(Máté evangéliuma 21. fejezet 12–22)

Akik nem értik, hogy valójában mi is történt ekkor, azok szeretnék Jézus magatartását a maguk igazolására felhasználni: íme, Jézus is tudott dühbe gurulni, s íme, ő is mérges lett, ha nem talált fügét a fán.

Csakhogy Jézus Krisztus virágvasárnapi messiási tettei mögött nem ilyen alantas indulatok feszültek, mint amilyenek a mi tetteinket szokták motiválni. A Megváltó mindkét esetben szeretett népének adott komoly figyelmeztetést, a nép élete, sorsa, jövője érdekében.
Miért kergette ki a kereskedőket a templom egyik udvaráról? Azért, mert az a hely az érdeklődő pogányok számára volt fenntartva, hogy ha valaki keresi az élő Istent, ott hallhasson róla és imádkozhasson hozzá. Az etióp kincstárnokhoz hasonlóan sokan jöttek fel Jeruzsálembe, hogy Izráel Istenét megismerjék, és Isten ezt a missziót egyenesen az ő népe fő küldetésévé tette: „A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig." (Ézs 49,6)
Pogány ember viszont nem léphetett be a templom belső udvarára, ezért tartottak fenn másik helyet erre a célra. Ide nyomultak be azok, akik az áldozatokhoz szükséges állatokat árulták, és a különféle pénzeket templomi sekelre váltották át. Ennek is megvolt a helye, de Kajafás némi helypénz fejében engedélyt adott arra, hogy beljebb is jöjjenek.
Vagyis: az üzlet kiszorította a missziót. Az anyagi haszon fontosabb lett, mint az a lelki haszon, hogy emberek megismerjék és tiszteljék Istent. Ez ellen lépett fel Jézus tőle szokatlan keménységgel. Isten rendjét állította helyre (Atyám háza imádság háza), a maga helyére utasított mindent, népét pedig emlékeztette az Istentől kapott páratlan küldetésére, amiről teljesen megfeledkezett. S mivel a vezetők tudták, hogy teljesen igaza van, egy szót sem mertek szólni ellene.

Az egyház és minden hívő ember állandó kísértése: benyomul a világ a misszió helyére, és kiszorítja az anyagi a lelkit, a testi a szellemit, a lárma a csendet, a pörgés az elmélyedést, az üzletelés az imádságot, az állandó tevékenység a Bibliát, az ember Istent. Mindez pedig történik a mindennapi élet, az emberi együttélés, az egészség, a meghitt kapcsolatok rovására, megszegényedésére.
Az egyházban is sok rendezvény, szervezés, utazás, bizottság, program van – de ha valaki szeretne hiteles információt hallani az élő Istenről, szeretne vele találkozni, rendezni az életét, tisztába tenni a múltját, hallani valami reménykeltőt a jövőről, akkor nincs egy csendes hely, és nem biztos, hogy van alkalmas ember, akinek erre ideje is van. Olykor pedig tulajdon gyermekeinknek sem adjuk meg ezt, még egy erre rendelt vasárnapi napon sem.
Az élet, az isteni rend, az egész életünket meggazdagító helyes istentisztelet érdekében fogott akkor Jézus korbácsot.

És a fügefa? Ez Izráel egyik jelképe volt. Különös növény: tavasszal a levelekkel együtt bújik elő a termése is a levél-hónaljból, s mire kilombosodik, már ott zöldellnek rajta még éretlen gyümölcsei is. És egész éven át terem, mindig van rajta pici éretlen, nagyobbacska félérett és sötét színű érett füge is. Ha tehát egy fügefa lombos, de nincs rajta semmilyen termés, az nem normális állapot. Ezért lett ez a fa Jézus szemében az akkori Izráel szomorú szimbóluma. Dúslombú – terméketlen fügefa. Az akkori vallásos élet képe: üzemel a templom, emberek sokasága fordul meg ott egy-egy ünnepen, de nem árad ki a környező világba Isten szentsége, a hit ereje, erkölcsi tisztaság, másokat is tápláló „gyümölcs". Minden formális, felszínes, képmutató. Ott van egy szép fa, de senkinek semmi haszna belőle. Mosolyog a házaspár a templomban, de csak a gyermekeik tudják, mi van valójában otthon. Énekeljük a zsoltárt, de kifelé menet már rosszat mondunk egymásról.
Az ilyen fának pedig nincs létjogosultsága. Mert a gyümölcsfát nem az árnyékáért tartják, hanem a terméséért. És ha nem adja meg azt, amit joggal várnak tőle, elpusztul az ítéletben. Világos, kemény figyelmeztetése ez itt Jézusnak. De vajon megértjük-e?

A két virágvasárnapi „botrány" önvizsgálatra, magunkba szállásra és radikális megtérésre indít. Jézusnak ez a két tette olyan igehirdetés, amelyet emelt hangon, szemléltető oktatásként mondott el. S mond ma is, nekünk is. Hová sodródtatok el Istentől? Mivé lett az istentisztelet, mi történik a templomban, s mi jön ki a templomból? Kik jönnek ki a templomból: másokat szerető, szolgálatra kész, tiszta erkölcsű, az Istennel való közösségben megerősödött, gyümölcstermő emberek, akik mint só az ételt, áthatják a maguk helyén a társadalmat is, vagy olyanok, akik csak élőknek látszanak, de valójában lelki halottak?
Az igazi botrány az, ha valaki nem akarja meghallani Jézus szeretetből hangzó figyelmeztetését és hívását, s marad megromlott állapotában. Boldog, aki igazat ad Istennek és újat kezd ővele.

Cseri Kálmán
nyugalmazott református lelkipásztor

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja e heti számában