ez, mint a hegedűtől elváló, eltávolodó hang. A fülembe mászott üde beszédének dallama, és Kölcsey versét idézi, amit a család emlékkönyvébe írt: „Ha közte vészeknek, közte fájdalmaknak eged borulni látszik, s szép napjaid alkonyulnak, két istenség nyújtson akkor segédkezet, mosolygó jelenlét, s vidám emlékezet."

Megérintem apám fejfáját, ahogyan utoljára a kezét fogtam. Ujjaim végigsiklanak a fejfa vésetén: A. B. F. R. A.
A boldog feltámadás reménységének erejével szaporázom a lépteim a közelgő alkonyattal versengve. Dolgom van még itt, néhány lépés, s egy főhajtás Kölcsey szellemisége előtt. „A bölcsesség legnagyobb mestere az élet; azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is..." - közben a Parainesis sarkított igazsága villant át agyamon, tudom, a géniusz a könyvekre gondolt. Az emlékmű fehér oszlopfői világítanak, ahogy visszanézek a kapuból. Az autó lassan gördül ki a keskeny utcából. Az itt maradók a főútig kísérnek tekintetükkel. Nagyapám 52 esztendeig taposta ezt az ösvényt, végső nyughelyre kísérve az elköltözötteket. Magam sem hagyhatom elveszni a nyomot, sem az áldást. „Szolgáidon láttasd dolgaidat, Dicsőségedet ezeknek fiain!" (90. zsoltár, 9. vers.)

Szalay László Pál
A szerző református lelkipásztor. 

Kép innen.