Az Isten akaratát kereső ember önmagának is, de mások is fölteszik neki a kérdést, s bizony, válaszolni kell. A közelmúltban egy általános, egyszerűnek tűnő, de korántsem könnyen megválaszolható kérdést tettek föl: mit jelent számomra presbiternek lenni, ebben a minőségben szolgálni?

Először is szeretném hangsúlyozni, hogy a kérdés nem az, hogy nekem mit jelent, én a presbiterséget hogyan definiálom, hanem az, mit kell hogy jelentsen számomra. Ez pedig abból következik, hogy a presbiteri tisztség nem ember, illetve emberek, hanem Isten által előhívott, megalapozott tisztség, s evvel együtt járó megbízatás és szolgálat. Ezen fölül azt is látni kell – mint ok-okozati összefüggést –, hogy mivel a fölhatalmazás Tőle való, éppen ezért a feladatot is nem mi, hanem Ő határozta meg. Ekkor azonban, ha mindezt elfogadom, a mit jelent számomra kérdésre adott válasz elsősorban bibliaismerettől és annak értelmezésétől függ. Az Isten válaszának ugyanis nincs alternatívája. A felelet tehát a Bibliában van, de természetesen nem elég, hogy onnan kiolvasható, mindennek személyessé kell válni, hogy az Ige válasza az én válaszom is legyen. Ebben a meghatározottságban azonban keresztyénként lehetőséget kapunk a továbbgondolásra, ahogy az adott kor megköveteli, de úgy, hogy a küldetés lényegét és irányultságát nem változtathatjuk meg.

Ha figyelembe vesszük, hogy Mózes Isten szószólója volt, akkor nem túlzás azt állítani, hogy az elöljárók állításával Isten akaratát valósította meg. Ez jut kifejezésre a következő igeszakaszban: „Jelöljetek ki törzsenként bölcs, értelmes és tapasztalt embereket, és én elöljárókká teszem őket.” (5Móz 1,13) Az elöljárók állítása végigvonul Izráel történetén – erről számolnak be egyebek mellett az evangéliumok is –, s ezt, mint Isten fölhatalmazására létrehozott rendet, az első keresztyének is átvették. Erről elsőként az ApCsel 11,30-ban olvashatunk: „…és elküldték (a segélyszállítmányt) Barnabással és Saullal a gyülekezet elöljáróihoz.” Az első presbiterválasztásról ugyancsak az Apostolok Cselekedetei tudósít: „Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak…” (14,23) A Bibliából azt is megtudhatjuk, hogy milyen kritérium szerint történt mindez.

„…presbitereket állíts szolgálatba városonként, ahogyan meghagytam neked: ha van olyan, aki feddhetetlen, egyfeleségű férfi, akinek gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és nem engedetlenek. A püspök ugyanis, mint Isten sáfára legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső, hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes, önmegtartóztató, aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.” (Titusz 1,5b-9)

Igaz, az idézetben mind a presbiter (preszbüterosz), mind pedig a püspök (episzkoposz) kifejezés szerepel, de mindkettő azonos rangú elöljárót jelent – ez a szövegből is egyértelműen kiderül: „A püspök ugyanis…” –, ugyanakkor egyes kommentárok is egyértelművé teszik, hogy a két szó az apostol gondolkodásában egymással fölcserélhető, s mindkettő ugyanarra a megbízatásra utal. Ezek tehát a választás szempontjai, s ugyancsak Pál apostoltól megtudjuk azt is, hogy milyen feladatai vannak a presbiternek.

„Milétoszból azután elküldött Efezusba, és magához hívatta a gyülekezet véneit. (…) Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (ApCsel 20,17.28)

Mit jelent tehát számomra az Isten szerinti presbiteri szolgálat? Mindenekelőtt feddhetetlenséget, tiszta erkölcsöt. Ez a szolgálat alfája. Nem a templomban, és nem a gyülekezetben kezdődik, hanem a magánéletben. És itt akár kettőspontot is tehetnénk. Nem szexuálisan csapongó, és nem házasságot mellőző együttélési formában élő, hanem egyfeleségű férfiúról van szó, aki ugyanakkor jó apa, a család igazi papja, s akit a gyermekei hitben követnek. Olyan szolgálatról van szó, melyben nem az érzelmek érvényesülnek, hanem az Isten tanításával egyező igaz beszéd, s az ahhoz való ragaszkodás, gyakorlati megvalósítás. Mit jelent a presbiteri szolgálat? Pál apostol az efézusi presbitereknek az előbbieket úgy summázza, hogy viseljetek gondot magatokra, majd kibővíti a kört, és azt mondja: és a nyájra. A folytatásban pedig egyrészt megismétli a szolgálat isteni eredetét – mindez a Szentlélektől van –, másfelől pedig – anélkül, hogy kibontaná – konkrét feladatokat fogalmaz meg, tehát őrizni, védelmezni és legeltetni, azaz táplálni kell a gyülekezetet. Mindezek együttesen jól mutatják, hogy mit jelent, mit kell jelentsen számomra a presbiteri szolgálat. Ha nem ezt jelenti, akkor nagyon elvétettem a célt. S csak félve jegyzem meg, hogy a bűn bibliai értelmezés szerint nem más, mint céltévesztés.

Igen, ezekkel kell nekem is szembenéznem. És ha most magamnak teszem föl a kérdést – mit jelent nekem a gyakorlatban presbiternek lenni? – bizony, beleremegek. Az év elejei presbiteri beszélgetésen – amelyek célja a választásra történő fölkészülés volt –, amikor a Tituszhoz írott levél verseit idéztem, az egyik presbiter az igétől megérintve hirtelen fölpattant, és földúltan azt mondta: Ilyen alapon senki sem alkalmas! Magam is újra és újra ezt élem át. Még akkor is, ha Pállal együtt el tudom mondani: „Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van.” (2Kor 3,5) Mégis szüntelenül önvizsgálatra kényszerülök. Vajon milyen férj és milyen apa tudtam lenni? Mi több, tudtam-e a Felséges papjává válni a családban? Mit tudtam átadni abból a hitből – még akkor is, ha tudom: a hit Isten ajándéka –, amit én vallok? Vagy csak mondtam és mondtam az igaz, vagy legalábbis annak vélt tanítást, de bátorításra már képtelen voltam, mert magam is bátorításra szorultam, magam is kétségbeestem? Miről szólt, és ma miről szól az életem? Meg tudtam-e mindattól őrizni magamat, amitől az apostol óv? Az önkényeskedéstől, az indulattól… De nemcsak a családban. A közéletben. Ügyeim intézésekor. Hivatalban. Metrón. Boltban. Továbbmegyek: a gyülekezetben. Hogyan tudtam, egyáltalán tudtam-e gondot viselni a gyülekezetre? Vajon képes voltam-e bármitől megőrizni, megóvni? Tudtam-e táplálni? S ha igen, milyen eledellel? Vagy mindebből jóformán semmi sem valósult meg, vagy ha mégis, mennyire volt mélyreható? Bizonyára rajtam kívül még nagyon sokan elmondhatják: részt vettem a gyülekezeti ház építésében a tervezéstől a kivitelezésig, agyaltam tervrajz fölött, pénzeztem, tárgyaltam, ástam, csákányoztam… Ám ettől a kérdés még aktuális marad: vajon tudtam-e a lelki házban igei mértékben élő kővé válni? Mit tettem a gyülekezet növekedéséért? Netán úgy gondoltam, hogy ez már nem az én feladatom, nem az én hatásköröm? De hát ugyanazon Lélek által Péter apostol egyértelműen erősíti meg Pál szavait, amikor ezt írja: „A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs (…) legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját…” (1Pét 5,1-2)

 Az esztétika ismeri a költői kérdést. Tudjuk, hogy az író nem várhat, és nem is vár választ, mert a lényeg, hogy az olvasó önmagával szembesüljön, és önmagának adjon őszinte és tisztességes választ. A fölsorolt kérdések, bizony, többségükben ilyenek. Kíméletlenül odamondók, vívódók, önmarcangolók, olykor kétségeskedők. De úgy, hogy ez nem mond ellent az „Örüljetek az Úrban mindenkor!” páli buzdításnak (Fil 4,4). Hiszen ő maga írja: „…kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe…” (2Kor 4,8b) Kérdést kaptam, s lám, magam is csak a kérdésig jutottam. S bár talán kevés volt a kijelentő mód, azért remélem, hogy mindennek van kijelentő érvényű jelentése, üzenete és értéke. Hiszem, hogy presbiternek lenni életformát jelent. Egységes, Krisztus előtti létformát. Nem lehet szétdarabolni magánéletre, üzleti, munkahelyi, aztán külön gyülekezeti, főleg csupán vasárnapi templomos életre. Isten egyértelmű. Nincs jogom kialakítani privát identitástudatot, mert ezt a feladat célja és mértéke szerint Ő mondja meg, s ennek megfelelően ezt Tőle kell elkérni. Mégpedig azért, hogy ahogy e szolgálatot Ő látja, én is úgy lássam, nekem is azt jelentse, amit neki jelent. Föl kell szabadítani magunkat Isten akaratára. S végül nem marad más, csak a csetlés-botlás, a térden járás, no meg az állandó, kérdő fölfelé nézés.

Péter és Pál apostolok a leveleikben felsorolják, hogy a „közösség vénei” legyenek feddhetetlenek, nem kicsapongóak, akik példaértékű életvezetéssel járnak elöl és gyermekeiket is ezek szellemében nevelik. Szolgálataikat önkéntesen vállalják, se a kényszer, se a nyereségvágy ne vezérelje őket.

Ezek mellett az útbaigazítások mellett azonban sokkal szélesebb körű meghatározását kapjuk a presbiteri tisztségnek, ha annak a lelkületnek eredünk a nyomába, amely mondjuk Pál apostolt meghatározta a gyülekezetei irányába. Végigolvasva a Cselekedetek könyvét és Pál tizenhárom levelét, számtalan megnyilvánulását találjuk annak, hogy Pál mit érzett a közösségek és az azokban élő hittestvérek iránt. Az alábbi összegzést részint ajánlom tehát megfontolásul gyülekezeti tagoknak, akik felelős választásra készülnek ősszel, részint pedig presbiter vagy akár leendő presbiter testvéreknek, akik nyitottak egy újfajta önvizsgálatban elmélyülni Jézus Krisztus Urunk segítségét kérve.

Pál apostol nem volt ugyan presbiter, leveleinek kivonata mégis alkalmas lehet egy presbiteri „kiskáté” meghatározására. Széleskörű és változatos munkálkodásából általánosítható az a hozzáállás, mellyel a gyülekezetek felé fordult, amely lelkület nekünk is támpontokat adhat. Tájak, gyülekezettípusok tekintetében, de még az időtávlatban is széles ez a merítés, amely a következő kérdésekre segít felelni. Milyen volt Pál és a gyülekezetek viszonya? Milyen helyen állt lelkében és milyen jelentőséggel bírt számára az egyes közösségek sorsa? Milyen lelki megmozdulásokat váltott ki belőle az a szolgálat, amit az emberekért végzett? Vagyis milyen belső tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki megfelelően gondozza gyülekezetét: jó presbiter legyen?

Az első szív szerinti érzés, mellyel egy közösségi elöljárónak rendelkeznie kell, az az Isten előtt megélt mély hála. Hála a gyülekezetem irányában, az iránt a közösség iránt, ahol a mindennapi hitgyakorlatomat megélem. Pál apostol azzal kezdi a leveleit, hogy megfogalmazza, mennyire hálás a közösségért: „Először is hálát adok az én Istenemnek Jézus Krisztus által mindnyájatokért” (Róm. 1:8, de ugyanúgy I. Kor. 1:4, Ef. 1:16, Fil. 1:3, Kol. 1:3, I. Thessz. 1:2 és II. Thessz. 1:3 is). „Hálát adok értetek” – visszhangzik újból és újból minden levél kezdetén. Én vajon szeretem-e eléggé a gyülekezetemet? Hálás vagyok-e a templomért, a misszióért, a különféle alkalmakért? Örülök-e a megtérőknek, a szolgálóknak és az oszlopos régi tagoknak? Bizonyára nem minden gyülekezeti tagunk tökéletes, de pontosan emiatt szoktam-e hálát adni, hogy mégis az Isten családja lehetünk (Ef. 2:19)? Mindannyian!

Jelent-e maga a gyülekezeti élet erőforrást a számomra? Isten egy bibliaóra, egy imaközösség, egy hittestvérrel való beszélgetés által építeni akarja a hitemet. Természetesen az is nagy öröm, szép és izgalmas esemény, ha épül mondjuk az egyházközség temploma. Mégsem olvassuk különösebben sehol sem, hogy Pál apostol lelkendezne egy zsinagóga-felújítás kapcsán. Inkább ilyesmit mond: „Testvéreim, akiket szeretek, akik után vágyódom, örömöm és koronám” (Fil. 4:1). Vagy másoknak: „minden bajunk és üldöztetésünk között megvigasztalódunk veletek kapcsolatban, testvéreim, a ti hitetek által” (I. Thessz. 3:7). Arra szeretném tenni a hangsúlyt, hogy az ilyen-olyan sikerek, növekedések, létszámban vagy ingatlanokban való gyarapodás mellett örömöt és hálát vált-e ki a szívedben az is, ha együtt lehetsz a testvéreiddel? Vágyódsz-e a velük való hitbeli közösségre az egyes találkozások után?

A páli levelek tanulsága alapján kimondhatjuk továbbá, hogy egy presbiter legyen büszke is a gyülekezetére. Olyan könnyű pletykálkodni és lehangoló, elszomorító eseményekről hírt adni. Rossz mindenütt van, erre kár a szánkat felnyitni. Nem így az apostol: „Dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben” (II. Thessz. 1.4). Buzdíthatok is másokat azzal, ami nálunk jól megy, ami büszkeséggel tölt el, ami jó példával járhat elöl. Inkább ezeket forgassam a szívemben hálaimákat mondva. Eközben persze ne felejtsem el a bátorító szavakat, az ösztönzést közvetlenül a sajátjaimnak is mondani: „Örömmel látom a köztetek uralkodó szép rendet és a Krisztusba vetett hitetek szilárdságát” (Kol. 2:5). Nem folyhatnak presbiteri gyűléseink sem csak problémák megtárgyalásáról, kritikai észrevételek átbeszéléséről. Legyen szokásunk a hálaadás, az áldások számbavétele is ezeken az alkalmakon. Beszéljük el egymásnak milyen nagy dolgokat cselekedett velünk az Isten. (Sőt, ezt már csak zárójelben írom le, de a lelkészeknek is jólesik néha a buzdítás, a jó szó.)

Összegezzük tehát az első gondolatot azzal a kérdéssel, hogy látva Isten munkáját az emberi lelkekben, érzek-e megrendülést, elfogódottságot, meghatódottságot? Mert egy-egy jól sikerült pályázat, a helyére kerülő toronysisak, vagy egy eredményes adománygyűjtési akció is nemes érzelmeket tud kiváltani; de vajon szerez-e örömöt mások hite, lelkisége, a gyülekezet lelki épülése és gyarapodása? Ha mindez jelenleg nem tud megérinteni, akkor ne fogadjam el a jelöltetésemet. Várjak, míg Isten Szent Lelke megadja, felfakasztja lelkemben a hála érzetét a közösségem irányában.

Másodikként ott találjuk Pál imáiban, leveleit átolvasva szíve közepében a féltő szeretetet, az aggódó együttérzést is. Az apostol szívén hordja a közösség gondjait, bajait. „Nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet” (Róm 9.2). Gyötrelmet, aggódást leginkább a gyermekeink, az unokáink miatt szoktunk érezni, ha valami baj van a családunkban, legközvetlenebb szeretteinkkel, vagy éppen a saját egészségünkkel. De hogy a gyülekezet is ilyen hatással legyen ránk? Van éppen elég bajunk, nemhogy még egy egész közösség gondjai felé is kinyissuk a szívünket… Ezzel szemben Pál pont fordítva gondolja: „Szívemben hordozlak titeket” (Fil. 1:7) – írja.  A közösség a szívünket kívánja, bevonódást, megérintődést, érzékenységet. „Félek, hogy viszálykodás … lesz közöttetek” (II. Kor. 12:20).

Aki szeret és felveszi mások gondját, az a sérülést is kockáztatja; akinek a szíve nyitott és érzékeny a gyülekezete felé, az egészen másként fogja pásztorolni azt.

Ne az legyen a fő kérdés, kedves (leendő) presbiter testvérem, hogy „mi van veled”, hanem az, hogy „mi van Isten országával”. Természetesen ez a lelkület sem kérhető számon senkitől tételesen, hanem csak az önvizsgálat miatt fontos. Aki a nyáját vezeti, annak ismernie kell a lelkiállapotát, és akkor együtt rezdül vele. Ez hozzáállás kérdése. Mindez nem mérhető, nem számszerűsíthető, nem is fog így kimondva előkerülni majd az őszi választások során.  

Pál - rengetegszer látjuk, olvassuk - közbenjár a gyülekezetekért. Te vajon teszed-e ezt az egyes tagokért?

„Könyörgök értük Istenhez, hogy üdvözüljenek” (Róm. 10:1). „Gyermekeim, akiket újra és újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus” (Gal. 4:19). 

Itt már nem csupán érzésekről, hanem az ezekből fakadó cselekedetekről is szó van. Ha hálás vagyok a gyülekezetemért, aggódom értük, akkor magától értetődően imádkozom is értük. „Sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással” (II. Kor. 2:4) teszi ezt az apostol. Nemcsak „ügyeket” visz tehát egy presbitérium, hanem az ügyek mögött lelkekért tevékenykedik. Legyen rendszeres szokásommá a közbenjáró imádság, és lelkiekben gyarapodó embereket fogok tapasztalni magam körül a szolgálataim nyomán.

Mindezek azt a felelősséget ébresztik lelkünkben, amelyet Káin éppen lesöpört magáról: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” (I. Móz. 4:9) Igen, felelős vagyok mások hitéért is, presbiterként pedig különösen. Nem elég, ha én csak „töltődni” járok el vasárnaponként a templomba. Amikor örömeim és lelki próbáim is kapcsolódnak gyülekezetemhez, akkor formálódik ki bennem egy felelős lelki hozzáállás a rám bízottak iránt. „Nem győztem türelemmel, elküldtem hozzátok” Timóteust (I. Thessz. 3:5), és egy másik közösségnek írt levelében: „Remélem…, hogy Timóteust hamarosan elküldhetem hozzátok, hogy én is megnyugodjam” (Fil. 2:19). Türelmetlenség, nyugtalanság, melyből cselekvés ered. Meglátogatod-e a testvéreidet? Felhívod-e őket telefonon? Vagy ez csak a lelkészek dolga lenne? Akkor nem sok jövője van egyházunknak. Micsoda őszinte aggodalom árad az apostol szavaiból, aki nem volt semmilyen missziós társaságnak fizetett alkalmazottja: „Félek, hogy eltántorodnak gondolataitok a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől” (II. Kor. 11:3). Élessze ez bennünk is a felelősségérzetet, mozgósítsa a mások hitéért való tenni akarást.

A hálás szív és a féltő szeretet után végül egy harmadik érzület, amely jellemezte Pál apostol hozzáállását a gyülekezetekhez: az áldozathozatal készsége. Nem annyira a tettekről, hanem megint csak inkább a lelkületről beszélek. Részt veszünk-e saját kezűleg is a gyülekezeti feladatokban? „Nézzétek, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel” (Gal. 6:11). A saját kéz ebben az esetben azt jelenti, hogy itt vagyok, elérhető vagyok, nektek vagyok. „Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek” (Kol. 2:1). Küzdelem időt kiszorítani a különféle alkalmakra is manapság. Sokszor látni, hogy némelyek szinte versenyt futnak a templomajtó és a kertkapu közötti rövid távon, hogy minél előbb elhagyhassák az intézmény területét: sietnek haza. Meggyőzni az embereket, hogy a presbiternek van ideje rájuk, sőt, értük tevékenykedik – kétségkívül olyan feladat, amely áldozatokat kíván. Az Úrért való buzgólkodás egy presbiter számára elsősorban a gyülekezete közösségében kell hogy megnyilvánuljon. „Krisztus szolgái? … Én még inkább, hiszen többet fáradoztam” (II. Kor. 11:23). Lehet akár ebből is egy jó ízű „versenyt” csinálni, és ebben ösztönözni egymást. Áldozathozatal tekintetében mellesleg Pál apostol itt említi meg bebörtönzéseit, a sok verést és a halálos veszedelmet, melyben neki még inkább része volt, mint más szolgálóknak. Ne tekintsük ezt a megjegyzést se hátráltatásnak. Kinek-kinek úgy jut, ahogyan az Úr Isten rendeli. Néha egyik presbiteren van több teher, néha a másikon. A lényeg, hogy olykor mi is képesek legyünk nagy vállalásokra, erőn felüli teljesítésre. Várjuk, készüljünk rá, imádságban kérjük is Istent, hogy legyen olyan, amikor miránk számít. A feladatok előli elrejtőzés helyett vállaljuk örömmel, ahogyan Péter is említi: „méltónak bizonyultunk arra, hogy gyalázatot szenvedjünk az Ő nevéért” (Ap.Csel. 5:41). „Szolgálatot szenvedni” pedig méltóság, sokra tartás, megbízatás. „Jutalmam, hogy tehetem” – hangzik a valamikori diakonisszák jelmondata.

Pál apostol nagyon sok mindent vállalt a rábízottakért. Furcsa olvasni erről, de lelkesedésében még a saját üdvösségét is átadta volna nekik/értük. „Azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett” (Róm. 9:3). Hát, ehhez képest egy-két óra munka a templomkertben vagy a gyerekmisszióban igazán semmiség… „Készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket” (I. Thessz. 2:8) – írja egészen más híveknek is ezt. És nem azért mondja, mert a jó barátairól van szó, földijeiről, rokonairól. Ellenpélda egy valamikori presbiter, aki azzal adta vissza idő előtt a megbízatását, hogy rájött, neki más a baráti köre. Presbiter Testvérek! Mi nem csak azokért tevékenykedünk, akik szimpatikusak, akik kedvesek nekünk, akikkel mindenben egyetértünk. Megváltó Urunk az ellenségeiért is meghalt, odaadásunk tehát ne ismerjen efféle határokat.

Végül ez is áldozathozatallal jár: személyesen figyeljünk az emberekre, a ránk bízott hívekre. „Mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk” (I. Thessz. 2:11-12). Az egyenkénti törődés, lelki kísérés nagyon fontos ebben a szolgálatban, hiszen a fenti érzületre, lelki hozzáállásra másokat is meg kell tanítani. Ez pedig csak személyközpontú munkával működik. Máris megkérdezem a leköszönő presbiterektől: meg tudod-e nevezni azokat, akiket te neveltél ki? Kik azok, akikben a gyülekezeted iránti féltő szeretetet segítettél kialakítani? Vannak-e olyanok, akikről biztosan mondhatod, hogy átveszik majd a feladataidat? Gondoskodtál-e utód(ok)ról? Mert nagyon is hiányzik az az atyai vonás, hogy a tejnek italától az érett keresztyén hitre felneveljük a fiatalabbakat. Szeretettel, türelemmel bevezessük őket a szolgálatba. „A Krisztus szelídségével és gyöngédségével kérlek titeket” (II. Kor. 10:1). Legyünk olyan presbiterek, akik ezzel a szelíd szeretettel győzünk meg másokat.

Még egyszer röviden összefoglalva a fentieket, a cél tehát az, hogy maradjon mindenki „egyfeleségű” (Tit. 1:6), de emellett alakítsa ki a szeretet kézzelfogható vonásait is. Akkor és úgy esküdjünk fel a presbiteri feladatokra, ha jellemez bennünket 1.) a hálaadás lelkülete, az öröm gyülekezetünk iránt, ha 2.) aggódó, féltő szeretet él bennünk és közbenjáró imákkal hordozzuk szívünkben testvéreinket, ha 3.) áldozathozatalra is képesek vagyunk, időt és személyes törődést is tudunk adni, olykor-olykor nagy vállalásokat is. Őszintén kívánom, hogy tudjuk megtalálni az Istentől rendelt embereket közösségeinkben, akik bizonyára már ott vannak köreinkben.

A presbiteri tisztség bibliai alapjait minden bizonnyal ismerik presbiter testvéreink és azok is, akiket jelölnek e tisztségre és hosszas imádság után a jelölőbizottság elé lépnek. Ezért csak néhány idézettel és bibliai helyek felsorolásával frissítem fel ezt a tudást.

Péter apostol a presbitereknek írja a következőket: „A közöttetek levő presbitereket kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedéseinek tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” (I.Pét5, 1-3)

További igehelyek: 2Móz 3,16; 18, 2Móz 18,21, ApCsel20,17, ApCsel20,28, Tit1, 5-9,

I.Tim5,17, I.Tim 3,1-12, I.Pét2,9,  ApCsel6,2-4.

A II. Helvét Hitvallás XVIII. és XXVIII. fejezete foglalkozik az anyaszentegyház szolgáival, azok rendeltetésével és kötelességeivel. Részlet a XVIII. fejezetből: „De ne akárkit válasszanak, hanem alkalmas embereket…” XXVIII.: „Választassanak tehát istenfélő, bölcs és gazdálkodásban gyakorlott férfiak, akik szabályszerűen kezeljék az egyházi javakat.” Természetesen azt, hogy kizárólag férfiak választassanak, már meghaladta az idő, ma már sok gyülekezetben női többség van, gyakori, hogy nőtestvérünk a gondnok.

A Szentírás szerint a presbiterséget isteni elhívás előzi meg. Az Ige szerint a presbiter csak újjászületett, élő hitű ember lehet, mert aki lelkileg halott, az nem képes Isten akaratát meghallani és annak engedelmeskedni. A presbiter elsősorban az Úrnak tartozik elszámolással szolgálatáról.

Sok helyen írnak a presbiteri tiszthez fűződő elvárásokról, ezekből gyűjtöttem össze néhányat.

• Legyen Krisztus-követő, aki a Szentírást tartja zsinórmértéknek

• A szolgálatot az Úr iránt érzett hálából örömmel vállalja és hűségesen végezze

• Legyen újjászületett, élő hitű ember

• Legyen elkötelezett Isten ügye és az egyház iránt

• Előzetesen ismerje meg a presbiteri eskü szövegét és gondolkodjon el rajta, hogy hű tud-e maradni esküjéhez szolgálata során

• Érezzen felelősséget a gyülekezetért

• Legyen példamutató az istentiszteletek, egyéb lelki alkalmak látogatásában

• Intenzíven vegyen részt fizikai, lelki, szellemi munkákban

• Legyen példamutató a családi élete és gyülekezeti forgolódása

• Anyagi javaival arányosan vegyen részt az áldozathozatalban

• Jókedvvel adakozzék, legyen hű a kevésen is

• Tudjon a másikért imádkozni, terhet hordozni, megbocsátani

• Ismerje a gyülekezet missziói küldetését, az egyházi törvényeket

• Tartsa meg és tartassa be az egyházfegyelemre vonatkozó előírásokat, azokat magára nézve is ismerje el kötelezőnek; éljen vele, ha szükséges, és fogadja el, ha vele szemben alkalmazzák

• Tisztelje Isten igéjének szolgáját, lelkipásztorát, az egyházi elöljárókat

• Tartsa tiszteletben a presbitérium döntéseit, még akkor is ha lelkiismerete szerint a döntéssel ellenkezően szavazott

• Vállalja a saját véleményét, de legyen meggyőzhető, kompromisszumra kész

• Ne várjon elismerést a szolgálatáért, de bátran dicsérje társai tevékenységét („Istennek hála, embernek köszönet.”)

• Ismerje a gyülekezetet és a gyülekezet is őt

• Ne legyen „láthatatlan” presbiter: lássák szolgálatát, lássák, hogy azt az Úristen dicsőségére teszi

• Soha ne feledje, hogy minden pillanatban a gyülekezet szeme előtt van: szolgálata ne szerep legyen, de tudnia kell, hogy minden szolgáló „közszereplő”

• Ismerje fel és állítsa a közösség szolgálatába tálentumait, okosan sáfárkodjon azokkal

• Ismerje meg a Magyarországi Presbiteri Szövetség küldetését és lelkiismerete szerint önként lépjen be a szövetségbe

Természetesen arról is írnak a presbiteri tisztséggel és választással kapcsolatban, hogy milyen ne legyen a jelölt, illetve a presbiter. Íme, ezekből is néhány példa:

• A fent felsoroltakkal ne helyezkedjen szembe

• Egy általános, de kissé homályos szempont: ne kerüljön be olyan, akinek nem kellene bekerülnie…

• Ne legyen újonnan megtért ember, ne legyen új a gyülekezetben

• Ne érezzen semmilyen közösségi szolgálatot tehernek

• Ne legyen „megélhetési” református (pl. az egyház a munkáltatója és ezért törekszik tisztségbe: feszültségekhez, konfliktusokhoz vezet)

• Ne legyen „kinevezett református”: „Az apám is presbiter volt, ezért én is az leszek!” [nepotizmus]

• Ne legyen rendezetlen a házassága, családi élete

• Ne legyen csökönyös, merev, meggyőzhetetlen, „nyakas kálvinista”

• Ne legyen tiszteletlen senkivel szemben, ne uralkodni akarjon a gyülekezeten, hanem azt szolgálni

• A szolgálatot ne egyesületi életként élje meg, nem egy „vallásos klub” tagja

• Ne legyen presbiter, ha előre tudja, hogy nem lesz elég ideje a szolgálatra

• Ne legyen pletykálkodó, bajkeverő, a háttérből irányítani vágyó ember

Bárki lehet-e presbiter? A rövid válasz az, hogy nem.

„Isten az, aki munkálja bennetek az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.” (Fil2,13)

A gyülekezet felelősségéről. A jelölőbizottság és a választójoggal bíró egyháztagok csak olyan személyeket jelöljenek és válasszanak meg, akiknek rátermettsége és készsége már korábbi gyülekezeti szolgálataik során nyilvánvalóvá vált és ismereteik szerint nincsenek kizáró tényezők. A jelölt személy felelőssége pedig az, hogy vizsgálja meg magát, hogy valóban isteni elhívás birtokában, de saját akaratával megegyező módon vállalja – esküjével is megerősítve – a presbiteri szolgálatot. Vizsgálja meg továbbá, hogy a készségen túlmenően képességeit is figyelembe véve tudja-e vállalni mind időigény tekintetében, mind fizikai és szellemi képességeit tekintve ezt az egyházközségi tisztséget.

Ne feledkezzünk meg a jelenlegi presbitérium felelősségéről sem. Vannak, akik már évtizedek óta töltik be e tisztséget, vannak, akik közel 6 esztendeje és akadnak volt pótpresbiterek, akik rövidebb időt töltöttek el e szolgálatban. De a presbitérium belső életét, munkáját igazán ők ismerik, így ők tudják, hogy milyen lelkületű, milyen tálentumokkal megáldott szolgatársakra lenne szükség az elkövetkező időkben. Ennek tudatában joguk és kötelességük átgondolás és ima után a jelöltállítás. Az egyházfegyelem szellemében elvárható egy-egy négyszemközti beszélgetés presbitertársunkkal, ha annak szolgálatában hiányosságot vélünk felfedezni. Figyelem! Ez ne kérdőre vonás vagy ítélkezés legyen, hanem jobbító szándékú, szeretetteljes beszélgetés.

Nagyon fontos felmérni, hogy ki az, aki már nem tud, nem óhajt részt venni a presbiteri szolgálatban. Ki az, akinek a helyét majd bizonyosan pótolni kell a hivatalba lépő presbitériumban. Ez a lelkész felelőssége kell, hogy legyen: kérje meg a presbitérium tagjait, hogy akinek ilyen szándékai vannak, az keresse fel őt egy személyes, bizalmas elbeszélgetésre. Természetesen szintén a lelkipásztorra van bízva, hogy az indokokat figyelembe véve elfogadja a „lemondást” vagy maradásra biztassa a hű szolgát. Lehetőség van „Tiszteletbeli presbiter” cím adományozására is.

A lemondott presbiter felelőssége. Lemondása után nem „méricskéli” a hivatalba lépő presbitériumot, nem hasonlítgat. Nem kelt hangulatot: „ Bezzeg a mi időnkben… ; Amikor mi régiek ezt meg azt csináltuk…; Ebből nem lesz semmi…” stb. Szeretettel adja át tapasztalatát, javaslatait, jobbító észrevételeit és szolgáljon ereje szerint úgy, mintha még aktív presbiter lenne, annak kötöttségei, visszatérő feladatai nélkül.

Kicsit előreszaladva a választás utáni időszakra: fontos, hogy a szolgálatba lépő presbitériumban ne legyen megkülönböztetés „régiek” és „újak” között. Ez főleg az idős, „profi” presbiterekre vonatkozik: fogadják atyai (anyai) szeretettel a fiatalokat, az újonnan megválasztottakat. Segítsék őket felvenni a fonalat, a szolgálatot, vezessék be őket a „kárpit mögé”, a presbitérium munkatempójába, életébe. Keressék meg nekik azt a szolgálatot, bizottsági munkát, amely leginkább megfelel tehetségüknek.

Vannak presbiterek, akik a 6. évben is „újaknak” hívják a legutóbb megválasztott szolgatársaikat. Sok olyan egyháztag van, aki már megválasztása előtt is presbiterként szolgál és akad olyan is, aki az eskü után sem válik presbiterré.

Új presbiter nincs, csak új ember, újjászületett, hitre jutott testvér.

A gyülekezet, a választók bevonása a presbiterválasztásba. Nagyon fontos, hogy a választók ne csak az egyházközségi közgyűlés napján kezdjenek el gondolkodni arról, hogy kire szavazzanak. Az esztendő során mindenről tájékoztatni kell a gyülekezeti tagokat, a választási névjegyzékben szereplőket. Naprakésznek kell lenniük a közösség életét illetően.

Nagyon fontos a gyülekezet aktivizálása, bevonása a választás előkészületeibe, a döntés-előkészítésbe. A presbiterválasztás remek alkalom a gyülekezet öntudatra ébredéséhez. Érezzék a megválasztott elöljárók ünnepélyes eskütételénél, hogy ez az ő presbitériumuk, hogy ezt ki is mondják.

Ehhez ad egy jól bevált ötletet a szóládi (Somogy megye) lelkipásztor, Hajdú Zoltán Levente. Ők már a harmadik választást kezdik el úgy, hogy egy kérdőív segítségével bevonják a tagokat a tisztújításba. Legyenek ismertek a gyülekezet elvárásai, már maga a jelölés is az ő akaratuk szerint történjék. A kérdőívet név nélkül várja vissza a presbitérium és beépíti a „Gyülekezeti tisztújítással kapcsolatos állásfoglalás”-ba.

Az idézett kérdőíven 10 elvárásból ötre szavazhatnak a tagok, és amely opciók kapják a legtöbb szavazatot, azok lesznek a legfőbb szempontok a jelölésnél, a bizottság munkájában.

• ápoljon jó kapcsolatot a gyülekezet tagjaival

• békességre, a vitás ügyekben megegyezésre törekvő ember legyen

• gyülekezeti tevékenykedése, szolgálatvállalása legyen ösztönző a gyülekezeti tagok felé

• legyen ösztönző kapocs a lelkész és a gyülekezet tagjai között

• magánélete legyen példamutatóan rendezett

• példamutató rendszerességgel vegyen részt az istentiszteleteken, gyülekezeti alkalmakon

• presbiterként legyen a gyülekezetben saját munkaterülete

• személyes hite, gyülekezeti hitélete legyen mások számára is ösztönző, példamutató

• vegyen részt a gyülekezeti közösségi munkákban

• viseljen felelősen gondot a gyülekezet anyagi életére

Természetesen a lelkész, a presbitérium, a gyülekezet megfogalmazhat más elvárásokat, de célravezető a gyülekezet ilyen módon való bevonása a tisztújításba.

A presbiter az Úr Igéjéből él és szolgál, segíti a rászorulókat, saját és mások keresztjét hordozza, imádkozó, szolgáló lelkületű, családjával együtt jár templomba és adakozik, bizonyságtevő szóban és tettben.

Részlet Füle Lajos „Presbiterek” című verséből:

Kinek a templom kegyelem háza,

Otthon van benne maga, s családja,

Bár mindenütt az Úrra figyel

- az presbiter.

 

A presbiteri eskü szövege: „Én,……….esküszöm a Szentháromság Istenre, hogy a tisztemmel járó kötelességeket és feladatokat, szolgálatomat isten dicsőségére, egyházunk építésére és népünk javára, a Magyarországi Református Egyház rendjében úgy igyekszem teljesíteni, hogy az egyház hasznát mindenkor a magam hasznának elébe helyezem. Isten engem úgy segítsen. Ámen.”

Források:

• Református presbiteri füzetek II. (5) – dr. Judák Endre, Presbiteri Szövetség

• Református presbiteri füzetek II. – különkiadás – MRPSz

• Református presbiteri füzetek 1. – Buzás János

• Presbiterek kiskátéja – dr. Gaál Botond

• Presbiterválasztás 2017-ben – MRPSz

• Szóládi Református Egyházközség – Hajdú Zoltán Levente

• Konferenciai jegyzetek (Magyarországi Református Presbiteri Szövetség ülései: Budapest, Miskolc; Egyházmegyei presbiteri csendesnap, Fót; SDG Advent - Balatonszárszó, kisköri presbiterképzési alkalmak)