Az 1. és a 150. zsoltár rendkívüliségük miatt egyaránt furcsa, különös. Nem téveszthetők össze valamely átlagos költeménnyel, mely bárhol felbukkanhat a gyűjteményben. Szinte bizonyos, hogy mind az első, mind a százötvenedik zsoltár gondos mérlegelés (vagy alkotás) gyümölcseként került a helyére, hogy a zsoltárgyűjtemény különleges kereteként szolgáljon, s hogy hangsúlyozza azokat a témákat, melyekből a Zsoltárok olvasása és éneklése során meríthetünk. A gyűjtemény kerete tehát az engedelmesség (1. zsoltár) és a dicsőítés (150. zsoltár).

Ily módon a Zsoltárok kijelentést tesz a Zsoltárok gyűjteményének kanonikus formája által az Izráel szövetségében élt élet formájáról. A Zsoltárokhoz hasonlóan a Jahvétól származó és neki visszaadott élet engedelmességben kezdődik és dicsőítésben végződik. Azt is lehet mondani, hogy ezen hitbeli kijelentéseken kívül az életet valójában soha nem élhetjük így, és az soha nem lesz ilyen. Ám ezen hiten belül Izráel nem hajlandó engedni abból, hogy az élet így működik. Az élet így működik a szövetségen belül, mert Isten követelései nem alku tárgyai, és mivel Isten hűsége megbízható. A Zsoltárok végül semmit sem engednek át az Isten követelésein és hűségén kívülről érkező kérdéseknek. Az egész Zsoltárok az engedelmesség és dicsőítés kegyes, bízó, magabiztos határkövei között él. E zsoltárok nemcsak a hűséges élet két határköve, hanem a sorrend megfordíthatatlan. A hit mindig dicsőítésre irányuló engedelmesség, nem pedig engedelmességre irányuló dicsőítés. A Zsoltárokat gondozók által is gyakorolt Tóra-kegyesség szemszögéből nem lehetséges a Zsoltárokat a 150. zsoltárnál felütni, sem az 1. zsoltárnál becsukni. Az engedelmesség a dicsőítés kikerülhetetlen kezdőpontja, és a dicsőítés az engedelmesség megfelelő kiteljesedése.[i]

A két határkő, az engedelmesség és dicsőítés közötti kapcsolat két értelmezést sugall. A Zsoltárok „keretezőinek” egyfelől szilárd meggyőződésük, hogy csak az engedelmesek dicsőíthetik Istent. Számukra az engedelmesség a dicsőítés feltétele.[ii] Csak akik az 1. zsoltárral kezdik, fejezhetik be őszintén és örömmel a 150. zsoltárral. Ennek nem az az oka, hogy a dicsőítéshez „jó magaviselettel” kell „megfelelnünk”, hanem mert a dicsőítésre mint örömteli, túláradó önátadásra (ahogy az a 150. zsoltárban kifejezésre jut) csak akkor kerülhet sor, amikor érzelmileg, lélektanilag, dramatikusan és teológiailag megbékélünk Isten követelő, szuverén valóságával. Ezen Isten igenlése lesz a dicséret oka, biztosítéka, alapja és lényege. A Zsoltárokat lezáró 150. zsoltár tehát Jahvét ünnepli, aki a világ biztonsága és megbízható volta felett őrködik, ahogy azt az 1. zsoltár megelőlegezi.

Ugyanakkor az 1. és 150. zsoltár közti kapcsolat más, dialektikus módon is értelmezhető. Az 1. zsoltárban elvárt engedelmességet a 150. zsoltár sehol nem említi, még csak utalás sincs rá. A Zsoltárok könyve szerkesztőinek látomásában az engedelmességet a 150. zsoltár szabad önátadása legyőzte, feleslegessé tette, túlhaladta. Noha az engedelmesség a Zsoltárok kezdőpontja, melyhez kérlelhetetlenül ragaszkodik, a 150. zsoltárra az engedelmesség szigorát az Istent dicsőítő közösség maga mögött hagyta. Az engedelmesség valóban a dicsőítés alfája és ómegája; csak az engedelmes képes ezt az Istent dicsőíteni. Ám az engedelmesség csak a kezdőpont, melyet a hűséges hívő jellemző módon elhagy. Ahogy Izráel a parancstól a közösség felé halad, a kötelesség súlyát az Istennel való lírikus közösség öröme váltja fel.[iii] Az engedelmesség alap Izráel Istennel való élete számára, ám akik belépnek a Jahvéval való közösségbe, annyira rá vannak hangolva, annyira gyönyörködnek a szövetségben, annyira szerelmesek, annyira igyekeznek felelni Jahve szuverenitására, hogy explicit követelményre már nincs is szükségük.

A két zsoltár közti kapcsolat dialektikus: a) csak az engedelmes képes a dicsőítésre; b) a dicsőítésben a közösség az örömteli közösség kedvéért túllép az engedelmességen. A két tétel között nagy a feszültség, ám a második nem érvényteleníti az elsőt. A két állítás közti kapcsolat minden komoly bizalmi kapcsolat alapja, még ha egy ilyen kapcsolat logikailag ellentmondásos módon fejlődik is. A meghatározott követelményekhez szorosan kötődő engedelmesség soha nem képes a 150. zsoltár önfeledt magasságába emelkedni; és mégis az engedelmesség meghatározott követelményeinél kell kezdődnie. E két állítás furcsa egymás mellé rendelése nem érthető meg kívülről, és csak azok gyakorolhatják, akik az állításokon belül törekszenek erre a kapcsolatra.

Az 1. és 150. zsoltár közti kanonikus kapcsolatra némi fényt vethet Jézusnak a Mk 10,17-22-ben elhangzó két utasítása, melyek Izráel Zsoltároskönyvének hitét és kegyességét visszhangozzák. Amikor az ifjú felteszi kérdését Jézusnak az örök életről, Jézus két választ ad. Első válasza az 1. zsoltár elvárására emlékeztet: „Tudod a parancsolatokat: 'Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, ne károsíts meg senkit, tiszteld apádat és anyádat'” (19.v.). Jézus második válasza úgy hangzik, mint a 150. zsoltár fesztelensége: „Menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!” (21.v.). A második válasz nem sorolja fel az első utasítás minden parancsát. Jézus második válasza a parancsolatokat feltételezi és adottnak veszi. A második válasz viszont a lemondás és bizalom felé túllép a parancson, mely magában foglalja az önátadásban rejlő önfeladást, bizalmas közösséget. Jézus második válasza egyértelműen túllép az első válasz követelésén és elvárásán. Ez a lépés az önkéntes kötelesség felől a legteljesebb öröm felé történik. Véleményem szerint ugyanezen lépést teszi meg a zsoltáros az 1. és 150. zsoltár közt. Az 1. zsoltár követelményeiről nem mondott le, azok továbbra is érvényesek. Ugyanakkor túlhaladottá válnak abban az örömben, amit a közösség Istennel megismert.

A Zsoltárok közösségében élt élet az engedelmességtől a költemény, a választól a lemondás, a kötelességtől az öröm felé megtett lépés. A 150. zsoltár költeménye továbbra is megerősíti az 1. zsoltár erkölcsi világrendjét, és hisz benne, ám többé nem ez az erkölcsi világrend a legfontosabb a számára. A költemény új szabadsága túllép az ilyen világrenden a közösség felé, és az erkölcsi világrend, az erkölcsi adok-kapok és erkölcsi szimmetria kérdését mellékesnek nyilvánítja.[iv] A költemény nem közömbös az erkölccsel szemben, Jahve parancsát sem hagyja figyelmen kívül. Viszont az író már annyiszor vette természetesnek a parancsot, hogy most máshogy, tüzesebben is reagálhat rá.

[i]      Az engedelmességhez mint a hit kezdőpontjához ld. Kálvin János, Institúció, I.vi.72, és Abraham Heschel, Who is Man? (Stanford: University of Stanford Press, 1965), 111 és passim. Az engedelmességhez mint örömteli cselekedethez ld. Hans-Joachim Kraus, „Freude an Gottes Gesetz: Ein Beitrag zur Auslegung der Psalmen 1, 19b und 199”, EvTh 8 (1950-51), 337-51. Természetesen az engedelmesség-dicsőítés sorrend megfordítható, mely esetben a hit következményei igen különbözőek. Ám a Zsoltárok kanonikus kerete az ilyen sorrendváltoztatást kizárja. A Kálvinra és Heschelre való hivatkozás egyértelművé teszi, hogy a Zsoltárok sorrendje óriási hatást gyakorolt a keresztények és zsidók teológiai hagyományaira. Ezt az „egyedül kegyelemből” keresztény (protestáns) hajlamának fényében különösen is érdemes tudatosítanunk. Az itt is tetten érhető Tóra-kegyesség nem alkalmas ilyen teológiai redukcionizmusra. Ehelyett felveti, hogy az Istennel járt élet árnyaltabb annál, semmint az ilyen formulák megengedik.

[ii]      Hogy az engedelmesség a dicsőítés helyére történő belépés feltétele, ld. Zsolt 15 és 24. Sigmund Mowinckel, Le Decalogue (Paris: Librairie Felix Alean, 1927), 114-62, különösen is 141-56, és Psalmenstudien V. Segen und Fluch in Israels Kult und Psalmdichtung (újranyomás, Amsterdam: P. Schippers, 1961), 57-60, 107-16, szerint ezek a zsoltárok (és általánosságban a tízparancsolat parancsai) eredetileg az istenség megközelítésének feltételeiként és ezért az élet forrásaként szolgáltak.

[iii]      A „kötelesség”-hez és „öröm”-höz ld. Brueggemann, Israel's Praise, 1-3, 157-60. Hasonlóan az érésben levő hithez a Zsoltárok is a kötelesség felől az öröm felé halad. Azt gondolom, ez összefügghet a hit fejlődésének szövevényességével, ahogy James W. Fowler, Stages of Faith (San Francisco: Harper & Row, 1981) kidolgozta.

[iv]      E tanulmányon dolgozva ébredtem rá, Jób könyvének szerkezete és gondolatmenete számos párhuzamot kínál. Példának okáért világos, hogy Jób drámájának záró jeleneteiben Jób számára az erkölcsi szimmetria kérdései mellékessé váltak. Jóbról Isten nem mondja, hogy nincs igaza. A végén Jóbot nem érdekli a szimmetrikus erkölcs kérdése jobban, mint a forgószélből szóló Jahve hangját.