Mikor hallottál először a roma holokausztról?

Magával a roma holokauszt tényével már általános iskolában találkoztam, a középiskolás tankönyvek valamivel többet foglalkoztak vele, de mindennek nem volt része a folyamatok megértése és a kapcsolódó élettörténetek megismerése. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes években ugyanis a téma csak csírájában jelent meg a közbeszédben, és csak a rendszerváltás után kapott nagyobb nyilvánosságot. Gimnazistaként egyre jobban érdeklődtem a saját roma közösségem története iránt, de a legtöbbet főleg önálló kutatómunkámból tudtam meg. Kislányom apai dédnagymamája és annak családja érintett volt a holokausztban, ők azonban nem cigány, hanem zsidó származásúak voltak.

Milyen ma a roma holokauszt, de összességében a cigányság tankönyvi reprezentációja, és milyen reményeket fűz az ehhez kapcsolódó esetleges oktatáspolitikai változásokhoz?

A roma holokauszt és általában a magyarországi cigány közösségek kultúrája és története továbbra sem kap akkora hangsúlyt a köznevelésben, amekkorát történelmi és társadalmi jelentőségük indokolna. Vannak pozitív példák az egyes iskolák gyakorlatában, és az elmúlt években gyermekeknek, fiataloknak szóló kiadványok is megjelentek a témában. Ez pedagógiai szempontból is kiemelkedően fontos. A többségi társadalomhoz tartozó diákok számára segíthet árnyalni a romákkal kapcsolatos ismereteket és attitűdöket, és megérteni, hogy a roma és nem roma közösségek évszázadokon át szoros kapcsolatban, kölcsönös egymásrautaltságban éltek. Ugyanakkor a cigány tanulók számára is lehetőséget ad arra, hogy saját közösségük múltját megismerjék, identitásukat megerősítsék, és helyüket megtalálják a nemzeti emlékezet közös narratívájában. Egy olyan tanterv, amely a történelmet és a kultúrát sokszínűségében mutatja be, hozzájárulhat a kölcsönös megértéshez, a tolerancia erősödéséhez, és ahhoz, hogy az iskola az integráció, és ne a kirekesztés terepe legyen.

Övezi-e társadalmi ellenállás vagy politikai konfliktus ma a roma holokauszt emlékezetét?

A rendszerváltás előtti időszakhoz képest egyértelműen kedvezőbb helyzet figyelhető meg. Ez egyrészt az emlékművek, emléktáblák és kopjafák számának növekedésében érhető tetten, másrészt a képzőművészetben, az irodalomban, a színház- és táncművészetben, a zenében és a filmben is egyre gyakrabban jelennek meg a roma holokauszttal foglalkozó alkotások. A helyi emlékezeti gyakorlatok ugyanakkor sokfélék, és szorosan kapcsolódnak az adott település társadalmi és politikai viszonyaihoz – ezt a kiállításhoz kapcsolódó kutatás során kutatótársammal, prof. dr. Kotics Józseffel tapasztaltuk. Számos esetben a helyi önkormányzatok és polgármesterek aktívan támogatták az emlékhelyek létrehozását és a megemlékezések megszervezését. Máshol azonban a helyi vezetés ellenállása miatt hosszú időre volt szükség ahhoz, hogy egy emlékezeti hely létrejöhessen vagy éppen egyházi szereplők segítségével valósulhatott meg.

Előfordul a többségi társadalom részéről érkező ellenállás is. Ismerünk olyan eseteket, amikor romaholokauszt-emlékműveket megrongáltak, például a budapesti Nehru parton álló emlékművet is. Még gyakoribb azonban az érdektelenség, ami sok helyen az alacsony részvételben mutatkozik meg. Ezt ugyanakkor érdemes óvatosan értelmezni.

Több településen nemcsak a roma holokauszt-megemlékezések, hanem általában a nemzeti ünnepek és más közösségi emlékezeti események is alacsony érdeklődés mellett zajlanak. Ezért az alacsony részvétel nem minden esetben a roma holokauszt emlékezetével szembeni elutasítást jelzi; sokszor inkább a közösségi kapcsolatok gyengülésével, az elidegenedéssel és a helyi közösségek átalakulásával függ össze.

Az eddigi kutatások és interjúk arra is rámutatnak, hogy a különböző művészeti médiumok gyakran hatékonyabban képesek megszólítani a társadalom tagjait, mint a hagyományos megemlékezési formák. A nagyobb városokban olykor politikai törésvonalak is megjelennek a megemlékezések körül, ezt azonban nem feltétlenül nevezném konfliktusnak. Inkább arról van szó, hogy pártpolitikai vagy ideológiai különbségek hatással lehetnek a megemlékezések szervezésére, így több párhuzamos megemlékezés is létrejöhet. Hogy ez problémát jelent-e, azt végső soron mindig az adott közösség dönti el. A legfontosabb, hogy a roma közösségek számára biztosított legyen a jog és a lehetőség saját megemlékezéseik megszervezésére, valamint azok tartalmának és formájának alakítására. Ez természetesen nem jelenti más szereplők – önkormányzatok, civil szervezetek vagy nem roma közösségek – kizárását. Sokkal inkább azt, hogy a roma közösségek rendelkezzenek azokkal az intézményi és anyagi feltételekkel, amelyek lehetővé teszik számukra mindezt.

Milyen forrásokból merítettél, milyen ismereteket gyűjtöttél, amikor elkezdted megismerni a roma holokauszt történetét?

Elég hamar feltűnt, hogy a roma holokauszt története szerteágazó módon, nem pedig egységes narratívaként íródott, legyen szó ideológiai vagy szemléletbeli különbségekről. Az is szokatlan volt, hogy minden száraz történelmi tényként volt tálalva, és nem esett szó az egyénekről. Az információszerzésben mérföldkőnek tartom a Roma Sajtóközpont által 2001-ben kiadott interjúkötet, melyben túlélők mesélnek tapasztalataikról.

Hogyan formálták a hallottak, olvasottak, látottak az identitásodat?

Az, hogy roma vagyok, egészen kicsi koromtól kezdve természetes és tényszerű része volt az életemnek, ehhez azonban a középiskolás éveimig elsősorban negatív tapasztalatok társultak. Fiatal felnőttként kezdtem rátalálni a pozitív roma öntudatomra, amiben óriási szerepe volt a kortárs roma kultúrának. Meghatározó élményt jelentett számomra annak felismerése, hogy olyan alkotók, mint Lakatos Menyhért vagy Bari Károly, nyíltan vállalták identitásukat, és műveikben a kisebbségi lét tapasztalatait is megfogalmazták. Szinte beletemetkeztem az alkotásaikba. Az egyetemen már tudatosan kerestem a cigány kultúrákhoz és történelemhez kapcsolódó kurzusokat, és gyakran gondolok arra, milyen fontos lett volna, ha ezekkel az ismeretekkel már az általános vagy középiskolában találkozom a történelem, az irodalom vagy a művészeti nevelés részeként.

A roma holokauszt megismerése szintén fontos szerepet játszott identitásom alakulásában. Talán szokatlanul hangzik, de amikor fiatalon elkezdtem megismerni a cigányok történetét, a megbélyegzés és a kirekesztés tapasztalata nem volt teljesen ismeretlen számomra.

Természetesen nem arra gondolok, hogy a saját élményeim bármilyen módon összevethetők lennének a roma holokauszt borzalmaival. Sokkal inkább arra, hogy a diszkrimináció bizonyos mechanizmusait, az előítéletek működését vagy a származás miatti megbélyegzés tapasztalatát saját életemből is ismertem.

Felnőttként és kutatóként a roma holokauszt emlékezete megerősített abban, hogy nekem is hozzá kell járulnom ennek a történetnek a megőrzéséhez és továbbadásához. 2019-ben barátaimmal létrehoztuk az Episztémé Egyesületet, melynek egyik fontos célja a roma holokauszt láthatóvá tétele. Ugyanehhez a munkához kapcsolódik a miskolci romaholokauszt-emlékmű felállítása is 2021-ben. Számomra a roma holokauszt emlékezete nemcsak a múlt megismerését jelenti, hanem annak a felelősségét is, hogy az áldozatok történetei ne merüljenek feledésbe, és hogy a következő generációk számára is érthetővé váljon, hová vezethet az előítélet, a kirekesztés és az embertelenség.

Az identitásod megerősödése hogyan határozta meg a pályaválasztásodat?

Az első diplomaszerzésemnél még a pedagógus nővérem volt a motivációs erő, ezért végeztem szociálpedagógiát, a tanulmányaim során pedig elkerülhetetlen volt, hogy találkozzak hátrányos helyzetű cigány közösségekkel. Nagyjából ekkor kezdtem érezni, hogy tudatosan akarok ezzel foglalkozni. A mából visszatekintve úgy gondolom, hogy volt egyfajta szerepelvárás is velem szemben, és talán bennem is működött egy tudatos vagy tudattalan küldetéstudat. Az a meggyőződés, hogy ha romaként értelmiségi pályára kerülök, akkor valamilyen módon vissza kell adnom valamit annak a közösségnek, ahonnan érkeztem.

Ugyanakkor egy roma fiatalnak vagy felnőttnek éppen annyi joga van az önmegvalósításhoz, mint bárki másnak. Éppen ezért nem tartom igazságosnak, ha valakitől többet várunk el pusztán azért, mert egy adott közösség tagja.

Természetesen, ha valakiben erős missziós tudat él, és úgy érzi, hogy közösségi feladatot szeretne vállalni, akkor tegye ezt, de a hangsúlyt az önkéntes választásra helyezném. Kutatói attitűdöm középpontjában mindmáig nem pusztán a cigány közösségek állnak, hanem például a felzárkózáspolitika vagy az oktatási esélyegyenlőség szélesebb körű társadalmi kérdései is.

Hogyan lehet meghaladni az cigánysággal kapcsolatban nagyon gyakran terítékre kerülő áldozati narratívát a roma holokauszt esetében?

A kérdést érdemes árnyaltan megközelíteni. A holokauszt, így a roma holokauszt is olyan történelmi esemény, amely emberek százezreit fosztotta meg jogaiktól, méltóságuktól és az életüktől. Az áldozatiság ténye ezért megkerülhetetlen része az emlékezetnek, hiszen zsidó, roma és más üldözött csoportokat származásuk miatt ért kirekesztés és erőszak. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a roma holokauszt emlékezetében ne kizárólag az áldozatiság jelenjen meg. Különösen a cigány közösségek emlékezeti gyakorlataiban és önreprezentációjában egyre erőteljesebben kirajzolódik az ellenállás, a túlélés, a méltóság és a cselekvőképesség perspektívája. Ez nem az áldozatok emlékének háttérbe szorítását jelenti, hanem annak hangsúlyozását, hogy a cigány közösségek nem csupán elszenvedői, hanem alakítói is saját történelmüknek. E szemlélet egyik fontos emlékezeti pontja május 16-a, a Roma Ellenállás Napja.

Az elmúlt években, különösen a fiatal generációk körében tudatos törekvés figyelhető meg arra, hogy a roma holokauszt emlékezetében az áldozatiság mellett az ellenállás képe is hangsúlyosan megjelenjen.

Május 16-a ebben az értelemben nem csupán emléknap, hanem identitásformáló és közösségépítő jelentőséggel is bír.

Az ellenállás mellett egy másik fontos szempont az élet és a továbbélés hangsúlyozása. A kortárs roma művészet számos alkotása nem kizárólag a veszteségekről beszél, hanem arról is, hogyan öröklődik tovább az emlékezet, hogyan őrizhető meg a méltóság, és miként lehet kapcsolatot teremteni a múlt és a jelen között. Ez megfigyelhető a zenében, a képzőművészetben, a színházban és a filmben egyaránt. Jó példa erre Králl Kevin Tükörkép (2021) című filmje, amely egy önmagát kereső kislány történetén keresztül a családi emlékezethez való visszatérésről és az önazonosság megtalálásáról beszél.

Az emlékezet útján – A roma holokauszt narratívái és lenyomatai

A roma holokauszt emlékezete hosszú időn át a társadalmi és intézményes emlékezet peremén maradt. Nemcsak a trauma feldolgozása késett, hanem maga a történelmi tény is sokáig elhallgatott és láthatatlan volt, így az emlékezés késleltetetten és töredezetten válhatott nyilvánossá

A Holokauszt Emlékközpont (1094 Budapest, Páva utca 39.) időszaki kiállítása ezt az emlékezeti folyamatot állítja középpontba, amely egy átfogó, antropológiai szemléletű kutatás eredményeire épül. A tárlat személyes történeteken, közösségi emlékezeti gyakorlatokon, dokumentumokon, tárgyakon és kortárs vizuális reflexiókon keresztül mutatja be és teszi láthatóvá a roma holokauszt emlékezetének narratíváit és lenyomatait, megmutatva, miként válik a múlt a jelen kérdésévé.

A kiállítás interaktív formában vezeti végig a látogatót egy szimbolikus úton, és aktív részvételre ösztönöz az emlékezés folyamatában. A tárlat dokumentarista hitelességgel és művészi eszközökkel hív párbeszédre múltról, jelenről és az emlékezet társadalmi felelősségéről.

A kiállításhoz kapcsolódóan tárlatvezetéseken is részt lehet venni. Ezeket jelenleg a kiállítás kurátora, Gulyás Klára tartja, 2026 szeptemberétől pedig magukat romának valló fiatalok is bekapcsolódnak tárlatvezetőként. A tárlat 2027 szeptemberéig látogatható, ezzel párhuzamosan egy 8-10 roll-upból álló utazókiállítás is készül az anyagából.

Az alkotók keresik a kiállítás végleges helyét, ezzel kapcsolatban örömmel várják roma és pro-roma szervezetek megkeresését.

Forrás: hdke.hu

Milyen szemléletet kölcsönöz a kiállításnak az, hogy kurátorként nem történész, hanem kulturális antropológus vagy?

Az emlékezet kutatásához és bemutatásához elengedhetetlenek a történeti ismeretek, ugyanakkor a történettudomány és a kulturális antropológia eltérő kutatási módszerekkel dolgozik. Elsősorban nem levéltári forrásokra és dokumentumokra támaszkodunk, hanem az élő emlékezetet és gyakorlatait kívántuk feltárni, bemutatni.

A kiállítás nem a roma holokauszt történetét, hanem annak magyarországi emlékezetét vizsgálja: azt, hogyan őrződik meg a múlt a lokális emlékezeti gyakorlatokban, a személyes történetekben és a különböző művészeti médiumokban. Antropológusként nem volt kérdés számunkra, hogy narratív és félig strukturált interjúkkal dolgozunk. Nem pusztán adatokat kerestünk, hanem azt vizsgáltuk, hogyan válik a múlt emlékezetté, és miként lesz az emlékezetből társadalmi gyakorlat.

A kutatás során minden olyan településen helyszíni interjúkat készítettünk, ahol romaholokauszt-emlékezeti helyet azonosítottunk. Emellett portréinterjúkat készítettünk azokkal, akik közösségi munkájukkal vagy alkotásaikkal formálják a hazai roma holokauszt emlékezetét. Nemcsak arra voltunk kíváncsiak, hogy mi történt, hanem arra is, hogy az emberek ma hogyan emlékeznek rá. A kiállítás végső formájának kialakításában a Holokauszt Emlékközpont három munkatársa – Benedek Nóra, Nagy Adél és Bíró Hajnalka – nyújtott nélkülözhetetlen szakmai segítséget, míg a kivitelezésben a HEON-Lab Stúdió működött közre. Hálás vagyok mindannyiuk munkájáért!

Melyek a tárlat sarokkövei?

A kiállítás címe „Az emlékezet útján – a roma holokauszt narratívái és lenyomatai”, ami utal arra, hogy a tárlat egyszerre mutatja be a roma holokauszt emlékezetének különböző elbeszéléseit és az ezek által hagyott emléknyomokat a közösségekben. Nem hagyományos, statikus tárlatról van szó, hanem interaktív, élményalapú kiállításról, amely a látogatót aktív emlékezővé avatja.

A koncepció mottója is kifejező: „az emlékezet mozgásba hozása”. Ez azt jelenti, hogy a kiállítás nem passzív szemlélődést kínál, hanem bevonja a látogatót az emlékezés folyamatába. Mozgatható, megérinthető és felfedezhető elemek kapnak helyet a térben, melyek révén minden látogató az emlékezés aktív részesévé válik.

A tárlat egyszerre dokumentarista hitelességű, művészi igényű és közösségi jellegű. Dokumentarista, mert valós történeteket, interjúkat, fotókat, tárgyakat mutat be a kutatás anyagából hitelesen ábrázolva a múltat. Ugyanakkor művészi és közösségi, mert az installációk és multimédiás elemek kreatív módon közvetítik az üzenetet, és a közönséget bevonva teremtenek párbeszédet múltról és jelenről.

A kiállítótér kialakítása is ezt a filozófiát tükrözi. A látogató egy szimbolikus utat jár be, amely a roma holokauszt emlékezetének történetén vezeti végig. A kiállításban visszatérő motívumok, sziluettfigurák szolgálják az önreflexióra ösztönzést. Az interaktív elemek – nyitható mappák, lapozható képek, üzenetek írásának lehetősége a sziluetteken – folyamatos felfedezésre késztetik a látogatót, így az emlékezet ténylegesen „mozgásba jön” a kiállításban.

A kurátori szemlélet fontos eleme az önreflexió is. A tárlatban külön szegmens mutatja be magát a kutatási folyamatot és a kiállítás létrejöttét. Ún. „terepnaplópanelek” jelennek meg, melyek antropológiai ihletésű, személyes hangvételű módon dokumentálják, hogyan gyűjtötték a kutatók az anyagot, milyen közösségekkel dolgoztak együtt, és miként épült fel maga a kiállítás. Ezzel a megoldással a kiállítás nemcsak bemutatja a múltat, hanem részévé is válik annak az emlékezeti folyamatnak, amelyet tematizál. A látogató tehát nem pusztán a roma holokauszt történetét ismeri meg, hanem betekintést kap abba is, hogyan őrzi a jelenkor ezt az emlékezetet, és hogyan születik meg egy ilyen emlékeket ápoló kiállítás.

A legfőbb célom a fiatal generáció megszólítása volt: ők az emlékezet jövőbeli hordozói, ezért megkerülhetetlenek. Ebből fakadóan a kiállítás színes és dinamikus, hiszen a holokauszt emlékezete nem minden szegmensében szomorú.

Az első két szekciót kivéve nincs benne sorrendiség, tetszőlegesen végigjárható. Az első rész a Kik vagyunk mi címet viseli: itt egészen a rendszerváltásig a roma–magyar együttélés történeti korszakain keresztül mutatjuk be a cigány közösségeket. A második szekció pedig a roma holokauszt kontextusa. Ebbe olyan események, történések kerültek be, melyek részeként a roma holokauszt ténye része lett egy szélesebb társadalmi diskurzusnak, gondolok itt például Erdős Kamill ötvenes évektől végzett néprajzi kutatásaira. A következő egység, hogy a különböző művészeti médiumokban – film, képzőművészet, irodalom, színház, tánc – hogyan él tovább az emlékezet. Fontosnak tartottam, hogy a narratíva az alkotók hangján szólaljon meg, ezért 29 portréinterjút készítettünk, melyek a kiállítás részét képezik.

Két szekció a lokális emlékezeti gyakorlatokat tárja a látogató elé: térképre vittük azt a 84 települést, ahol van valamilyen emlékmű, emléktábla vagy kopjafa. Összesen háromszáz mappába rendszereztük a településeket a szerint, hogy hol van emlékezeti hely, megemlékezés, vagy ahol nincs emlékezetpolitikai esemény, de voltak áldozatok. Egy ideig a kiállítás része volt egy installáció, amely Oláh Norbert képzőművész munkáját dicséri, akinek a kortárs roma művészeti ábrázolása remekül passzol a Z generációhoz.

A kiállításhoz rögzített több mint száz interjúból kiemeltem 371 hangsúlyos szót az Auschwitz-Birkenauban született roma gyerekekre emlékezve, ezeket téglákba véstük, illetve a látogatók felírhatták őket a felette lévő falra. A téglákat a volt Óbudai Téglagyár területén létrehozott roma holokauszt-emlékműbe építettük be, melynek avatására május 23-án került sor. A falra rögzített vásznakon jelenleg is láthatók a kulcsszavak.

Földrajzi elhelyezkedés szempontjából mi jellemző a Magyarországon található romaholokauszt-emlékezeti helyekre?

Főleg Baranya, Vas, Somogy és Tolna vármegyékben vannak, egész egyszerűen azért, mert itt kezdődtek el először a deportálások. A hetvenes évektől elinduló hazai roma emancipációs mozgalom az egyik katalizátora volt a roma holokauszt emlékezetének ébren tartásában, ez pedig hatással volt arra, hogy egyre több emlékmű jöjjön létre. Az utóbbi időszakban pedig a roma nemzetiségi kulturális pályázatok kötelező eleme lett, hogy a három megvalósított rendezvényből egynek a roma holokauszthoz kell kapcsolódnia. Ez intézményesítette a roma holokauszt emlékezetét és olyan településeken is megjelentek az emlékezeti helyek, melyek történetileg nem kapcsolódtak az eseményekhez.

A fizikai emlékhelyek hogyan tudják elősegíteni az emlékezet kultúrájának átadását a fiatal generációk számára?

Fontos szerepet játszhatnak az emlékezet kultúrájának létrehozásában, önmagukban azonban ritkán elegendők. Ahhoz, hogy egy emlékmű vagy emléktábla valóban megszólítsa a fiatal generációkat, szükség van az ahhoz kapcsolódó ismeretek, történetek és oktatási programok közvetítésére is. Ahogyan korábban is említettem, a roma holokauszt története ma még nem jelenik meg kellő hangsúllyal a köznevelésben. Éppen ezért különösen felértékelődik a civil és szakmai szervezetek szerepe, amelyek segítik a roma holokauszt történetének megismerését és az emlékezet átadását. Jó példa erre az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány, amely foglalkozásokkal és városi sétákkal dolgozza fel a roma történelem és a roma holokauszt emlékezetének kérdéseit.

Hasonlóan fontos munkát végez a Phiren Amenca hálózat is, amely nemzetközi ifjúsági programjai és emlékutazásai révén a roma holokauszt emlékezetét közvetlen tapasztalattá teszi a fiatalok számára. A fizikai emlékhelyek akkor tudják a legerősebben megszólítani a fiatal generációkat, ha nem csupán a múlt emlékeit őrzik, hanem találkozási pontként is működnek: olyan helyekként, ahol az emlékezéshez kapcsolódó oktatási programok, közösségi események, művészeti projektek és személyes történetek is helyet kapnak. Ilyenkor az emlékmű nem pusztán egy tárgy vagy helyszín, hanem az emlékezet aktív közvetítőjévé válik.

A fiatalok megszólítását ugyanakkor nehezíti, hogy a roma holokauszt nemzetközi emléknapja augusztus 2-ára esik, amikor az iskolák többsége zárva tart. Emiatt a megemlékezések csak korlátozottan érik el a diákokat, ami tovább erősíti annak jelentőségét, hogy a roma holokauszt témája a köznevelésben is hangsúlyosabban jelenjen meg.

Ehhez jó alapot kínál a Bernáth Gábor, Brassói Vivien és Orsós Julian által szerkesztett, Ha szaladok, agyonlőnek, ha megállok, agyonvernek. Az európai roma holokauszt című, középiskolásoknak szóló, 2015-ben kiadott kötet, amely új pedagógiai nyelvet keres a roma holokauszt tanításához. Bernáth Gábor szerint erre azért volt szükség, mert a fiatal generáció körében egyre inkább megfigyelhető az úgynevezett „holokausztfáradtság” jelensége. A kötet ezért a hagyományos történeti megközelítés helyett az emberi jogfosztás, a kirekesztés és a társadalmi felelősség kérdései felől közelít a témához.

Mivel gyakran felmerül az a kérdés is, hogy lehet-e egy tragikus történelmi eseményre identitást építeni, a kötet tudatosan helyet ad a háború alatti roma ellenállás történeteinek is. Ezáltal a roma holokauszt nem kizárólag a veszteségek és a trauma történeteként jelenik meg, hanem az emberi méltóság, az ellenállás és a cselekvőképesség perspektívájából is értelmezhetővé válik. Ezt a szemléletet vitte tovább a Tom Lantos Intézet pedagógiai programja és akkreditált tanártovábbképzése is, amely a roma holokauszt tanításának új módszereit igyekezett beépíteni az oktatási gyakorlatba.

Az új roma holokauszt emlékmű A III. kerületi Csíkszereda parkban, a Bécsi út – Vörösvári út találkozásánál, az egykori óbudai téglagyár területén, a romák 1944-es deportálásának egyik helyszínén (Kép: Gulyás Klára)

Kinek a feladata a helyi emlékezet ápolása?

A roma holokauszt emlékezetének megőrzése és továbbadása nem kizárólag a roma közösségek és roma értelmiségiek feladata. Ez közös társadalmi felelősség, amelyben a mindenkori politikának, az oktatási és kulturális intézményeknek, a tudományos élet szereplőinek, a médiának és a többségi társadalomnak egyaránt szerepe van.

Milyen szerepe van az egyházaknak – jelen esetben református egyházunknak – a roma holokauszt emlékezetének ápolásában?

Az Országos Református Cigánymisszió – Testvéri Szolgálat évek óta aktív szerepet vállal a roma holokauszt emlékezetének ápolásában. Rendszeresen szervez megemlékezéseket, és helyi szinten is számos példa akad arra, hogy református lelkipásztorok – más egyházi képviselőkhöz hasonlóan – részt vesznek a főhajtásokon, emlékhelyek avatásán vagy áldást mondanak az emlékművekre.

Ugyanakkor az egyházak feladata nem merülhet ki a megemlékezésekben. Ennek a szemléletnek meg kell jelennie a gyülekezeti életben, a hittanoktatásban, a teológiai képzésben és az egyházi közbeszédben is.

A roma holokauszt története lehetőséget ad arra, hogy az egyházi szereplők és a hívek olyan kérdésekkel foglalkozzanak, mint az emberi méltóság, az előítéletek, a szolidaritás vagy a felelősségvállalás. A hittanoktatásban és a gyülekezeti nevelésben fontos szerepet kaphat annak bemutatása, hogy a rasszizmus, az előítélet és a közöny milyen tragikus következményekhez vezethet. A Sárospataki Református Hittudományi Egyetemen adjunktusként magam is igyekszem hozzájárulni ehhez a szemlélethez. A kiállításhoz kapcsolódóan kurzust hirdettem, amely kifejezetten a roma holokauszt emlékezetével foglalkozik. Emellett a református közösségszervező képzés roma specializációját választó hallgatók tananyagának is részét képezi ez a történelmi korszak. A református közösségszervező mesterképzésben pedig a Társadalmi emlékezet (Előítéletek és társadalmi törésvonalak) című kurzus keretében foglalkozunk a roma holokauszttal és emlékezetének kérdéseivel.

Véleményem szerint az emlékezés keresztény értelemben nem csupán a múltra való visszatekintés, hanem erkölcsi kötelezettség is. A roma holokauszt emlékezetének ápolása folyamatos tanulása annak, hogyan ismerjük fel és utasítsuk el az előítélet, a megbélyegzés és a kirekesztés különböző formáit a jelenben, függetlenül attól, hogy azok mely közösségeket érintik.

Képek: Dezső Attila

Névjegy
Gulyás Klára szociálpedagógus, kulturális antropológus, kisebbségpolitikai elemző, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem Társadalomtudományok intézetének adjunktusa. Emellett külső óraadóként a Tokaj-Hegyalja Egyetemen és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző és Zeneművészeti Karon tart kurzust. Ezt megelőzően a Miskolci Egyetem Antropológiai és Filozófiai Tudományok Intézete Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszékén volt tanársegéd. Kutatói érdeklődése: roma–cigány értelmiségiek identitása, értelmiségi szerepei, roma–cigány kultúrák, roma–magyar együttélés, roma emancipáció, hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek esélyegyenlőségi kérdései, szociális városrehabilitáció, felzárkózáspolitikai fejlesztések.

Kapcsolódó cikkünk:
Gondolatok a holokauszt roma áldozatainak emléknapján.
Kirekesztéstől a megbékélésig - Parókia.hu



 

Az alábbi képek egyikére kattintva galéria nyílik: