Balog Zoltán államtitkárral, református lelkésszel kerestük a válaszokat a drezdai Kirchentagon, azaz a protestáns egyházi napokon. 
Új típusú kapcsolatnak kellene létrejönnie a polgár és az állam között – véli a politikus.
Ha kívül nincs szabadság, a korlátok ellenében gyakran még inkább felébred az emberben a belső hajtóerő.

 Volt valami, ami a rendszerváltás után, a szabadság beköszöntével hagyott alább?

Az ellenálló erő a szabadság megnyilvánulása lehet.
Köztünk, keresztyének között talán többen voltak belsőleg szabadok a diktatúrában, mint most. A szabadság kultúra, identitás és hit kérdése. Ha valaki tudja, hogy ő ki, mit akar, miért van a világon, akkor autonóm ember. Pál apostol úgy mondja, hogy minden a tiétek, de csak egy feltétellel, ha ti a Krisztuséi vagytok. Ha az embernek le van kötve az egzisztenciája Krisztusnál, akkor onnantól kezdve mindennel szembenézhet, és mondhatja, hogy más engem nem tud függővé tenni, hiszen én Krisztustól függök. Ez olyan törvény, ami igaz közéleti dimenziókban is.

Magyarországon és Németországban egyaránt sokan nem számítottak a rendszerváltásra, legalábbis nem tudták elképzelni, hogyan valósulhatna meg. Fel lehet készülni a szabadságra?

Nem, és talán nem is kell, azt keresztyénként ajándékba kell elfogadni. Politikailag valamennyire fel lehet készülni arra, hogy az embernek lehetősége lesz alakítani a dolgokat. Akkor tudjuk viszont elkezdeni kibontakoztatni a képességeinket, ha a belső szabadságot megtapasztaljuk.

És nem biztos, hogy azonnal sikerül élni vele, sokat botladozhatunk utána.

Így van. Luther mondja, hogy a keresztyénnek minden nap meg kell térnie. Én ezt úgy fordítanám le, hogy minden nap meg kell küzdenie a szabadságért. A szabadságnak nem csak a diktatúra az ellensége, hanem az álszabadság is. Azt, ha valaki ma abban éli meg a szabadságát, hogy tizenhatféle jégkrém közül választhat, lehet igazi szabadságnak tekinteni? Mit nem vesz észre? Azt, hogy jégkrémet venni kell – az meg a szolgaság –, mert különben nem vagyok trendi, nem tartozom az elithez. A belső autonómiáért újra és újra meg kell küzdeni. A világ trendjeivel szemben pedig a Krisztussal való kapcsolat tehet nonkonformmá.

Az viszont nem tekinthető csupán a rendszerváltás utáni botladozásnak, hogy ma Magyarországon 1,2 millióan élnek mélyszegénységben. Nem láttuk előre, hogy mit kellene elkerülni, és mit lehetne szorgalmazni?

Nem vagyok annyira beképzelt, hogy erre rövid, pontos választ tudjak adni, inkább csak kiemelni lehet néhány dolgot. A szocialista nagyipar összeomlására nem tudtunk megfelelően reagálni. Akartunk, de nem tudtunk, vagy talán nem is akartunk. A piac kezdett eluralkodni. Magyarországon, egy tízmilliós országban egy év alatt másfélmillió munkahely szűnt meg, és nem is keletkezett helyette ennyi sosem. Ez leginkább a képzetleneket, a cigányokat érintette: a rendszerváltás előtt 85 százalékuk dolgozott, ma 15 százalékuk dolgozik. Lett volna, amire jobb választ adhattunk volna, és voltak kényszereink, amelyek elől nem tudtunk kitérni. Bár nem vagyok a tagja egyetlen politikai pártnak sem, mégis úgy gondolom, azzal, hogy – különösen 2002-ben – visszaválasztottuk a régi, kommunista elit képviselőit, nyolc évre arra ítéltük magunkat, hogy a legtöbb dologban hátrafelé mentünk, és nem előre. Biztos volt ott is fejlődés, én is tudnék egy-két konkrétumot mondani, de az ország alapvetően megállt a demokratizálódásban, megállt az életszínvonalnak az emelkedése és a politikai kultúra fejlődése is. Gondoljunk csak arra, hogy 2006-ban, tizenhat évvel a rendszerváltás után még mindig föl lehetett használni egy demokratikus rendőrséget arra, hogy a saját népükre lövöldözzenek. Ez olyan trauma, ami nemcsak azokat érte, akik ott voltak az utcán, hanem minden embert, aki hitt a demokráciában. A kolontári katasztrófa pedig arról szól, hogy politikai alapon, fillérekért privatizáltak, és nem végezték el ott az emberek a munkájukat.

Mondja el a pozitív példákat is az előző kormány idejéből!

Az előző kormányban felállt egy szakmai csapat, akik azon gondolkodtak, hogy hogyan is lehetne integrálni a romákat. A megvalósítása viszont nem nagyon sikerült, mert ellopták a rá való pénzt.

Miért hangsúlyos ma a cigánykérdés? Az utóbbi évek összetűzései miatt, az egész ország szociális helyzete miatt...

A felsoroltak valóban a jéghegy csúcsa, és van bennük manipuláció is. Ma valóban az egyik legnagyobb kérdés a romakérdés. Egyáltalán, a mélyszegénység kérdése. Magyarországon hárommillió ember – ha szorosan vesszük, 1 millió 200 ezer ember – képtelen az életéről és a jövőjéről emberi keretek között gondolkodni, mert olyan szinten szorítja őt a megélhetés gondja. Ezen belül a romák vannak legalul. Nagyon fontos tudni viszont, hogy nemcsak ők, hanem mások is élnek Magyarországon mélyszegénységben.

Milyen arányban?

Hétszázezer roma él Magyarországon, közülük négyszázötvenezren mélyszegénységben. Ott is van egy középosztály. A mélyszegénységben élők közül minden harmadik roma, a kétharmada pedig nem roma, magyar ember. Ez az 1 millió 200 ezer ember a lakosság 12 százalékát teszi ki.
Térjünk vissza arra, hogy az új kormány elég csúfos időszakot váltott, amit szintén nevezhetünk egyfajta rendszerváltásnak.

Mit gondol, melyek azok a buktatók, amelyekre most is nagyon oda kellene figyelniük? Lehet-e tanulni az előző rendszerváltásból, vagy ez túl távoli párhuzam?

Lehet. Az egyik legsötétebb foltja a rendszerváltozásnak a privatizáció, az állami vagyon elherdálása. Ez akasztotta meg Magyarországot először a fejlődésben. Nem volt igazán tőkeerős polgárság, amely egy autonóm világban működve autonómiát élt volna meg a politikai életben is. Ez nagyon súlyos teher, amelyet viszünk magunkkal. Ebből megtanulhatjuk, hogy az állam szerepvállalását, ellenőrzését erősíteni kell. A rendszerváltáskor az volt az általános nézet, hogy az állam legyen minél gyengébb, mert az állam ellenség. Mindig mást akar, mint a polgárok, és szabadság akkor van, ha az állam gyenge és kicsi. Most rájöttünk, hogy ha gyenge és kicsi az állam, akkor anarchia van, lopás, visszaélés, korrupció. Úgy kell erősíteni az államot, hogy ezzel ne csökkentsük a polgárok szabadságát, ugyanakkor pedig egyenlítsük ki az esélyeket az emberek között. Vannak, akik ugyanis nem tudnak megküzdeni a saját jövőjükért, mert olyan körülmények közé születtek. Miközben erősítjük az államot, aközben pedig nem szabad lemondani a polgárok együttműködéséről. Nagy feladvány, hogy mindazokat a – jó – célokat, amelyekre szerveződtünk, az emberek többsége valóban a saját céljaiként élje meg, és akarjon, tudjon részt venni a megvalósításukban. Ne érezze azt, hogy majd az állam intézi, nem a mi dolgunk, hanem a sajátjának érezze. A polgár és az állam között új típusú kapcsolatnak kellene létrejönni. Az ellenálló lelkületre szükség van a diktatúrában, de a demokráciában ennek át kell alakulnia kritikus együttműködéssé. Bírálom az államot, gyanakszom rá, ellenőrzöm, számon kérem, ugyanakkor a jó célokban meg együttműködök vele. Ha így nem sikerül bevonni a polgárokat Magyarországon, akkor el fogjuk veszíteni a bizalmukat, mert úgy fogják érezni, hogy minden a fejük felett történik. Még ha jó dolog, akkor is. Sokkal jobb egy kevésbé jó dolgot csinálni együtt, mint egy nagyon jó dolgot úgy, hogy senki nem veszi észre, hogy az jó.

Amit most felvázolt, a nyugati demokráciákban már sokkal inkább működik, mint nálunk. Mi nem vagyunk túl sebzettek még ehhez?

Van, aki igen, van, aki nem. Fontos, hogy az országnak az erkölcsi elitje érezze, hogy szövetségesünk, nem pedig azok, akik csak a saját érdekeiket követik, csak a saját javukra dolgoznak. Ha hitelesen szólítjuk meg ezeket az embereket, akkor lesz, aki válaszol rá. Ha a megszólítás viszont csak ügyes fogás, akkor elhagyatottnak fogják érezni magukat az emberek. Lényeges, hogy miközben küzdünk a bajjal, ne hagyjanak bennünket egyedül azok, akik megválasztottak minket – mondom a kormány oldaláról –, és fordítva: miközben ebben a szegény országban rengetegen küzdenek a bajjal tisztességesen, aközben a kormány ne hagyja őket egyedül. Ez a fajta találkozás a jövőnek a kulcsa.

Jakus Ágnes 
Kép: Füle Tamás