A 2008-as gazdasági válság kitörése előtt visszafizette összes hitelét a Dunamelléki Református Egyházkerület. Ez bölcs előrelátás, stratégia, vagy undor a bankoktól? Miért hozták meg a döntést?

A válságot szinte senki nem látta előre, és azt sem nagyon, hogy az a pénzügyi rendszer, amely a 2008 előtti világot működtette, csupán nagy buborék, piramisjáték. Még a bankokra sem merném azt mondani, hogy tudatosan csinálták, hiszen sok pénzintézet is tönkrement. Nincs szó a bankoktól való undorról sem, hiszen a pénz eszköz, amit használnunk kell. Ha a paraszt undorodik a kaszától, sosem fog aratni. A hitelek visszafizetésénél az motiválta az egyházkerületet, hogy ne hordozzunk olyan terheket, amelynek a mi oldalunkról nincs biztos fedezete. Nekünk nincs gazdálkodási egységünk, nem folytatunk nyereségorientált tevékenységet, nincsenek olyan üzleti vállalkozásaink, amikről azt mondhatnák, hogy ha megszorulunk, majd hozzányúlunk. Szinte kizárólag a hívők adományaiból élünk, és mindig meg kell fontolni, hogy az egyháztagok adakozása, valamint az adó egy százalékokból érkező felajánlások elegendők-e ahhoz, hogy biztosan gazdálkodjunk akkor is, ha hitelünk van. A tiszta helyzet megteremtésének igényével döntöttünk a hitelek visszafizetése mellett. Úgy gondoltuk, hogy csak abból gazdálkodjon az ember, amivel biztosan rendelkezik. Aki adós, az foglya egy rendszernek, nem tud szabadon döntéseket hozni, hiszen folyamatosan számolnia kell azzal, hogy a pénzének egy része nem az övé.

Véget ért egy év, de véget ér egy hatéves ciklus is az egyházkerület, és az ön életében is. Mit sikerült megvalósítania a terveiből és mivel maradt adós, akár önmagának is?

Világos képünk van az egyházkerület adottságairól, lehetőségeiről, szükségeiről. Látjuk az emberileg szólva szinte megoldhatatlan helyzeteket, és azt, hogy a missziónkból adódóan hol kell megerősíteni a szolgálatot; nevezhetjük ezt missziói stratégiának is. Sikerült az egyházkerület életének tengelyébe állítani a gyülekezetekben való gondolkodást, nem csak szlogenekben, hanem tényleges cselekvésben is. A gyülekezetközpontúságot nagyon fontosnak tartom, mert az intézmények működtetése ritkán hoz megoldást, inkább azt látom, hogy több esetben gondot gondra halmoz. Folyamatosan kiszolgáltatott az állami törvények és szabályozások változásainak az a gyülekezet, amely állami normatív feladatokat lát el. Sok energia megy el az intézményekre, miközben gyakran azt érzem, éppen az egyház lényege sikkad el. Mi istentiszteleteket tartunk, az Ige vezetése alatt formáljuk az életünket, ennek van prioritása, ez az első. Az anyaszentegyház közössége istentiszteletező közösség, minden többi olyan ráadás, ami ezt nem előzheti meg. A kudarcokról is kell beszélni?

Igen, azt mondják, abból tanulhatunk a legtöbbet...

Az egyház- és tanfegyelem területén igen komoly híjával vagyunk az egészséges életrendnek. Hamar áldozatává váltunk annak a kísértésnek, hogy önmagunk kortársai legyünk. Tudom, semmilyen korba nem mehetünk sem előre, sem hátra, de református egyházunknak mégiscsak van egy látható, érzékelhető, tanításban, magatartásban, életvitelben megmutatkozó identitás-együttese. Ha ezen a területen mérleget vonunk, felemás az eredmény. A gyülekezeti tagjaink, a lelkipásztoraink, a döntéshozók, és a református értelmiség, vagyis mindazok, akik formálják az egyház életét és arculatát, egyre inkább távolodnak ettől az identitás-együttestől. A Bírák könyve utolsó mondata így hangzik: „Mindenki azt csinálta, amit jónak látott." (Bírák könyve 21,25.) Úgy érzem, hogy velünk is ez történik. Előfordult már az is, hogy néhányan belekeményítették magukat az - egyébként szerintem számukra is - elfogadhatatlan nézetekbe.

Mondana erre példát?

Inkább jó példákat hadd mondjak. A kezembe került egy gyülekezeti hírlevél, amelyben teológiailag, emberileg elfogadhatatlan megállapításokat tett a lelkipásztor. Személyesen beszélgettünk róla, hogy az újságban megfogalmazottak miért nem felelnek meg a bibliai mértékeknek. A lelkész visszavonta a leírtakat és elnézést kért, de nem azért, mert a püspök rábeszélte, hanem mert tényleg így tartotta helyesnek. A fordítottja is megtörtént, amikor én értettem félre valamit, a lelkészek pedig meggyőztek arról, hogy az ügy jó. Amit azonban fájlalok, hogy az egymással való szolidaritásunk, összetartozásunk, törődésünk akár a lelkészeknél, akár a gyülekezeti tagoknál sok fogyatékot mutat, miközben paradox módon másról sem beszélünk, hogy nagyon oda kell figyelni egymásra, legyünk mindig megértőek. Egyházunk rendkívül érzékeny, odahajló, törődő, szerető közösségként profilírozza magát, miközben belül szétziláltságot tapasztalok.

Püspök úr, hogyan látja önmagát? Megfelel a felsoroltaknak, vagyis törődő, szerető, megértő, figyelmes?

Nem szeretem magam értékelni. Számos feladatot elvégeztem az utóbbi években, olyat is, amit nem rónak fel egy püspöknek, ha nem teszi meg. A meghívások mellett voltak nem hivatalos útjaim is a gyülekezetekbe, lektoráltam az Intsitutio-fordítást, sok szellemileg megterhelő feladatot végeztem, igét hirdettem, szolgáltam számos gyülekezetben. Hogy mindezekben a tevékenységekben hogyan látom magam? Mosolygós, kedves embernek, akinek a sok mosoly közben elfolynak a kezéből a dolgok, vagy szigorú, pattogó embernek, akit őrölnek az ügyek? Szerintem valahol a kettő között állok. Szeretek jókedvű lenni. Örülök, ha jó irányt vesznek a dolgok és nagyon tud terhelni, ha hosszú ideig kell evidens dolgokkal szöszölődni.

Ön mindig nagyon fontosnak tartotta az új gyülekezetek létrehozását. A népszámlálás szerint a reformátusság egyharmada a dunamelléki egyházkerület területén él. Mit lehet tenni azért, hogy az egyház elérje őket, hogy gyülekezetekbe szerveződjenek?

Ez a munka sok szálon fut, de több évtizedes lemaradást pótolunk. Száz éve az iparosodással indult meg a nagy belső migráció, amikor a falusias reformátusság az iparvidékekre, leginkább Budapestre áramlott. Ez a folyamat a kommunizmus alatt is tartott, de ebben az időszakban nem volt lehetősége az egyháznak arra, hogy bázisokat hozzon létre. Most kell megszervezni azokat a közösségeket, ez lehet akár 10-15 ember is, akik egy református gyülekezetet alkotnak. Gyülekezet nélkül nincs egyházszervezés, ez alapelem. A dunamelléki egyházkerület az elmúlt időszakban15-16 helyen indított új gyülekezeteket, ez erőt adhat a már meglévő református közösségeknek is. Ehhez a történethez hozzátartozik helyben és országos szinten is a jó kommunikáció, amiben még vannak elmaradásaink. Az egyházi sajtó bizonyos dimenziókban jól elmondja ezt a nagy ügyet, másrészt néha mintha tudomást sem venne a gyülekezetekről. Partnereket kell találni az egyházi és a világi médiumokban is. A Bibliában írt „mindent megtettek"-be ez is beletartozik. Az Apostolok cselekedeteiben legalább harmincféle kifejezést olvasunk arról, hogy milyen módon kommunikálták az evangéliumot. Ennek hagyományos módja az istentisztelet, a hittanóra, családlátogatás, lelkigondozás, de húsz-egynéhány év után itt az idő, hogy az egyház kilépjen a spiccre, a médiumokba, és ott ne csak a ráosztott kényszeres magyarázkodó szerepét játssza.

Hogy érti ezt a „kényszeres magyarázkodó" szerepet?

Kompenzálunk a szeretetmunkában, a hajléktalanok és a szegények közötti szolgálatban, a kórházakban, és ettől torz kép alakult ki az egyházról. Vagyis kizárólagosan erre akarják szorítani az egyház jelenlétét a társadalomban. Például arra, hogy osszunk levest karácsonykor, és akkor szerintük hitelesek lehetünk. De ha mindez nem a keresztyén lelkületből fakad, akkor csak karácsonyi PR-akció, ami rég leszakadt az evangéliumi küldetésről. Itt az ideje, hogy a médiában is a keresztyén üzenetet, a megváltás üzenetét, az Istennel való együttlétet, a szent élet rendje szerinti boldog élet üzenetét kommunikáljuk.

Hogyan kell ezt kommunikálni egy olyan közegben, ahol a társadalom egy része a markát tartó, a jobb oldali kormányzathoz dörgölőző csapatként definiálja az egyházat?

Dörgölőzött a baloldalhoz is, ha jól emlékszem... Ha az a beállítás, hogy az egyháznak az Isten pénze sem elég, akkor ezen nem lehet sokat segíteni, hiszen ahogy az előbb is említettem, ezt a szerepet osztották le nekünk a médiastratégiákban, erre tanítottak ki egy egész újságíró nemzedéket, ezt tanították szociológiában, filozófiában, hogy az egyház egy ilyen valami. A rendszerváltás utáni két évtizedes kárpótlási folyamat is ezt hozta, mert ennek során másról sem hallottak az emberek, mint hogy éppen mit kaptak vissza az egyházak. Amikor tíz- és tízezrek lettek gazdasági vesztesei a 89-es rendszerváltásnak, akkor abban a nehéz időszakban ezt a képet alakították ki magukban az egyházról. A keresztyénség azonban mindig a gyülekezetekből indul ki és oda tér vissza. Ha csupán annyi lenne a keresztyénség, hogy milyen a brandünk, milyen képet mutat rólunk a média, akkor már régen végünk lett volna. Nem is álmodom arról, hogy valaha jót és szépet írjanak rólunk. Jézus is azt mondta, hogy jaj nektek, ha mindenki jót mond felőletek! Nem baj, ha időnként ütnek-vágnak bennünket; ha jogosan pirítanak ránk, akkor azért, ha pedig igazságtalanul, akkor meg azért. Ezt nekünk el kell hordoznunk. A püspökségem kezdetén egy ideig a média „kiskedvence" voltam, aztán amikor hoztunk néhány fontos döntést, megszűnt a népszerűségem. Nem haltam bele.

Amikor a nagypolitikáról, pártokról beszélünk, legalább a felszínen látjuk, sejtjük, hogy ki kivel van. Hogyan működik ez a református egyházban? Hogy vannak például önök egyházi vezetők egymással?

Fogós kérdés. Alapvetően - minden látszat ellenére - jól vagyunk. Bátran merem mondani: legfeljebb csak az egyházi hivatalnokok érdeke, hogy olyan képet sugalljanak, amely szerint a vezetőknek konfliktusaik vannak. A hivatalnok ugyanis úgy tud fennmaradni, hogy azt a képet festi, hogy nagyon nagy baj van, például a zsinat elnökségi tanácsában, mert a püspökök civakodnak egymással, és ha nem lennének hivatalnokok, minden összeomlana. Pedig ez nincs így. Jó a kapcsolat a püspökök között, ezért is vannak és lehetnek vitáink. Ha befagyott frontvonalak lennének, ahol csak parlamentereket lehetne küldeni a túloldalra, akivel megüzenjük, hogy mit gondolunk, akkor lenne igazán nagy baj. Vagy még inkább ha vita nélkül mindig mindenért lelkesedni kellene – az már a diktatúrákra emlékeztetne. Az, hogy közvetlenül megvitatunk egymással dolgokat, korrekt és jó kapcsolatot feltételez. Van azonban néhány olyan kérdés, amiben nem értünk egyet. De miért is kéne mindig és mindenben egyetérteni? Az alapkérdésekben egyetértünk, és kötelezőnek tartjuk magunkra nézve: például hogy egyházi életünk zsinórmértéke a Biblia, testületi döntésekre kell alapozni a működésünket, tehát a püspökök nem önkényeskedhetnek, döntéseiket törvények és szabályok rendezik.

Ezt értem, de kérem, vegyünk egy konkrét estet! Amikor megjelent az egyház egyszázalékos kisfilmje, kívülről nem úgy tűnt, mintha ezt testvéri szeretetben vitatnák meg egymással. Az egész történet két csapat harcának látszott, amelyben a film csak jó indok arra, hogy az egyik fél üssön a másikon.

Igen, van hajlamosság arra, hogy ha egy döntést bírálat ér, úgy rendezzük le a vitát, hogy egyházpolitikai frontokat kreálunk és ráfogjuk, hogy a bírálat nem is volt tartalmi, csak apropót vettek ízlésbeli különbségek miatt, hogy az egyházi vezetők konfrontálódjanak. Erre mondtam, hogy ez a fajta beállítás a hivatalnokok érdeke, és ebben az esetben az egyszázalékos kampányfilm készítőit is hivatalnoknak tekintem. Ahelyett, hogy érdemben meghallgatták volna a bírálatokat, elbújtak egy kreált egyházpolitikai konfliktus mögé, és nem történt semmi. Ha az ilyen ügyek többet generálnak, mint amiről ténylegesen maga az ügy szól, akkor azokat kell megkérdezni róla, akik ezt így kommunikálják. Ha a püspöknek is meg kell fontolnia az esperesek, a lelkipásztorok kritikai érveit, akkor fontolja meg a hivatalnok is az észrevételeket. Miért kellene az egyházban mindig mindennek tapsolni? Tavaly például a református egyház összes esperese fantasztikus két napot töltött együtt. Akkor sok dologról kiderült, hogy a konfliktusokat mesterségesen keltették. Ki gyártja ezeket?

Ki gyártja?

Nem tudom. Nem foglalkozom vele. Ehelyett Kálvin latin szövegeit olvasom inkább.

És az foglalkoztatja, hogy ki indul a püspökségért?

Nem. Ezt bízzuk az Úrra! A jelölést, a választás lefolyását, és azt is, hogy kik és hogyan viszik majd tovább az egyház életét azon a szinten is, ahol most én vagyok. Nem akarok ezzel foglalkozni, csak azt kívánom, hogy ebben tényleg különbözzünk a politikai élettől. A politikában szükségszerű, hogy a politikusnak ki kell állnia, arcélt kell felvennie, meg kell szerveznie a csapatokat és mozgósítania kell az embereket. Az egyházban azonban nem a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szólnak a választások. Akik mégis ezt gondolják, tévednek. Itt szolgálatról van szó, arról, hogy egy felhatalmazott testület kit kíván bizonyos szolgálatokkal megbízni. Persze ne legyünk képmutatóak, mert ennek is vannak emberi oldalai, de alapvetően rábízhatjuk a döntést a jelölő testületekre és presbitériumokra. Nem is tudom, helyes kifejezés-e, hogy „ki akar indulni"?

De valami szándék mégis csak kell ehhez...

Nem hiszem, hogy valaki kiáll a porondra és mutogat magára, hogy én vagyok az! Beszélgetések biztosan lesznek presbiterek, lelkészek között, akik megtárgyalják, hogy ősszel választások lesznek, és megbeszélik, hogy meghagyják-e a régieket, vagy keressenek-e újakat. Ez teljesen természetes. Nekem azonban nem kell azzal foglalkoznom, hogy kik kit hoznak szóba, nem ez a dolgom. Az azonban tény, hogy a munka, amit megkezdtünk, nem ért véget, ezért programokban gondolkodom, és azon töröm a fejem, hogy kikkel és hogyan lehetne folytatni a munkát, ha a dunamelléki református gyülekezetek úgy döntenek, hogy folytassam.

Fekete Zsuzsa