2009. május 22. Sokunk imádságos vágya, hogy ez a nap elkövetkező nemzedékek számára is emlékezetes legyen. Előttünk járt nemzedékeknek először terve, aztán már csak álma lehetett, hogy a történelem viharai által szétszakított Magyar Református Egyház újra egy legyen. Mai nemzedékünknek adatott, hogy vitákat sem nélkülöző egyeztetések után kinyilváníthatjuk az egységet azzal, hogy a nevezett napon Debrecenben elfogadjuk a Magyar Református Egyház Alkotmányát. Erdély és Felvidék, Kárpátalja és Dunántúl, Tiszáninnen és Délvidék, és a Kárpát-medencén kívülieket is magához ölelve a kilenc egyházrészben élő Református Egyház ettől kezdve nemcsak érzelmileg, hanem alkotmányosan is egy lehet.

2009. május 22, Debrecen. Biztosan tele lesz a város. Eljönnek mindazok, akiknek fájt a szétszakítottság. Ott lesznek mindazok, akik meg akarják mutatni: egyek vagyunk. Ott leszünk mindnyájan, akik együtt akarunk ünnepelni a tele városban. Biztos lesznek olyanok is, akik majd hiányolják, hogy miért nem lázadunk Trianon gyalázatáért. Lesznek, akik nemtetszéssel veszik észre a pártpolitika távolmaradását.

Amikor leírom ezeket a sorokat, eszembe jut egy másik ünnepre készülő, tele város: Jeruzsálem, az első virágvasárnapon. A város, melyet megtöltöttek a helybeliek mellett a páskára érkező zarándokok. Az evangéliumokból tudjuk, hogy az „ünnepre érkező nagy sokaság" egy része „vele volt, amikor Lázárt kihívta a sírból", más része csak hallott erről. Aztán volt ott „néhány görög is (...), akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent." Természetesen ott voltak a farizeusok, főpa pok és írástudók, no meg a gyermekek, akiket később el kellett volna hallgattatni. Voltak ott vakok és bénák, akik számára majd a gyógyulás kötődik ehhez az ünnephez. És voltak, akiknek egész más emlékei fűződtek aztán ehhez a naphoz, akik ekkor a Jézus körüli sokaságnak nem, de a teli városnak részei voltak. A pénzváltók és galambárusok, ők a templom első udvarában asztalaikon portékáikat rendezgették.

A tele városba vezető úton hálaadással zendült fel az ősi zsoltár: „Áldott, aki az Úr nevében jön!"

Milyen szép is! Ahogy megmondatott Zakariás szája által, a Messiás tanítványai kíséretében, ünnepélyesen vonul be a zsúfolt városba. Az úton letört pálmaágak az ünneplők felsőruháival együtt leterítve. Láthatóvá válik az üdvrivalgás között szamárháton vonulóban a „melkisédek rendje" - „a szövetségemet betöltő király" valósága. Micsoda gyönyörűség hallani, amikor a tömeg morajában, gyermekek csengő szavában bizonyosodik be a farizeusok szava: „Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!"

Milyen szép, milyen felemelő, milyen jó lehetett együtt ünnepelni a tele városban!

A Római Birodalom eszközeihez képest mennyire más ez a világ: a názáreti Jézusban Dávid fia, Izrael Messiása vonul be a szent városba szamárháton. Jelezve az állattal, hogy ez a királyság mentes minden erőszaktól. Kifejezve e királyságnak jó értelemben vett szerénységét azzal, hogy még ezt az állatot is visszavárja gazdája, mert kölcsönkérte.

Milyen szép, mennyire más, mi jöhet még a tele város ünnepében?

Egy váratlan fordulat: ő, akire joggal mondták: „Áldott, aki az Úr nevében jön!" - amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta és így szólt: „Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, a mik néked a te békességedre valók!"

Jézus megsiratta az ünneplő, tele várost! Majd bement, és első útja a templomba vezetett, kifejezve ezzel minden igaz ünnep lényegét. Azután megtisztította a templomot mindazoktól, akik a tisztességtelen haszonszerzést burkolták áldozati állatok és pénzváltások szenteskedő látszatába. Ezeknek rossz napjuk volt. De a vakokat és bénákat, akik hozzá mentek, meggyógyította, nekik más életük lett.

Lám, volt olyan, hogy ünnepelt a tele város, és Jézus mégis megsiratta azt! Siratta azokat, akik „nem vették eszükbe mostani napjukon azt, ami az ő békességükre adatott"!

Sírt, mint ahogy egy gyógyíthatatlan beteg fölött könnyet ejt az ember. Siratta azokat, akik úgy belevakultak saját valós vagy vélt igazságukba, hogy mások szavára már nem is voltak kíváncsiak. Siratta a vakokat és süketeket, akik a saját sötétségükön kívül nem akartak mást látni, és a saját hangjukon kívül nem akartak mást hallani.

2009. virágvasárnapján ünnepel a gyülekezet, és majd május 22-én a teli városban a Magyar Református Egyház.

Milyen jó, hogy erre mi ma úgy készülhetünk, hogy már láttuk a Mestert sírni az ünneplő, tele város felett! Ezért készülődésünkből már most ki kell vennünk minden kényelmes közömbösséget, önző érzést, hamis szándékot és számító gondolatot, mert ezek fölött ő már akkor könnyet ejtett. Milyen jó, hogy az első virágvasárnap üzenetét megfogadva adott az a lehetőség, hogy úgy ünnepeljünk majd Debrecenben, hogy csak az ősi zsoltár hangozzék fel hálaadással, és elmaradjanak Jézus könnyei.

Milyen jó, hogy ma, 2009. virágvasárnapján is felhangozhat: „Áldott, aki az Úr nevében jön!" Május 22-én ezzel a lélekkel tehetjük hozzá üzenetként református testvéreinknek, éljenek bárhol a világban: „Megáldunk titeket az Úr házából."

Biztos vagyok benne, hogy annak az ünnepnek - ahogy mondani szokták - nagy sajtója lesz. Kell is! Üzenjünk a világnak is! Ez az üzenet nem lehet tömörebb és igazabb annál, amit Pál apostol írt: „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait."

Áldott ünnepet az olvasóknak és majd a tele városban Krisztus szolgáinak!

(A szerző a Tiszáninneni Egyházkerület püspöke)

Forrás:
Reformátusok Lapja
LIII. évf. 14. sz. - 2009-04-05