A beszélgetés első részét itt olvashatja.

Ha mi, reformátusok nem dobjuk ki a saját gyökereinket, vagyis hitünk előzményeit - azét az időszakét, ami az apostolok hagyományából született, akik az egész világra hagyták az evangéliumot -, mégis milyen jelentősége lehet számunkra Rómának? Jézus azt mondta Péter apostolnak, hogy rá építi az egyházát, a katolikus nézőpont szerint Péter alapította a római gyülekezetet is...

Kétségtelen, vannak bibliatudósok, akik már az újszövetségi levelekben látják megjelenni a kibontakozó szervezetet, ezt korai katolicizmusnak nevezik, főleg a kolosséi, az efézusi, a II. thesszalonikai és a pásztori levelek alapján.
De ne essünk tűzből vízbe, ez hiperkatolicizmus lenne! Épp az a vitánk a római katolikusokkal, hogy Róma lenne a keresztyénség közepe, mert Péter alapította és mert az Úr Jézus azt mondta, hogy Péter az a kőszikla, amelyen felépíti az anyaszentegyházat. Azt hiszem, ez is hamis dilemma - emberileg szólva a jeruzsálemi gyülekezetet is Péter alapította. Ha egyházjogilag, egyházszervezetileg, a tradíciók továbbadása szempontjából nézzük, mert ezt tartjuk döntőnek és lényegesnek, akkor itt vagyunk mi, protestánsok, akik ezt nem tudjuk és nem akarjuk elfogadni. De hadd hívjam segítségül a keleti ortodox testvéreket, és hadd kérdezzem meg, ők hogy látják ezt a kérdést! Egészen másképp látják. Tudjuk, hogy a 4-5. századra nagy és jelentős keresztyén központok jöttek létre, például Jeruzsálemben, Konstantinápolyban, Alexandriában, Antiókiában. Azt már a történelem hozta, hogy a középkorra Róma lett az egyik kiemelkedő jelentős egyházi központ - bár megjegyzem, hogy a középkori térképeken még Jeruzsálem a világ köldöke! A mi vitánk ma tipikusan nyugati keresztyén vita, amelyből még a „déli keresztyénség", például Etiópia is kimaradt. De talán inkább magát Jézust idézzük ennek a vitának az eldöntésére, aki azt mondja a samáriai asszonynak: „asszony, mondom neked, eljött az óra, amikor nem Jeruzsálemben és nem a Garizim hegyén, hanem lélekben és igazságban imádják Istent az ő igaz imádói" (vö. János evangéliuma 4. rész, 21-23. vers).

A helyszínek, a szokások, a hagyományok nagyon fontosak, ezeket elveszteni, megsemmisíteni, eltolni magunktól buta felelőtlenség lenne, sőt, tiszteletlenség is az előttünk járt nemzedékekkel szemben. Inkább tegyük helyükre a dolgokat, és mindent azon a helyen lássunk, ahol van! A tradíció azért van, hogy a hit igazságai a tradíció csatornáin keresztül továbbadódjanak. De nem maga a tradíció a hitnek az igazsága. A tradíció van az evangéliumért, s nem az evangélium a tradícióért. A tradíció hordozza az evangéliumot, de nem tarthatja fogságában. Csak az evangélium igazsága lehet a tradíció igazsága, a tradíció pedig az evangélium szolgája. A kinyilatkoztatás dicsősége nincs hozzákötve egy-egy helyhez, de egy-egy helyen, akár Rómában is, Jeruzsálemben vagy Canterburyben – és Budapesten is, bár így lenne! - felragyoghat ez a dicsőség. A 21. századi keresztyénség számára pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy e tekintetben nagy súlypont-áthelyeződések mennek végbe. Európa közönyös a keresztyén igazság iránt, és ezzel udvariasan írtam le, hogy milyen is Európa, mert lehet, hogy inkább ellenséges. Kínában, Dél-Ázsiában, Latin-Amerikában ezzel szemben újabb és újabb keresztyén központok jönnek létre.

Ókori római keresztyének mauzóleuma az "örök városba" vezető Via Appia mellett

Párhuzamot vonhatunk a keresztyénség előtti és a mai Európa között?

Veszélyes, bár mi, magyarok különösen Madách Imre Tragédiájának római színje óta jogosultnak érezzük magunkat, hogy azt, ami az élveteg, lesüllyedő, és markáns erkölcseit elveszítő Rómában az 1-2. században végbement, nyomban összehasonlítsuk a saját korunkkal. Nyilván próbáljuk megérteni a folyamatokat, ehhez történelmi analógiákat és párhuzamokat keresünk, de – véleményem szerint – a két korjelenség mégsem ugyanaz. Talán inkább a kínai, a koreai vagy az afrikai keresztyének kereshetnének párhuzamot a kétezer évvel ezelőtti állapotok és mai állapotuk között. Európában itt ülünk egy kétezer éves hagyomány tetején (alján?), még akkor is, ha ez a hagyomány kiszáradóban van, érdektelen vagy nem fontos. Ám a történelem tele van olyan fordulópontokkal, eseményekkel, amikor valami nem volt fontos, aztán egyszer csak hihetetlenül fontos lett. A római levél a reformáció előtt nem volt annyira fontos, aztán a reformációban hihetetlenül fontossá lett. Egyébként pedig mindig csak az evangélium fontos! S ha azzá válik, nyomban tovább is kell adni – ez pedig tradíció.

Érdekes, hogy éppen Róma dúlta fel Luthert, és aztán a római levélben megfogalmazott és általa is hangsúlyozott megigazulástan, valamint a hit általi üdvösség tana lett megkülönböztetetten fontos a reformáció egyházai számára.

Szerintem nem Róma dúlta fel a küszködő Luthert. Feldúlta, kétségtelenül, megütközött és megrökönyödött.
De inkább valami olyasmi történhetett, hogy a római útja során látottak összedöntötték benne az ideált, az eszményt. Mégiscsak egy wittenbergi szerzetes, egy üdvösséget kereső szigorú regulában élő valaki volt, aki elzarándokolt Rómába, ahol megdöbbentő és rettenetes dolgokat látott. Ez pontosan ugyanolyan, mint amikor nagy lelkesen elmegy egy zarándok a Genezáreti-tó partjára, s rátalál egy McDonalds-pavilonra, és minden összedől benne. A szentföldi zarándoklatról is hazatérhet valaki teljesen kétségbeesetten, hogy szép dolgokat látott ugyan, de mégiscsak valami vallási turizmusban vett részt. Valószínűleg Luthernek is ilyen megdöbbenései lehettek. Ő Rómában, Péter egyházában, a tanító egyházban vélte vagy szerette volna megtalálni az üdvösséghez vezető utat, vagy a kulcsot ahhoz, hogy felnyithassa ezt a problémát. De ami őt megrázta, az sokkal inkább a saját sorsán való elgondolkodás volt, az üdvösségkeresése. Nagyon kihegyezetten ütközteti is a hagyományt és a kinyilatkoztatást – talán innen van bennünk is szívós hajlamosság erre. Luther ugyanis alternatív módon úgy fogalmazott, hogy a hagyományban, a regulában, a gyakorlatban, az egyházjogban, a filozófiában, a skolasztikában nem találta meg az üdvösséghez vezető utat, de az Igében megtalálta.

Törvény és kegyelem viszonya is fontos része a római levélnek. Mostanában gyakran hallani, hogy keresztyének hozzávágják egymás fejéhez: „ne törvényeskedj, mert a kegyelem idejét éljük". Talán ki is forgatva akár ennek a levélnek, akár az Újszövetségnek az üzenetét, mintha jó néhányan hajlanának arra, hogy megkerüljék, vagy ne értelmezzék jól a törvény fogalmát. Ugyanakkor olyanokkal is találkozunk, akik olyan gyülekezetekben nőttek fel, ahol az ő érzésük szerint túlságosan a törvényre és a szabályokra helyezték a hangsúlyt. Kicsit úgy látom, mintha törvény és kegyelem harmóniáját nem látnánk megfelelőképpen. Vagy egyik irányba, vagy a másikba csúszunk, miközben e fogalmaknak megkopik és a kontextusból kiragadottá válik a jelentéstartománya.

Ha egy pillanatra kilépünk törvény és evangélium szembeállításából, vagy inkább megkeressük azt a kulcsfogalmat, amely a római levélben a törvény és az evangélium viszonyának a megértését segíti, akkor azt hiszem, ezek a dilemmák egy csapásra ha nem is megoldódnak, de legalább a helyükre kerülnek.
Pál apostolnál nem a törvény és az evangélium ellentétes viszonyának a bemutatása a tét. Nem azért írja a római levelet, hogy értekezzen a törvényről és az evangéliumról, mint egy negyedéves teológus, aki erről szemináriumi dolgozatot ír. Az ő kérdése az igazságosság, görögül dikaioszüné, és e körül forog minden. Hogyan bizonyulok igaz embernek, dikaiosznak Isten előtt? Ennek megértéséhez azt is tudni kell, hogy Pál igazságosságfogalma itt nem a veritas, nem a filozófiai igazság, hanem a iustitia (dikaioszüné), ami minden időben és minden korban azt jelentette, hogy a magam világban: a városomban, az országomban, a családomban, az emberi viszonyaimban mit jelent a helyes, megfelelő élet és magatartás. Tehát, az igazságosságon nem pusztán azt értjük, hogy valaki jogi értelemben igazságos, méltányos stb., hanem hogy azt az életet éli-e, amit jó életnek nevezünk. Nagyon egyszerűen úgy is lehetne mondani, Pál azt a kérdést feszegeti: hogy lehetek jó ember? - természetesen abszolút értelemben. Nem a mai értelemben, hogy: ha megetetem a galambokat, bár elmegyek bankot rabolni - mivel az csak valami vétkecske -, én akkor is jó ember vagyok. Az izgatja az apostolt, hogyan lehet az ember igaz Isten előtt. Miközben az ember cselekedetei (és itt nagy bűnkatalógust közöl, beleértve az ember Istennel szembeni ellenségeskedését, a megromlottságát, a belső meghasadtságát) mind-mind arra engednek következtetni, hogy ez nem lehetséges számára. De mivel van törvény, a törvény mégis meghozza annak a lehetőségét, hogy igaz ember legyek. Ebből fakad az igaz élet lehetősége, a szilárd remény lehetősége, az Istennel való rendezett kapcsolat lehetősége.

Nos, azért ütközik az apostolnál a törvény és az evangélium, mert a törvény ezt a lehetőséget hordozza ugyan, de nem ad hozzá erőt. Ajtót nyit, de nem segít át rajta. Nagyon szépen leírja ezt: a törvény megmondja, hogy mi a jó, a törvény tehát önmagában véve jó, és a törvény ígéretet is ad: cselekedd ezt és élni fogsz! Ugyanakkor az apostol felfedezi, hogy a törvény nem ad erőt a teljes körű megcselekvéshez. De a másik oldalon az apostol mégsem rögtön azzal kezd érvelni, hogy előveszi az evangéliumot: jaj, de jó, ott van a rettenetes törvény, mely elviselhetetlen terhet tesz ránk, megvalósíthatatlan életprogramot közöl, ám itt van az evangélium, amely felment. Felment a törvény alól? Azt mondaná az evangélium, hogy azt csinálok, amit akarok? Mentesítene a törvény alól? Elmegyek egy evangelizációra, megtérek, átadom a szívemet az Úr Jézusnak, és onnantól kezdve verhetem a feleségemet? Mi több, nekem már nem a zebrán kell átmenni? Álljon meg a menet!

Hogy ez mennyire másképpen van, jól mutatja, amikor az apostol a törvény és evangélium nagy feszültségében odaáll a kettő közé. A Római levél 7. részében írja le, hogy nem a törvénnyel van a baj, mert a törvény jó, az evangéliummal még kevésbé van baj, mert az evangélium jó hírt közöl és szabadságot hoz, de nem tétlenségre buzdít, mert a törvény érvényben van. Hol van akkor a baj? Önmagára mutat az apostol, s azt írja: gyönyörködöm az Isten törvényében, belső ember szerint helyeslem azt, jónak tartom, mert ott rejlik benne az igazságosság. Csakhogy felfedezek magamban egy másik törvényt, amelyik nem akarja, hogy cselekedjem a jót. Az emberben, az Istentől elszakadt emberben van a hasadás. Ezért az evangélium annak a tudtul adása, a meghirdetése, hogy Isten Krisztusban megbékélt az emberrel. Isten a Krisztusban igazságosságot ad az embernek, igaznak nyilvánítja és igazzá teszi, és gyermekévé fogadja – belépteti az ajtón a Lélek erejével. Csak ez: az evangélium tudja az embert ebből a halálos örvényből kihozni.

Jakus Ágnes
Képek: Bölcsföldi András, Füle Tamás

Kapcsolódó cikkeink:

A keresztyénség hajnalán

A dicsőség lépcsőfokai

Aki a káoszt legyőzi

Megbonthatatlan kapcsolat