Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? – Pál apostol Rómaiakhoz írt levele 8. részének 31. verse alapján hirdette az Igét Dancs Róbert, a bogyiszlói református templom vasárnapi evangélizációs istentiszteletén. „Vajon tényleg velünk az Isten, és ha igen, mennyire? Annyira velünk van, hogy tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta (uo. 32. vers). Elküldte Krisztust, hogy megváltsa az embert a bűn rabszolgaságából. Hányan vagyunk itt szomjazva, és hányan halnak meg Igére éhező lélekkel a polcon porosodó Biblia mellett! Pedig az élő Isten meg tudja itatni a lelkünket azzal, amire igazán szükségünk van! Jézus minden csepp vérében Isten szeretete ragyogott. Ő minden bűnünket magára vette, hiszen ezt jelenti az elvégeztetett, csak oda kell neki adni mindent.”
A Holt-Duna partján álló bogyiszlói református templomban az élő vízhez szeretnék elvezetni az embereket – a lelkipásztor portálunk kérdésére elmondta: szüntelenül keresi a lehetőséget a falubeliek elérésére. Dancs Róbert úgy véli, a településen valamennyi felekezet nehezen talál nyitott szívekre. „Bogyiszlót a Duna, a tolnai Holt-Duna és a Sió határolja, szinte egy szigeten vagyunk. Az ellenreformáció korában a közeli Tolnáról ide száműzték a reformátusokat, a felekezetünkhöz tartozó hívek évszázadokon át ragaszkodtak vallási identitásukhoz. Ez jellemző ma is, ám a mindennapokban gyümölcsöző hitélet már kevésbé.”

Pedig a kilencvenes évek elejéig évtizedeken át minden reggel tartottak istentiszteletet a településen, a hitükben akkor megerősödött reformátusok ma is a gyülekezet magját képezik. De szükség van megújulásra – tette hozzá a lelkész. „Bár sokan úgy tartják, hogy a gyülekezeti gyermekmunka lehet a lelki növekedés stratégiai kiindulópontja, én nem látom ezt beigazolódni. Itt, falun az értelmiségieket megmozdító Alpha kurzus vagy a Cursillo sem a legjobb módja a gyülekezetépítésnek. Az értelmiségiek jobbára elhagyták a települést, az ifjúsági csoport tagjai elkerültek nagyvárosokba tanulni. Csaknem 2200-an élnek Bogyiszlón, főként gazdálkodó családok és idősek. Többnyire dolgos emberek, ám talán ezért is jutnak el nehezebben arra a felismerésre, hogy Istenre szorulnak.”

A református lelkész változást szeretne. „Kétféle gyülekezetszervezési modell helyezkedik el a skála két végén. A technokrata szerint szervezhetünk programokat, a spirituális szerint pedig imádkozhatunk az emberek megtéréséért. Önmagában egyiket sem tartom elégségesnek, ám mindkettőre szükség van. Próbálom megtalálni, mivel lehet megfogni az embereket – ahogy a birkózó próbál fogást találni a partnerén. Ma nehéz kapcsolódási pontot találni, mert például a család vagy az erkölcs már nem olyan fontos, mint régen, így nehezebb rámutatni, mit állíthatna helyre az Istennel való kapcsolat.”

A lelkipásztor elmondta, a biblikus igehirdetést tartja a legfontosabbnak az evangélium átadására, emellett igyekszik olyan összejöveteleket szervezni, amelyek felkelthetik a templomba nem járók érdeklődését is. Ilyenkor mindig hiteles keresztyén vendégelőadók vallanak Krisztusba vetett hitükről. „Ebben az évben rendszeresen megfordultak a gyülekezetben vendégek, jártak itt Kínában szolgáló koreai misszionáriusok, a Református Szeretetszolgálat lelkész-igazgatója, az írországi Exodus misszió vezetője erdélyi fiatalokkal, nemzeti ünnepünkön pedig istentisztelettel egybekötve operaénekes adott műsort a művelődési házban, amelyre az egész falut meghívtuk.”

Csakúgy, mint az elmúlt vasárnapi istentiszteletre, ahol a lelkipásztor meghívására a Felház dicsőítő és imamozgalom egyik vezetője, Orbán Gáspár tett bizonyságot Krisztusba vetett hitéről.
„Huszonkét éves koromig templomba jártam, papírra volt vetve, hogy református vagyok, konfirmáltam is, de valójában nem volt bensőséges, meghitt szeretetközösségem az élő Istennel” – kezdte bizonyságtételét a református fiatal. „Konzervatív emberként a felekezetem hagyományait tisztelem és szeretem, de volt idő, amikor fönt porosodott a polcon a Bibliám, miközben büszke voltam rá, hogy református vagyok, nyakas kálvinista. Akkoriban nem segítettem hozzá az engem ismerőket ahhoz, hogy rajtam keresztül megismerjék Jézus Krisztust, mivel én magam sem ismertem Őt. A hagyományok és a parancsolatok megtartásától reméltem, hogy elnyerhetem az üdvösséget.”

Miután egy sérülés miatt nagy fájdalmára abba kellett hagynia a profi sportot, elhatározta, hogy új életét azzal kezdi: elmegy önkéntes szolgálatot végezni egy szegény közép-afrikai országba, ám mint mondta, ezzel is csak kiválóságát akarta bizonyítani. Ugandában azonban több meglepetés is érte. „Hetek óta ott voltam, mire megértettem, hogy mi az, ami nagyon más, mint otthon: alig voltak például reklámok, hiányzott az az atmoszféra, ami azt sulykolja, hogy tennem kell valamit azért, hogy értékes legyek. A buszok oldalán feliratok hirdették, hogy Jézus él, és egyértelművé vált számomra, hogy az ugandai emberek nem a látható dolgokra tekintenek elsősorban, hanem a láthatatlanokra.”

De nemcsak a helyiek hite volt rá nagy hatással. Gáspár vele egyidős amerikai és angol misszionáriusokkal szolgált együtt szegény településeken, gyerekeket tanítottak angolra, iskolákat, házakat építettek, betegeknek segítettek, hogy megfelelő orvosi ellátásban részesüljenek. A külföldi önkéntesek vezette áhítatok és személyes kapcsolatuk Istennel a magyar fiatalember érdeklődését is felkeltette. Fokozatosan került egyre közelebb Jézus Krisztushoz, mint mondta, a bibliaolvasást sem akarta már „hamar letudni”. Többre vágyott.

Alkalma nyílt abba is belelátni, hogy a törzsi kultúrában élőknek közvetlen kapcsolata van a természetfölöttivel, ördögi erőkkel is, hiszen sokan varázslókhoz fordulnak gyógyulásért vagy azért, hogy valamelyik haragosukat megátkozzák. „Sokaknak megbéklyózta az életét egy-egy gonosz erő, de akiért a keresztények imádkoztak, azoknak az életében megszűnt ez a nagyon rossz befolyás. Volt, hogy betegekért imádkoztak és meggyógyultak emberek. Mindez megerősítette a hitem abban, hogy Isten ma is ugyanaz az Isten, mint kétezer évvel ezelőtt vagy a teremtéskor. Rádöbbentem, hogy a hit élet-halál kérdés, nincs középút, eldől az ember élete, amikor arról dönt, hogy követi-e Jézus Krisztust vagy sem. Ha pedig nem dönt efelől, már döntött is.”
Mint mondta, ő is válaszút előtt állt. „Rájöttem arra, hogy Istennek van országa, és azt is tudtam, hogy én nem vagyok benne. Félve vallottam be magamnak, hogy meg sem vagyok térve, és nincs személyes kapcsolatom Istennel. Az Úr robbanásszerű változást indított el bennem azzal, hogy közel vont magához és megmutatta: rajtam múlik, hogy meghozom-e ezt az egyszeri és visszavonhatatlan döntést és belépek-e az Ő Királyságába. Döbbenetes volt, hogy mondhattam volna erre nemet is – ennél ijesztőbb talán csak az volt, hogy ha igent mondok, oda kell adnom az egész életem Jézusnak.”

„A közösség szó azt jelenti, hogy a kapcsolatban részt vevők dolgai közösek” – fejtette ki. „Isten megmutatta, hogy neki a legértékesebb dolog egyedül Jézus Krisztus volt, és Őt adta oda értem. Ahhoz, hogy a vele való közösségbe belépjek, ahhoz nekem is közössé kell tennem azt az egy dolgot, amit én adhatok: a saját életem. Ami nem sok ahhoz képest, amit Isten adott, de nincs más, amit adhatnék. Elég lesz ahhoz, hogy a közösség létrejöjjön, de Isten az egészet kéri.”

Nehezen mondott le szabadságáról – vallotta be. „Nem akartam lemondani a hiúságomról, a büszkeségemről, arról, hogy hősies legyek vagy belevethessem magam az éjszakába, amit korábban sportolóként nem engedhettem meg magamnak. Isten megmutatta, hogy az a világ hazugsága, ha akkor érzem magam szabadnak, amikor kedvemre lehetek tisztátalan. És azt is, hogy amíg ahhoz, hogy elfogadottnak, fontosnak és szeretettnek érezzem magam, az kell, hogy másokhoz képest jól szerepeljek, jól nézzek ki, vicces legyek, vagy legalábbis egy társaságban olyan helyet töltsek be, hogy figyeljenek rám, addig rab vagyok. De Isten annyira szeret, hogy azt a Jézus Krisztust, aki bár bűnt nem ismert, értem bűnné tette, hogy én, aki bűnös voltam, megszabaduljak az igazságtalanságaimtól és igazzá váljak.”
Gáspár elárulta: időbe telt, mire meg tudta hozni a döntést. „Ezen a ponton az Úr segített, mert egyedül nem tudtam eldobni, ami megbéklyózott. Egyre inkább kirajzolódott előttem, milyen sötétségben élek Isten tisztaságához képest. A szúnyogháló alatt, az ágyamban fekve imádkoztam Istenhez, hogy vegye el mindazt, ami elválaszt tőle, hogy odaadhassam neki az életem. Ettől a kicsi imától kezdve elkezdett valami megváltozni. Egy fénysugár kezdett betörni az életembe, és lassan elkezdte átvenni a sötétség helyét. Később Isten kegyelmének megtapasztalásáért imádkoztam, és ahogy ezt kértem, elkezdett leereszkedni a szobámban Isten kegyelme, ugyanaz a kegyelem, amellyel odaadta a Fiát értem. Aztán egy templomi istentiszteleten Isten szeretetének az erejét is megtapasztaltam, ami olyan volt, mint a megemésztő tűz. Nem mertem kérdezni, hogy ki ez, mert tudtam, hogy Isten. Sírtam a tudattól, hogy aki a világot teremtette, értem adta egyszülött Fiát. Ez volt az a pillanat, amikor mindenemet odaadhattam neki. Fölemelt kézzel imádkoztam, hogy Atyám, mindenem a tiéd, az egész életem, akarlak téged bármi áron.”

Isten Szent Szelleme megtölti az övéit, hiszen testük az Ő temploma – magyarázta. „Éreztem, hogy ez a tűz benne van a testemben, és ahol eddig sötétség volt, ott most fényesség van, ahol hidegség volt, ott forró tűz van, ahol béklyó volt és megkötözöttség, szabadság van és olyan szeretetet, amit nem lehet elhordozni. Éreztem, hogy bennem valami megváltozott, visszafordíthatatlanul átfordult. Odaadtam az életem Istennek.”

Ennek csaknem két és fél éve, de azóta sem csökkent vágya az élő Istennel való személyes közösség iránt. „Ez az, amiért azóta is mindennap keresem Istent, mert tudom, mit adott nekem, milyen elképesztő, feltétel nélküli és vissza nem vonható szeretetet és kegyelmet” – fogalmazott.

Gáspár kérdésünkre elmondta, történetét azzal a szándékkal osztotta meg, hátha Isten megszólítja rajta keresztül azokat, akik korábbi önmagához hasonlóan még távol vannak tőle. „Szeretem ezt a felekezetet, ide tartozom, ezért szeretném, hogy mások is hallhassanak arról a kincsről, amit én is Tőle kaptam."
Ezt a kincset osztaná meg a Felház felekezetközi összejövetelein is Gáspár másokkal együtt. A mintegy másfél éve elkezdődött összejövetelek a gyülekezetek megerősítésére és a nem hívők hitre jutására egyaránt szolgálnak. „A Felház arra biztosít helyet és időt főként egyetemisták számára, hogy megismerjék Jézus Krisztust és a Szent Szellem ajándékait, ezáltal só és fény lehessenek a környezetükben és a gyülekezeteikben; építve Krisztus testét, és kiterjesztve Isten Királyságának a határait" – sorolta. Majd hozzátette: a legkiválóbb út a szeretet, hiszen a fiatalok krisztusibbá válása igazolja leginkább Isten munkáját. „A csütörtöki bulik idején készítjük el a lehetőséget Isten dicsőítésére és az imádságra, hogy az emberek a világ rabsága helyett megtalálhassák az igazi szabadságot, az életet és az igazságot, aki Jézus Krisztus. Miközben személyesen találkoznak Vele, egyre jobban vágynak Rá, aminek következtében az Istennel való közösségük is egyre mélyül. Az a vágyunk, hogy ezt vigyék tovább, és másokban is vágy ébredjen Isten iránt. Az Ő jóságának és szeretetének megtapasztalása életeket változtat meg.”

Képek: Nemes András