Két évtizeddel ezután a helyi újságban megjelent egy cikk, amelyben a falubeli zsidókra emlékeztek. A halottak listáján szerepelt egy asszony a gyermekeivel. A cikk szerzői nem tettek említést arról, mi történhetett az apával az üldöztetés alatt. A családnév ismerősen csengett. Azt hiszem, tudom, hol lehetett. Engel Béla a falu egyik padlásán rejtőzött el, a nagyszüleim házában.

E körül a ház körül ólálkodott a halál akkor is, amikor a nővérem sok évtizeddel később megpillantotta a nagymamánk szemgödrében. Ólálkodott az egész utca, az egész falu, és az egész huszadik század minden szeglete körül. Sokkal régebb óta ólálkodik, mint amekkora idődarabot egy család emlékezete befoghat.

Jóval többször voltam életveszélyben én is, mint amennyiről tudok, pedig ez sem kevés. Ilyenkor mindig ott volt a Gondviselés, de tudom, egyszer - a maihoz hasonló napon - majd nem avatkozik közbe, és véget ér az életem. Nem múlok el nyomtalanul - fájdalmas sebet tépve szakadok ki azok közül, akikkel összenőtt az életünk. Találó a hasonlat, miszerint az, ha elveszítjük, akit nagyon szeretünk, olyan, mintha az egyik végtagunkat veszítenénk el. Azután semmi nem lesz már a régi; lezárult az a néhány év, amíg egyben voltunk.

Rémisztő, szorongató, kétségbeejtő - ehhez hasonló érzés, amikor a halál elviszi azt, akit nagyon szeretek. A halál nem csak fájdalmat, nem csak szomorúságot okoz. A halál állapot, kiszolgáltatottság, lefokozottság. A halál az, ami eljön, és ott van a Mamában 24 órával azelőtt, hogy kilehelné a lelkét.
A halállal a rettenet kúszik be a mindennapokba, valami, amivel nem tudunk mit kezdeni.

Rémisztő, szorongató és kétségbeejtő - akár a születésem. Első halál közeli élményem, Édesanyám számára pedig a legemlékezetesebb az övéi közül.
A halál közelében felhasadhat az a burok, ami nemcsak védi, de el is rejti mindazt, ami lényeges. A halál közelsége feltárhatja az igazi vágyainkat. Megmutathatja, kik vagyunk, mi az életünk értelme, nekünk mi számít igazán. 
A halál nem vonzó, de az az őszinteség, leplezetlenség, igaziság, ami a halál közelében születhet, igen. Vonzó a maga kiszolgáltatottságával együtt feltárulkozó emberiesség. 
Nagy súllyal születtem, egész súlyommal szakasztottam ki az engem körülvevő burkot, a szülőágy körül ólálkodó halál pedig az életünknek adott súlyt.

A holtak többen vannak, mint az élők, mégsem emlékszünk a legtöbbjükre. Bár az időbe zárva létezésük távoli, attól még egykor nagyon is valóságos emberek voltak. Talán lesznek még leszármazottaink, akik nem fognak sem emlékezni, sem bármit is tudni rólunk. De egy nap megfakult létezésünk újra kiszínesedik, és akkor eldől, hogy élünk-e tovább, végtelenül, egy elképzelhetetlenül tökéletes létezésben vagy mindent elveszítünk, végérvényesen.

Ha úgy döntök, az életemet adom valakiért, ha ott vagyok mindennap neki, ha szeretem, ha a kényelmemet miatta háttérbe szorítom, akkor a legnagyobb ajándékot adom, amit csak adhatok.
Ma van hátralévő életünk első napja. Bölcsen tesszük, ha ezt a napot megtöltjük tartalommal, de egyszer a tartalmas élet is elfogy. Ha nincs utána semmi, mi egyensúlyozná ki az életet, ami olyan súlyos, hogy néhány évtizedének szépsége az örökkévalóság gondolatát is háttérbe szorítja?

A halál itt ólálkodik most is. Jó lenne kiegyensúlyozni valamivel az iszonyatot, amivel telehinti a világot. Ezért sem értettem gyermekként, hogy a nagyszüleim sírjára miért nem találtak ki valami súlyos mondatot, valami ritmusosat, meghatót. Ma már tudom, nem írhattak volna szebbet a sírra, ami ugyanannak az utcának a temetőjében van, ahol még ma is áll a nagyszüleim háza. Minden tél végén egy keresztalak rajzolódik ki a hideg sírhanton hóvirágokból, a Mama kedvenc virágaiból. A sírkőben és az emlékekben is őrzött nevek alatt pedig három szó olvasható: Várjuk az Urat.

Krisztust a kereszten úgy tűnt, legyőzte a halál. Ám valójában ő szakította át a halál védőburkát. A legyőzött még ma is körülöttünk ólálkodik, de többé nem uralkodhat senkin.
Egyszer a föld is kiadja a halottakat, akik az élet Ura elé állnak majd. Akik hittek a megváltásban, azok élni fognak, örökké.

Jakus Ágnes