Nyáron, még otthonában, nagybetegen fogadott, és szokás szerint zsoltároztunk. Én  kottából, ő fejből (mert az összes verset tudta kívülről). Újra felemlegette (nem először), hogy egy prédikációm hatására döntött úgy, hogy végleg hazatelepedik.  S jót mosolygott, látva, hogy megijedek ettől a vallomástól. Nem emlékeztem rá, hogy hallgatta volna ezt a prédikációmat (bár vendégként sokszor megfordult a kis Bihari úti fecskefészek templomban).
Ezúttal inkább a testálása rémített meg, hogy egy nagy tudós és kiváló közéleti ember ilyen egyszerűen a vállamra teszi ezt a terhet. Mégis, hinnem kellett neki. Horváth János nem szokott udvariaskodni. Miért is tette volna, ő, a világ legtisztelettudóbb embere, aki még ellenségeiről is tudott méltányló szót mondani, bennük értéket találni (és, persze ezokán fájlalni, hogy nem jól gondolkodnak). S amúgy is, jó reformátusként (és hazatelepedése után szakadatlan templomba járóként) ugyan minek udvarolt volna a papjának? Tudta jól, hogy a szívünkben csak a Szentlélek által lehet hathatós a prédikáció. 
Azt hiszem, élete alkonyán, betegségeket hordozva és végrendelkezve is, inkább töprengésre hívott ezzel a megjegyzésével. Ha úgy tűnt, hogy én hívtam haza, most immár ő hívott: hordozzuk együtt imádságban szeretett országát és népét. Végigélte a 20. századot, diktatúrák szaggatták, halálos ítélet elől szökött, börtönt járt, hátratételt szenvedett, és volt szabad polgár, elismert tudós, közéleti egyéniség az emigrációban, és szabad polgár itthon is, az újrakezdés után, mint képviselő és országgyűlési korelnök. 
Nem rühellte a prófétaságot, hanem úgy akart élni és úgy is élt, amivé az Úr rendelte, és amiért kiváló tehetséggel megáldotta: mindenes volt. Barátja mindenkinek, aki szerette népét, közbenjáró minden ellenségnél, életmentő és haza-oltalmazó, minden tehetséget támogató patrónus és mindenkor igaz patrióta.  Földik is voltunk, úgymond, mezőföldiek, ezt leginkább ő emlegette, emlékeztetve engem is, hogy ahol fölsarjadt az ember, ott vannak a titkos és éltető gyökerek.
Kiváltképp pedig boldog ember volt, mert Megváltó Urától megkapta a mennyei haza várományát is.

„Csak az igazak magasztalják a te nevedet, s orcád előtt lakoznak az igazságosak.” Zsoltár 140,14.

Bogárdi Szabó István