A Hegyi Beszéd utópia és ukrónia, mindazonáltal csak avval a feltétellel tekinthető ennek, téren és időn kívülinek, történelem-idegennek tehát, ha kiemeljük az Evangélium - tehát Isten népével és egyházával kötött Ó és Új Szövetségének - kontextusából. A Hegyi Beszéd értelme és érvényessége nem önmagában, gondolatainak, javaslatainak egyetemességében, mélységében, magvasságában vagy ésszerűségében rejlik, hanem a kijelentést tevő személyében, aki az etikus - közéleti, hatalmi-politikai, szociális indíttatású - cselekvés elé a szabadítás-eseményt helyezi.
A "szolgaság házában", ahogyan az Írás az egyiptomi fogságot fordítja, idegen istenek uralkodnak, az egyik ilyen bálvány például folyvást teljesíthető etikai programmá alakítja át a Hegy Beszéd alkotmányát, azt a hamis és végső értelme szerint - a társadalom egészére nézve is - pusztító látszatot élteti, mely szerint a hatalom birtoklása elengedhetetlen feltétele a keresztény értékrend társadalmi érvényesítésének. Pusztító nem a politikai cselekvés és értékrend, hanem Isten népe és az egyház szempontjából, amely a szabadítás-eseményt, az emberi mivoltot a maga teljességében átható és átváltoztató megváltást politikai-hatalmi tetté domesztikálja, ha nem is teológiájában, de odaadó elköteleződésében mindenképpen. Odatartozni akar, majd pedig már akarata ellenére is kénytelen, holott szabadsága egyetlen függőségben realizálódik, a hűséges és szabad Krisztus-követésben.
Krisztus egyházának és egy a hatalom megszerzésére törő politikai alakzatnak a célkitűzései alkalmasint mutathatnak némi hasonlóságot, valójában azonban különbözőek, ráadásul lényegüket tekintve állnak távol egymástól. Meglehetősen gazdag példák tárházává vált a történelem abban a tekintetben, hogy Krisztus népe kritikátlan azonosulása a politikummal katasztrofális spirituális következményekkel járt, ennek egyik nyilvánvaló jele például a misszió ellehetetlenülése, legfeljebb szociális tetté való humanizálása, hiszen nem a szabadító Krisztus vált az üzenet tartalmává és formájává - ő igazság, de út is -, és nem ő lett a céljává sem, hanem gőgös és önszerető, magukat a kritika fölé helyező messianizmusok eszközévé. A történelem azonban olyan tanítómesternek tűnik, akinek már régtől fogva nincsenek tanítványai, az viszont aligha kétséges, nem a történelemnek, hanem a történelem Urának van hatalma kijózanítani bennünket rövid távú hatalmi bepörgéseinktől.
Jézus hívásában - "Jöjjetek énhozzám mindnyájan…" -, az "énhozzám" egyetlen rövid pillanatig sem helyettesíthető mással: egy eszmével, ideológiai meggyőződéssel vagy akár jó szándékú, másokat mozgósító cselekvő lendülettel. Ha így volna, akkor egy gyülekezetnek politikai meggyőződését tekintve egyneműnek kellene lennie, és ebben az egyneművé válásban teljesednék be a Feltámadott missziói parancsa. Ebből már volt részünk, amikor papjaink biblikus és hitvallásos megalapozottsággal azt hirdették, az osztály nélküli társadalom a Krisztus által kinyilatkoztatott Isten országa beteljesülése. És még lehet részünk, amennyiben papjaink biblikus és hitvallásos megalapozottsággal azt hirdetik, kereszténynek lenni egyértelmű politikai opciót is jelent, ugyanazt természetesen, mint az igehirdetőét. A testvéri-gyülekezeti együvé tartozás kritériuma tehát a továbbiakban nem az volna, ki az, aki kihívott és elválasztott bennünket; ki az, aki tanítványaiként szólít meg; kihez tartozunk elszakíthatatlanul; hanem: kit választunk meg mi, hogy az együvé tartozásunk jelével vagy bélyegével ellásson minket, és kit ruházunk fel mi odaadó egyneműségünk, tehát szolgaságunk reprezentációjának a jogával.
A túlcsorduló, mindent gyarmatosítani kívánó politikum, valamint közéleti felfokozottság és szétszakítottság idején jó, ha visszatérünk, elveszett juhok, a Hegyi Beszédhez, legfőképpen pedig ahhoz, aki szólta és jelen idejűvé teszi ismét számunkra. Ahhoz, aki parancsolja a szeretetét - "Parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek…" -, és aki nem szimpátiánkra, lelki diszpozíciónkra, politikai affinitásunkra bízza ezt. Nem, mert nem a saját szeretet-készletünkkel szeretünk - Isten óvja ettől barátainkat és ellenségeinket! -, hanem a megparancsolt és ajándékozott szeretettel. És amennyiben parancs, értékmérője nem a barát vagy a párttárs, hanem az ellenfél, sőt az ellenség. "Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik titeket bántanak és üldöznek benneteket…" Nincs más hátra tehát, mint megnevezni valakit, közéleti személyiséget például, akit nem szeretünk (értsd: gyűlölünk), vagy akiről azt gondoljuk, hogy bánt és gyűlöl bennünket, és elkezdjünk érte imádkozni. Mindaddig, amíg a konkrét, személyre szóló szeretet ajándékában részesülünk.
Térdre, adventben élünk.

Visky András