Technológiaközpontú világunkban egyre inkább eluralkodik az a mentalitás, hogy minden valós problémára létezik egy megfelelő technika, amely megoldást kínál. Arról persze nem esik szó, hogy ha nem találunk ilyet, akkor az mit jelent. Azt, hogy rossz módszerekkel és eszközökkel próbálkoztunk? Vagy maga a probléma nem elég „valós”, ha nincsen rá technológiai megoldás? Sokszor arra sem gondolunk, hogy a miértekkel is foglalkoznunk kellene. Miért alakult ki a probléma? Mitől probléma egyáltalán? Miért akarjuk megoldani? Miért csak technikákat és technológiákat tekintünk kiútnak? Miért ennyire mechanikus a gondolkodásunk?

Amellett, hogy mindenre megoldásokat keresünk, lehetőleg a leggyorsabb és legkönnyebb úton kívánjuk elérni azokat. Nem merünk szembenézni esendőségeinkkel, sérülékenységünkkel, inkább a tökéletességet hajszoljuk, és igyekszünk magunkból mindent kiiktatni, ami a tökéletlenségünkre emlékeztet. Emiatt lett fogékony a társadalmunk az olyan eszmékre, mint a transzhumanizmus.

Bioetika és transzhumanizmus
A transzhumanizmus szellemi mozgalma az ember tökéletesítésére törekszik, nemkívánatosnak tartja a betegségeket, az öregedést, a fogyatékosságokat és a halandóságot, ezért kiiktatná ezeket a tudomány és a technika eszközeivel. Folyamatosan fejlesztené az emberiséget, és egy úgynevezett poszthumán állapot elérését tűzte ki célul. Ezért is emlegetik a poszthumanizmussal együtt. A Magyar Bioetikai Társaság ennek a szemléletnek a kritikáját fogalmazta meg legutóbbi tudományos ülésén.



A Magyar Bioetikai Társaság tevékenységének a fókuszában azok az etikai kérdések állnak, amelyek a tudományos-technikai fejlődés hatását vizsgálják az emberre és környezetére. A Társaság a bioetikai és emberi jogi kérdéseket keresztény szemszögből közelíti meg, legyen szó orvostudományról, természetvédelemről, gazdaságetikáról vagy össztársadalmi jelenségekről. 2019. január 16-i ülésén Frivaldszky János tanszékvezető egyetemi tanár (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Kar) tartott előadást.

Kiüresedett fogalmak
„Manapság már ott tartunk, hogy sokszor a katolikusok sem mernek általános bioetikai kérdésekre határozott választ adni, és szerencsésebbnek vélik nem feszegetni ezeket” – vezette fel témáját a hívő jogtudós. Szerinte ehhez kapcsolódik az a jelenség is, hogy a viták során vannak elnevezések, amelyeknek a használatát kerülik. „Ezek olyan fogalmak, amelyek mára amúgy is kiüresedtek, jelentésüket vagy jelentőségüket vesztették, de még így is tabunak számítanak. Ilyen például a személy fogalma. Még Németh Gábor is úgy fogalmaz óvatosságból Bioetikai vázlatok című könyvében, hogy az embrióról, aki ember, nem jelenti ki általában a katolikus tanítás, hogy ő filozófiai értelemben személy-e vagy sem, hanem csak azt, hogy személyként kell kezelnünk őt.”

„Manapság általában nem szeretik használni a lényeg fogalmát, de a lelket sem, mert túlságosan görög. A méltóság filozófiailag tartalom nélküli, a személy pedig kényes, mert túl humánspecifikus” – folytatta. Szerinte a német katolikus teológia is igyekszik kerülni a személy és a lélek fogalmait, holott ki kellene mondani, hogy az emberi személy lényegét a lelke jelenti, mégpedig már a magzati korában is. Frivaldszky úgy látja, hogy az egyre inkább az angolszász világhoz közeledő német és angolszász területeken nem az ontológiai személyfogalomból indulnak ki, a latin országokban azonban még mernek a metafizikai értelemben vett emberről is beszélni.

„A racionalitást leszűkítették a felnőtt és tudatos gondolkodásra. Ez nemcsak a magzatokat, gyerekeket rekeszti ki, hanem a fogyatékosokat és a sérült tudatúakat is. A magzat a keresztény teológia szerint személy, mégis kevesen mernek erről beszélni. Például a katolikus morálteológusok körülbelül hetven százaléka szerint is csak azért védendő a magzat, mert emberi lény, aki személyként kezelendő, de nem biztos, hogy már személy is” – mondta a jogfilozófus.

Emberen innen és túl
A transzhumanizmus meg akarja haladni az embert, noha nem tudja és nem akarja pontosan megfogalmazni, hogy mi teszi az embert emberré. Emberi állatok és nem emberi állatok kategóriáiban gondolkodik inkább. „Beszélhetünk képességfejlesztésről, de nem beszélhetünk arról, kinek a képességét fejlesztjük” – fogalmazott az előadó. Ez a felfogás szerinte alapjaiban a szociáldarwinizmus világnézetével rokon.

A szekuláris vallásként is értelmezhető transzhumanizmus egyik fő képviselője, Julian Huxley, az UNESCO egykori főigazgatója volt. Ekkor e szervezet felkérésére Jacques Maritain katolikus természetjogász vezette az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának preambulumát megfogalmazó bizottság munkáját. Ebben a szövegben egyfajta kompromisszumos megoldásként nem szerepel az, hogy mi az ember. „Amit kihagytak, az a bioetika lényege, az emberi természetre való reflexió” – vélte Frivaldszky, aki ezzel az esettel ismét felhívta a figyelmet arra, hogy hogyan szoktuk megkerülni a kényes kérdéseket.

A transzhumanizmus szerint más nem is létezik, mint amit vizsgálata tárgyának tekint. „Nem azt mondja tehát, hogy bizonyos dolgokkal ne foglalkozzunk, mert azokat nem tudjuk vizsgálni (lélek, méltóság), hanem azt, hogy ezek nem is valódiak. Ennek a mentalitásnak a kialakulásában is nagy szerepe volt az angolszász empirizmusnak.”



Jobbítás?
„A gyógyszeres kezeléseket sokszor az emberi természet korlátaitól való megszabadításra használják. Azaz nem csak betegek terápiájára alkalmazzák azokat, hanem egészségeseknek is pirulákat adnak, hogy jobban érezzék magukat, miközben nem is betegek” – folytatta, majd feltette a kérdést, hogy etikus-e hangulatjavító gyógyszerekkel módosítani egy ember személyiségét. „Sokszor nem érzik a határt, hogy meddig számít egy kezelés kúrának, terápiának, és mikortól szolgálja csupán azt a célt, hogy a kezelt jobban érezze magát. Ez az ember fogyasztói szemlélete.”

A transzhumanizmus szerint minden fájdalom rossz, kiküszöbölendő. „Pedig az ember hiába fogyatékos vagy eredendően bűnös, ezekről szól az emberi lét. Martin Heidegger például a halállal való szembesülésre építette a filozófiáját” – magyarázta Frivaldszky. „Ennek kapcsán kiemelnék egy érdekes felfogást. Az első világháborút sokan szükséges rossznak érezték, vagy úgy álltak hozzá: ha már megtörtént, legalább annyi előnye volt, hogy az emberi esszencia lényegét töményebben hozta elő. Hiszen rövid időn belül rengeteg traumával és fájdalommal szembesítette az embert, aki így tapasztalhatta meg létezésének korlátait. De az ebből kivezető út is abban volt megtalálható, minthogy a legmagasztosabb erények is szerintük a háborúban mutatkoznak meg a leginkább.”

A szenvedéstől való megszabadulás mellett számos más kérdést is felvet az ember „tökéletesítése”. Van-e értelme például a genetikailag módosított atléták versenyének? Ha valakit úgy „gyártottak”, hogy igények szerint állították össze a génkészletét, vajon jogosan kritizálhatja-e a szüleit, „megalkotóit”, ha elégedetlen lesz, vagy meghasonlik önmagával? Az evilági halhatatlanság is komoly etikai probléma. „A libertiánusok szerint az élet nem érték önmagában, csak annyit ér, amekkora értéket tulajdonítunk neki” – sorolta az előadó.



Tágabb kontextus
Az előadás nyitott kérdésekkel zárult. Az ezt követő beszélgetésben elsősorban személyes tapasztalatok, élmények kerültek elő, például kórházi, intézményi esetek, de általánosságban is felmerültek a fogyatékosság, az eutanázia etikai vonatkozásai, valamit az, hogy mi számít természetesnek orvosi és morálfilozófiai értelemben, és ezek hogy viszonyulnak egymáshoz.

A rendezvény legfontosabb tanulsága az, hogy sokszor nem az a tökéletlenségünk, amit annak tartunk, hanem az, amit nem is tartunk annak. Márpedig azon kell munkálkodnunk, hogy tökéletesedjünk, ám nem spórolhatjuk meg határaink tudomásulvételét. Nehéz elfogadnunk természetes korlátainkat, pedig azok emberi mivoltunk lényegére is felhívhatják a figyelmet. Méghozzá arra a lényegre, amely teremtettségünkből fakad: Istentől kapott lelkünkre. Ez a legbensőbb kontextus jelenti egyben a legtágabb kontextust is a bioetika számára.


Fotók és szöveg: Barna Bálint