Az ünnepi legátus hozta el leveledet. Azonmód felnyitottam és olvasni kezdtem ott, ahol a Krisztus menyasszonya szokta hallgatni az Igét, mennyei Vőlegénye szerelmi vallomását. Az alkalmi postás hüledezve kérdezte: "De hát pont itt, a templomban?"
Százötven Dávid zsoltár Szenci Molnár Albert fordításában Dinnyés József daltulajdonos és közvitéz morgolódása és dallamos nyavalygása a zsoltárok megrontói, szabdalói miatt, mert mind magyar anyanyelvű népe, mind a Dávid zsoltárait ép szövege és a dallamának épsége és egészsége érdekében énekelné a keresztyén hallgatóság épülésére, Isten nevében.
"Ez a mondat a lelki sérültekre, szellemi fogyatékosokra vonatkozik." Jó huszonöt esztendővel ezelőtt, egy magyar irodalomórán hallottam ezt a magyarázatot, Jézus azon szavainak furcsa értelmezéseként, amelyekkel boldogoknak mondja a lelki szegényeket. Padtársammal, L.-lel összenevettünk.
Kibújhatunk-e a bőrünkből? - kérdi a Kis Tükör a személyiség és jellem, ezek változása, a megtérés és újjászületés személyiségünkre gyakorolt hatása felől tudakozódva. Képesek vagyunk-e lényeges változásra?
Izráel és az Egyház a reménység népe. A reménység népeként beszélünk - teszünk hitvallást - egy reménytelen, vagy csalfa, vakreményt kergető világban a meg nem szégyenülő reménységről. Ez azt is jelenti, hogy az igazi, beteljesülő reménység hordozója - az ember és az emberiség nagy sorskérdései tekintetében - csak Izráel és az Egyház. Erről nagy alázattal beszélünk, minden gőg nélkül. Nincs ebben semmi érdemünk. Isten ajándéka ez. Ajándék, amely a továbbadás révén gyarapszik, növekedik.
Ha az egyházhoz régebben kötődő emberek közül Magyarországon valaki ezt a szót hallja, hogy "evangélizáció", akkor legtöbben arra az idényszerű(kampányszerű), több napon át tartó igehirdetés sorozatra gondolnak, melynek hallgatóit az igehirdető megtérésre szólította fel.
Március 15. a magyar történelem kiemelkedő eseményei között is különös helyet foglal el. Egyrészt ez az ünnepünk az egykor még egységes hazában élő magyarság közös tetteit idézi, másrészt a modern kor elmaterialistásodott (zsákmányszerző) politikájához viszonyítva ez a nap örökké dicsőségesen az idealizmus politikájára emlékeztet.
Mitől félek, amikor arra gondolok, hogy a román ortodoxok sokasága hagyja ott egyházát, és tér át más felekezethez, állítva, hogy az ortodox egyházban nem lehet élő hittel megmaradni? Talán attól, hogy sok esetben ugyanúgy történik az én egyházam tagjaival is: valamilyen oknál fogva - legelő- és fészekmeleg, tiszta Ige és szerető közösség hiánya miatt, úgy gondolják, az egyetlen megoldás a kitérés.
Nagyon kicsi közösség a mi református egyházunk ahhoz, hogy ennyire szerteágazó, egymással egyet nem értő lelkészek és irányzatok uralkodjanak benne. Kár a megosztottság, de tény. Arra lenne szükség, hogy letegyünk a magunk szellemi munícióját a másiké mellé, és párbeszéd alakuljon ki. Jó lenne, ha az egyházi beszéd deklaráló módból beszélgető móddá alakulna. Ezért írok.
A canterbury-i érsek ősszel nyugdíjba vonul. Az utód kiválasztásának folyamata hónapokkal ezelőtt megkezdődött. S bár a jelöltek versengése nem mentes a túlkapásoktól (az egyik jelölt mellett a The Times napilap is síkra szállt), az biztosan nem mondható el, hogy a jelöltek céljai, tervei, programja ismeretlen maradna, a választás zsákbamacska lenne.