A protestantizmus hibája

A protestanizmusban már eredeténél fogva több volt a művelődési elem, mint a vallási; idővel pedig a kettő között az arány még jobban megváltozott, ez utóbbinak a rovására. A politikai, társadalmi, gazdasági, művelődési és tudományos célok mind jobban előtérbe nyomultak, és az egyház erejét és figyelmét annyira lekötötték, hogy az üdvélet ápolására már semmi sem maradt. Sőt, teljesen idegenné lett maga a földi üdvösség gondolata is. Csak az Énekeskönyvben van meg, hogy "érzem, hogy az örökélet már e földön az enyém lett"; de a gyakorlatban nincs. Mert ugyan hányan tudják, hogy ők már üdvözültek? És valljuk be, hogy az újabban dicséretes buzgalommal megindított belmissziói munka sem az üdvélet megszületését és nevelését teszi első helyre. Még mindig több bennünk a kultúra, mint a vallás. Nem a magunk elemében vagyunk, tehát nem is juthatunk diadalra.



A másik fő ok nagyon érthetetlen és nagyon szomorú. Ez pedig az, hogy akik a protestánsok közül megtalálják az Urat, megtérnek, és már e földön megnyerik az üdvösséget, ahelyett, hogy teljes szívvel és odaadással kapcsolódnának ahhoz, aki a Fő, és elmerülnének az üdvösség megelevenítő és megszentelő árjába, és igyekeznének onnét minél több örömöt és megszentelő erőt felhozni a maguk és környezetük számára: igen sokszor inkább a földre meresztik szemhéjaikat, és égre emelik szemük bogarát, és ily kegyes pillantásokkal és baljóslatú sóhajtásokkal elkezdik kritizálni és halálra ítélni embertársaikat és egyházukat. Repeső gyermekek helyett nyűgös, epés, zsörtölődő vénekké lesznek, és bánatukban sokszor búcsút mondanak egyházuknak is. Annak az egyháznak, amelyiknek eredeténél és lényegénél fogva éppen az a hivatása, hogy a földön való üdvéletet ápolja. És ha e hivatásának teljesítésében néha ellankad is, sőt még ha hűtelen is, de azt soha meg nem tagadhatja. És senkit nem akadályoz abban, hogy Jézusban áldott és gyümölcsöző üdvéletet éljen, és hogy ezt az üdvéletet tehetsége szerint terjessze.
Ne tessék azt hinni, hogy ez csak a magyaroknál van így. Így van ez másutt is. Amerikában már annyi a felekezet, hogy össze sem lehet számlálni. Mikor egy embert a törvény előtt kérdeztek, hogy milyen vallású, azt felelte, hogy "én és Tom barátom egy külön felekezetet alkotunk". Hát ez a protestanizmus végzetes hibája. Itt, ha valakiben megmozdul valami, azonnal azt keresi, hogy hova menjen. Eszébe nem jut ott szolgálni az Úrnak, ahol van, hanem okvetlen máshova akar menni. Mindenki legjobban egy külön felekezetet szeretne alapítani, de mivel az mégis nehéz, hát keres magának egy más megfelelőt. De okvetlen az a vége, hogy "menjetek ki őközülük". És így a protestanizmusnak az a végzete, hogy mikor előrenyomulna a harcban, mindig az elővédje omlik össze, az élen járó, erős és heves harcosok hagyják cserben. Ez a magyarázata annak, hogy nem bírja a versenyt, bár neki van igaza. A százfelé szakadt és ezerfelé húzó felekezetek közt Rómának könnyű a helyzete.
De ne tessék hinni, hogy ezt az egyház érdekében mondom. Nem; hanem a hívők érdekében. A "hivatalos egyháznak" én minden hibáját látom, de tudom, hogy azon a Fundamentumon áll, melyen kívül más alap nem vettetik; tehát meg vagyok győződve, hogy az Úr jó végre vezeti. De az szomorít nagyon, hogy annyi drága lélek, aki már megkóstolta a kegyelmet, így megszegényíti magát azzal, hogy ahelyett, hogy a párázó, illatozó, tele tálhoz ülne, fanyar ábrázattal legyeket keres a pókhálós sarkokban; és ahelyett, hogy a kezébe adott arany kehelyből égi örömöket szürcsölne, nagy felháborodással muslicákra vadászik a pincében.
A múlt században a tudományos kritika bénította meg a protestantizmust; most meg ez a fanyaron kegyeskedő népies kritika. Atyámfiai, vessünk már véget neki! Ne legyünk koravén gyermekek, hanem Krisztus ölében örvendező üde és ragyogó arcú újszülöttek.

Kis Tükör, XXII. évf.
(1927. június 11.)
24. sz. 97–98. o.

Újra megjelent a Beszéljünk nyíltan c. kötetben, 2003 Koinonia Kiadó, Kolzsvár.