SOKAN KÖVETTÉK ŐT, ÉS MINDNYÁJUKAT MEGGYÓGYÍTOTTA. SZIGORÚAN MEGHAGYTA NEKIK, HOGY MINDEZT NYILVÁNOSSÁGRA NE HOZZÁK. EZZEL TELJESEDIK BE ÉZSAIÁS PRÓFÉTA MONDÁSA, AKI ÍGY SZÓLT: ÍME AZ ÉN SZOLGÁM, AKIT VÁLASZTOTTAM, AKIT ÉN SZERETEK, AKIBEN ÉN GYÖNYÖRKÖDÖM. AZ ÉN LELKEMET ADOM BELÉ ÉS ÍTÉLETET HIRDET A POGÁNYOKNAK. NEM CÍVÓDIK ÉS NEM KIÁLT, AZ UTCÁKON SENKI SEM HALLJA SZAVÁT. A MEGREPEDEZETT NÁDSZÁLAT NEM TÖRI EL, ÉS A PISLOGÓ MÉCSEST NEM OLTJA KI, MÍG AZ IGAZSÁGOT DIADALRA NEM VISZI. AZ Ő NEVÉBEN REMÉNYKEDNEK A POGÁNYOK.

_________________________________________________________________________

Tegnap este filmet néztem a lányommal. A film címe: Fogadom. Felirat tájékoztat, hogy igaz történet alapján készült. Egy láthatóan szív szerint összetartozó fiatal házaspár, késő este érkezik valahova autóval, s megállnak az út mentén. Az asszony már kioldotta az övét, mikor hátulról beléjük rohan egy furgon. A férfi be van köve, megússza kisebb sérülésekkel, de a felesége fejjel előre kirepül az ablakon. A kórházban megállapítják, vérömleny keletkezett az agyában. A kómás állapot után nem emlékezik a balesetet megelőző évekre, éppen azokra, melyben egymásra találtak, összeházasodtak. A férje teljesen idegen lett számára, zavarja közeledése, viselkedése, jelenléte, közös otthonukra nem emlékszik, semmire sem, ami összekötötte őket. Szegény fiatalember görcsösen igyekezne emlékeket ébreszteni - hiába. Csak ez az idő törlődött a baleset által okozott fejsérüléskor, korábbi évei, amit szülei és testvére körében élt, azok elevenen élnek benne… Arra a helyre, címre és telefonszámra pontosan emlékszik, és őket hívja fel a kórházból. Hamar kiderül, mennyire másfelől, más társadalmi körből valók a szülők és a testvér, kik hívására eljönnek, és szemmel láthatóan örülnek. Senki se beszél neki arról, mi történt annak idején, mikor hátat fordított nekik. A férje nem is ismeri őket, mert nem mutatta be őket egymásnak. Ez érezteti annak a történésnek a súlyát, amiről mindenki hallgat. A fiatalember kétségbeesetten küzdene a kapcsolatukért, az újrakezdésért, de a felesége nem tud mit kezdeni vele. Elválasztja őket az, amit érez, és amit többé nem érez, amiről mit sem tud, ami régi és új élete közt történt, ami miatt otthagyta a családját, ami megváltoztatta gondolkodását, amiből következhetett kettejük találkozása…

A férj végül belátja, nem tehet mást, mint hogy engedi elmenni, vissza, abba, amibe azelőtt élt. Nincs más esély, mint hogy újra megéli azt, ami volt, az talán visszahozza számukra a lehetőséget. Az a néhány év, ami övék volt, sosem jön elő, de egyértelművé lesz: ő az, aki a dolgokra felel. A film végigkíséri, hogy hat rá, mikor kiderül, mi volt az a hátat fordítani, elmenekülni kényszerítő történés, és miképp nyílik, épp ebből következően újra az a lehetőség, melyet családjától elfordulva, azokban a törlődött években talált. Mert attól, akkor változott meg annyira az élete, gondolkodása… hogy találkozhattak és közel kerülhettek egymáshoz.

Azt érezteti a film, hogy életünk belőlünk építkezik, azzá, amivé, abból, amit hordozunk, és abból, amit a köröttünk lévő eseményekre felelve lépünk, vagy nem lépünk. Valamire való az életünk, valamire indíttatik, valamire nézve teljesül. Vajon a mi életünket mi határozza meg, és miféle történések épültek egymásra? Van olyan, amire mindig akarunk emlékezni? És ha törlődne? Vagy mi lenne velünk, ha nem emlékeznénk utolsó néhány évünkre? És amivé az életünk formálódott, a nekünk adódó helyzetekből, döntésekből, lépésekből, eseményekből, és a minket meghatározó, istenadta anyagból (adottságokból)? Miféle teljesülés? Vagy nem teljesülés? Mennyiben választjuk az életünket, s amit választunk, az vajon lépésről, lépésre törvényszerűen következik? Van kihagyhatatlan? Minden tenni kényszerítő erővel bír?

                     BÓDÁS JÁNOS KI VAN JELÖLVE A HELYED

Azért van síró, hogy vigasztald, 
és éhező, hogy teríts asztalt. 
Azért van seb, hogy bekösse kezed. 
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd. 
azért van annyi árva, üldözött, 
hogy oltalmat leljen karod között. 
Azért roskadnak más vállai, 
hogy terhüket te segítsd hordani. 
(Az irgalmat kínok fakasztják, 
s mélység felett van csak magasság.) 
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, 
azért van, hogy te megmutathasd: 
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább? 
Enyhült, s szépült-e tőled a világ? 
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt? 
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Mi vagy? Vigasznak, írnak szántak, 
menedéknek, oszlopnak, szárnynak. 
Valahol rég (siess, keresd!)
ki van jelölve a helyed, 
s csak ott leszel az, aminek
Isten rendelt. Másként rideg, 
céltalan lesz az életed. 
Mag leszel, mely kőre esett, 
elkallódott levél leszel, 
mely a címzetthez nem jut el,

gyógyszer, ami kárba veszett, 
mit sohsem kap meg a beteg. 
rúd leszel, de zászlótalan, 
kalász leszel, de magtalan, 
cserép, amiben nincsen virág, 
s nem veszi hasznod sem az ég, 
sem a világ. 

SOKAN KÖVETTÉK ŐT, ÉS MINDNYÁJUKAT MEGGYÓGYÍTOTTA. SZIGORÚAN MEGHAGYTA NEKIK, HOGY MINDEZT NYILVÁNOSSÁGRA NE HOZZÁK. EZZEL TELJESEDIK BE ÉZSAIÁS PRÓFÉTA MONDÁSA, AKI ÍGY SZÓLT: ÍME AZ ÉN SZOLGÁM, AKIT VÁLASZTOTTAM, AKIT ÉN SZERETEK, AKIBEN ÉN GYÖNYÖRKÖDÖM. AZ ÉN LELKEMET ADOM BELÉ, ÉS ÍTÉLETET HIRDET A POGÁNYOKNAK. NEM CÍVÓDIK ÉS NEM KIÁLT, AZ UTCÁKON SENKI SEM HALLJA SZAVÁT.

Jézus Krisztus élete, küldetése felöl próféták jövendöltek. Ő tudta, mire rendeltetett az élete, azt élte azt lépte, engedelmesen, kereszthaláláig. Teljesült, ami rendelve volt felőle. Vajon mi a titka annak, hogy tudta azt élni, amire való volt? Érdemes meggondolni, hogy élhetett volna mást, s mindig valóságos lépést jelentett számára az isteni akarat választása. Nem álmodott magának se különb életet, se könnyebbet... Azt akarta, azt vágyta mindennél jobban, ami rá volt bízva. Tán fogalmazhatom, egyszerűsíthetem úgy, hogy a nyomorultakért, szerencsétlenekért jött, kiket érintett, rabul ejtett a csalódottság, félelem, kilátástalanság, tehetetlenség…

Mit mondott-jövendőlt Krisztus felől Ézsaiás? AZ ÉN SZOLGÁM, AKIT VÁLASZTOTTAM, AKIT SZERETEK… Miről, hogyan ismerhető fel? Kiderül, hogy Ő az? Hogyan? Amit mond, és az amit jövendöltek felőle, az megegyezik, egybevág, Istenre mutatva TELJESEDIK…

Erre felel, ami így van írva János evangéliumában, mint Jézus Krisztus vallomása: „ Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy ismét felvegyem azt. Senki sem veszi azt elé éntőlem, hanem én teszem le magamtól. Van hatalmam, hogy letegyem, és van hatalmam, hogy ismét felvegyem.” (János 10:17-18.) Miféle hatalommal bír a lemondani és veszíteni tudó? Egyáltalán, erőnek, hatalomnak látszik szemünkben a lemondás?

Ő aki jól lát, többet lát minden e világra születettnél, nem elképzel, nem tervez, hanem Isten kezébe helyezi újra meg újra az életét, hogy amire kapta, az legyen, az teljesülhessen. Igaz lehet felőle, hogy AKIBEN ÉN GYÖNYÖRKÖDÖM? Miben gyönyörködünk? Mikor valamit teljesülni látunk, ahogy kibontakozik, odaillik, helyén történik, amikor valaki a helyére talál…

Mi mind arra vágyakozunk, hogy Isten válasszon minket, hogy gyönyörködjön bennünk, és ajándékozzon meg Szentlelkével. De kétségbeesetten tiltakozunk, ha megindul, ha nekilát, hogy helyet készítsen bennünk maga számára! Mi úgy akarunk nyerni, hogy nem veszítünk!

Pedig csak úgy nyerhet az ember, ha valóban Istenre bízza magát. Akkor érezzük meg Isten akaratát, akkor sejtünk meg valamit arról, mire rendelt minket, ha szabadok vagyunk erre.

Szabad volt magát adni másokért, és megáldatott. Azért mozdult a szíve, amire nézve teljesülhetett. És általa teljesült azok hite is, akik erejére, irgalmára, Istentől nyert hatalmára szorultak. Közéjük ment, tömegek követték, mindenkit meggyógyított, aki kérte, hitte erejét.

Az isteni igazolásra és emberi elismerésre vágyó emberek épp hogy lemondani nem bírnak, veszíteni nem akarnak abból, amit becsülhetőnek gondolnak! Sőt, ha valaki egyszer erővel, hatalommal bír, jellemzője, hogy él vele. Nem akar lemondani arról, ami az övé lett. Szabad körülnézni világunkban. Lehet minket megáldani isteni hatalommal, csodatévő erővel? Mit csinál velünk, milyenné tesz? A valóban megáldott életűeket, a legkülönbeket is?

Nemrég hallottam egy sokak által becsült, keresett, isteni erőkkel áldott, elkötelezett közösség felől, hogy miféle megosztó erő ébredt a hangadók között. Pedig megajándékozottságuk valóságos, sokak számára lett áldássá és életté az általuk nyert, erővel teli isteni kijelentés. Nem ők voltak az elsők, s az utolsók sem, kik magukénak gondolták azt, amit ők kaptak, de nem az övék. Milyenné tehet minket az, amit magunk megáldottsága, és az igazság felől tudni merünk? Mindig veszítünk, ha a kegyelemből nyerhető látást, isteni erőt nem kapjuk, hanem markoljuk (persze csak markolnánk), mert e birtokvágy észrevétlen fordul ellenünk.

Milyen Isten választottja Ézsaiás jövendölése szerint? NEM CÍVÓDIK ÉS NEM KIÁLT, AZ UTCÁKON SENKI SEM HALLJA SZAVÁT… És milyennek látjuk-halljuk Jézust itt a történések közepette? SZIGORÚAN MEGHAGYTA NEKIK, HOGY MINDEZT NYILVÁNOSSÁGRA NE HOZZÁK. Miért? Nem kívánta a népszerűséget és az ismertséget! Tudta az áldás és az áldottság titkát. Nem tehette rabbá. Nem élt vissza Istentől nyert hatalmával. Magáért sem használta. Újra meg újra lemondott róla… Megüresítette a szívét, szabad lett mindattól, amit érzett, értett, látott, tudott… hogy szíve tölthető legyen, készen álljon az isteni teljesülésre: LELKEMET ADOM BELÉ. Vágyunk erre mi is? Valóban? Vagy csupán addig, míg elnyerjük, s aztán már markoljuk, ha mást nem, hát a múltbéli megtapasztalás valóságának látszatát.

A MEGREPEDEZETT NÁDSZÁLAT NEM TÖRI EL, ÉS A PISLOGÓ MÉCSEST NEM OLTJA KI, MÍG AZ IGAZSÁGOT DIADALRA NEM VISZI.

Milyen érzékletesen fogalmaz Ézsaiás, a gyengére, az erőtlenre, a megvetettre, a terhek alatt roskadozóra nézve! MEGREPEDT NÁD, PISLOGÓ MÉCSES. Azok vagyunk? Olykor azt hisszük, azt gondoljuk, úgy érezzük, mintha elhagyott volna minket, mintha nem lenne gondja ránk, de visszafelé tekintve mindig olyan egyértelmű, hogy Ő őrzött, óvott, Ő tartott meg. Hogyan közelít az esendők felé Isten választottja Krisztus? A megrepedtet nem töri tovább, és az alig-alig pislákolót nem oltja ki… Megéltük, tapasztaltuk már életünk során?

Több mint húsz éve indult ez a könyvtári bibliakör. Volt valaki, akit a gyermekkönyvtári foglalkozások kapcsán ismertem meg. Napközis tanítónő volt, olyanféle, aki nem félretételből lett napközis. Szerette a kicsi gyerekekkel való foglalkozást, és mindent megtett azért, hogy sokféle hasznos élményhez jussanak. Így hozta el hozzám is őket, hogy bábozzak nekik, beszélgessek velük. Éreztem benne a többre való nyitottságot, megszerettem őt, már akkor. Sógornője által tudtam hogy katolikus, de azt is, hogy nem jár templomba, mert férje vezető pedagógusi beosztása miatt ezt egy kisvárosban, nem teheti. Közben nyugdíjba ment, férje beteg lett, és a világ is egészen megváltozott köröttünk... Főnököm biztatására kezdtem el akkoriban ezeket a könyvtári bibliaórákat. És miután hazafelé utam mindennap arra vitt, amerre ő lakott, azokban az években már láttam templomból, miséről hazatérni. Imádkoztam érte, hadd találjon el közénk. Nehezet kértem, de Isten bólintott, meghallgatott. Mikor az ő szeretve szeretett, párja távozott az élők sorából, lett ideje arra, amire addig nem volt. Közel húsz éve, egyszer csak eljött, és egészen máig köztünk maradt. Pedig közben sokféleképp megpróbáltatott, ezernyi bajt, betegséget hordozott, szenvedett el, de soha többé nem maradt el, mert már nem tudott Jézus Krisztus szava, áldása nélkül élni. Jött a nyári táborokba is, éhezte és szomjúhozta Isten Lelkét, világosságát, fényét, erejét, amivel töltődött a szíve.

De most el kell köszönünk tőle. Mert ami eddig vele történt, ami felőle rendeltetett, az most így teljesül. Tovább viheti, amit nyert, azok közé, ahova indul, az öregotthonba. Szabad így visszatekinteni az életére, hogy ami volt, öröm és bánat, siker és kudarc, nyereség és veszteség, mind életének teljesülésért, mind Istenhez való megérkezésért volt. És mi, akik körötte voltunk, vagyunk, láthatjuk Isten tenyerében teljesülni az ő életét. Mert a mi helyünk Isten tenyerén van, minden más néven nevezhető földi hely, ezért a helyért adatik…

                            TÚRMEZEI ERZSÉBET   MARADJ A HELYEDEN

Maradj a helyeden
ahol Isten látni akar!
Ő tudja mi használ, s mi fenyeget,
elrejt, ha kell, be is takar!

Maradj a posztodon! Ott a helyed.
Ha elfogadtad, amit ő ígért,
a legjobb dolog: hinni!
Az Ő szent lényét sérti a ,,miért".

Maradj a helyeden, ha fárasztó is,
és a feladat nehéz,
az Úr ismeri szíved titkait,
Ő rád szeretettel néz.

A világ csak kínoz és elárul,
fordítsd el tőle arcod!
Az Úr irgalmán szíved elámul,
csak Őt dicsérje hangod!

Krisztus Megváltód! Ő a Vezéred,
ha nehéz úton vezet,
tanítja az engedelmességet,
s életed boldog lehet!

Ő már előre kiválasztotta,
utad merre vezessen,
lépésről lépésre eléd hozza!
Te maradj a helyeden!

AZ Ő NEVÉBEN REMÉNYKEDNEK A POGÁNYOK

Tudjuk e reményt? Éltet? Látjuk másokban? Léptet? Valakitől így hallottam: az, ami minket embereket jellemez, hogy örök vesztesek vagyunk. De Krisztus lehajolt hozzánk, Lelke által érint, oldoz, magához emel. És ha megajándékoz minket jelenlétével, nyertesekké lehetünk. Akármiben. Van, mikor ránk nehezedik a keze, valakiért, valamiért présbe szorít, s mi nem értjük kiért, miért? Meddig? MÍG AZ IGAZSÁGOT DIADALRA NEM VISZI… Győzni segít a vesztüket látóknak, örök veszteseknek. Ha felé fordulva maradunk, megérkezhetünk hozzá, aki életet adott, valakivé formált, választott és szeret minket, s gyönyörködni akar mennyei örökségért teljesülő életünkben…