A budapesti kávézóban, ahol ülünk, minden asztalon van egy-két beszélgetésindító kérdéskártya. Fekete Márton lelkipásztor, lelkigondozó, lelki kísérő és szupervizor. Ezt a talált kérdést teszem föl elsőként neki:

Volt-e olyan félelmed, amit sikerült legyőznöd?

Fekete Márton: Félelmem sok van most is. De az idegentől, bármilyen idegentől való félelem felett már tudtam győzni. Amikor neki kell indulni az ismeretlennek, igyekszem szembe menni már az érzéssel, közel engedni magamhoz és megnézni, hogy miért is van a rettenés a szívemben.

Az Isten-kapcsolatod hogyan kezdődött? Az ismeretlentől való félelem ott is jelen volt?

Ez az, amiben a legkevésbé volt félelem. Úgy érkezett meg az Isten számomra, mint aki biztonságot ad, és éppen erőforrás a félelmekkel szemben. Ismeretlen volt az Isten, de nem ijesztő. Az Istenről alkotott képem már gyerekkoromtól formálódott. A szülőfalum, Mezősámsond lelkésze is többet adott nekünk, mint a sima vallásórák. Apróságok voltak ezek persze, bibliai történetek diafilmen, nyomtatott képek, de vonzóbbá tette az alkalmakat a gyermeki szívemnek, hogy egy képet vihettem haza a történetről; mindez közel hozta, barátságossá tette az Istent.

Az identitásodban megjelenik a székelység?

Marosvásárhely környéke kicsit más, mint az északi székely megyék, én is vegyes lakosú településen nőttem föl. Szerintem toleránsabbak, elfogadóbbak vagyunk, jellemző a megfontoltság ránk, de a székelységnek is régiónként változik a karaktere.

A pályafutásomat Székelyudvarhelyen kezdtem, a szóhasználatban is voltak különbségek, amelyeket meg kellett tanulnom.

Hogyan merült fel benned a lelkipásztori szolgálat gondolata?

Sokáig nem merült fel. A vallásórák, sőt a konfirmációm is vaskosan a kommunista Romániában zajlott, épphogy tűrt kategóriába esve. Nálunk azért nem tiltották, a faluban mindenki konfirmált. A politikai változás után az egyház is fölkarolta valamennyire az ifjúsági munkát, megnyíltak a határok és volt lehetőség ifjúsági munkatársképzésen részt venni – engem küldtek a lelkészék.

A lelkészünk nem volt nagy ifjúsági munkás, de a felesége tanítóként jó pedagógus volt, együtt tartották az ifjúsági órákat – ő hozta mindazt, ami a férjéből hiányzott. Így párban tudták adni azt, amire akkor nekem, nekünk fiataloknak nagy szükségünk volt. Sokat köszönhetek neki, annál is inkább, hogy nem értelmiségi családból származom.

Amikor az ifjúsági énekek megjelentek, az elképesztően friss levegőt hozott a hitgyakorlatunkba. Nekem személyesen az egyházi énekekhez is az ifjúsági énekek jelentették a hidat. Az ifjúsági vezetőképzőre is örömmel mondtam igent, ez három éven keresztül nyaranta egy hetet jelentett. Az első hét volt Tenkén, ide kötődik a megtérésem.

Egy tágabb, csendesebb ébredési hullám vonult végig akkor az erdélyi református egyházon az olyan ifjúsági mozgalmakon keresztül, mint a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület – a szerk.) és az IKE (Erdélyi Református Egyházkerület Ifjúsági Szövetsége – a szerk.).

Elsőre mindössze nagyon jó kalandnak tűnt, de egészen másként tértem haza. Addig a megtérés nem is szerepelt a szótáramban, később értettem meg, hogy mi történt velem.

Most hogy nézel rá vissza: mi történt?

Beérett Isten csendes munkája, ami az első vallásóráktól fogva jelen volt az életemben. A szülőfalumban a konfirmáció nagykorúsodási forduló is volt, például a szüreti, farsangi bál csak innentől volt elérhető, és igyekeztünk is elérni ezeket, a diszkókorszak beköszöntével pedig még szélesebb lett a kínálat.

Az ifjúsági mozgalmon keresztül visszataláltam a hithez. Engem Tenkén, az említett ifjúsági vezetőképzőn vett le a lábamról az evangélium, amit addig is értettem egyébként, de csak a gondolataim szintjén tudott meghatározni. Akkor összeállt a kép a lelkem mélyén, bensővé, személyessé tudott válni, amit addig is vallottam. Ott rendeződött az életem, alapozódott újra – meghatározva, hogy ki is vagyok valójában.

Nem tudnék mindenkit felidézni, aki hatott rám, formálta az életemet, de fontos, hogy emberségből is példát adtak számomra ezek az emberek. Ezen a tapasztalaton áll az a meggyőződésem, hogy az evangélium személytől személyig ért.

A szívig menő evangéliumból nem lesz feltétlenül lelkészi elhívás. Hogy született meg a lelkipásztori elhívásod?

Ez mind annak az előkészítője volt. Őszintén szólva a külső hangok hamarabb érkeztek meg, mint a belső bizonyosság. Akkoriban Horváth Levente (Bonus Pastor Alapítvány – a szerk.) volt az IKE utazótitkára, és meghívták hozzánk ifjúsági alkalomra. Az óra után számomra váratlanul fordult hozzám: nem gondoltál még arra, hogy lelkész legyél? Ezt akkor még el sem tudtam képzelni. Mindig tartottam a nyilvános szerepléstől, fel sem merült bennem a lelkészi pálya. Persze ahogy az ifjúsági munkában láttam lelkészeket és hétköznapi hívő embereket szolgálni, elkezdték megkívántatni ezt az életet. De féltem ettől, hiszen nem láttam magam alkalmasnak.

A döntő az volt, amikor megértettem, hogy nem az a kérdés, hogy én mire tartom magam alkalmasnak, hanem hogy elhiszem-e, hogyha Isten hív erre a szolgálatra, akkor alkalmassá is tesz. Végül elhittem és nekiálltam tanulni a felvételire. Hogy be is jutottam a teleológiára, az inkább kegyelem volt, mint az én igyekezetem.

Mit vittél tovább az ifjúsági munkából?

Az egyetemes papság elvét, ami nagyon jó útravaló lett a teljes szolgálatomra nézve. Amíg bele nem kerültem az ifjúsági mozgalomba, a lelkészen kívül nem hallottam mást imádkozni vagy igét magyarázni. Pedig szegényebbé tesz bennünket, ha megfeledkezünk az egyetemes papságról. Elhívása lehet bárkinek az Isten szolgálatára, nem csak a lelkészeknek. Ez tágabb kérdéskör annál, minthogy választja-e valaki a lelkészséget, igent mond-e erre a hivatásra.

Kívülről látod, hogy ki alkalmas? Te tudsz ilyen visszajelzést adni?

Csak benyomásaim lehetnek, azokat is nagyon visszafogottan szoktam közölni. A hozzáállásom az, hogyha valaki gondolkodik a lelkészi pályán, elsőre elkezdem lebeszélni róla. Ha nem lehet, az az ő számára is erős jelzés. (Nevet.)

Persze, ez nem ilyen egyszerű, és voltak néhányan, akiknek a beszélgetéseink segítettek tisztázni az elhívást.
A külső hangok nekem is tudta segíteni, még a "véletlenek" is. Már ifjúsági lekészként szolgáltam egy diákotthonban, ami elég hibrid műfaj volt. Egy alkalommal ott tartottak például egy egyházkerületi nőszövetségi konferenciát, ahol „pincéri” feladatokat kellett ellátni. A tányérokat szedtem össze éppen, amikor egy széki néni, gyönyörű népviseletben megfogta a karomat és azt mondta: drága, keressen egy gyülekezetet, mert ez nem magának való.

Soha többet nem láttam azt a hölgyet, de bármennyire szerettem a fiatalokat, a diákotthon mint közeg tényleg nem volt nekem való. Másfél év múlva a marosvásárhelyi gyülekezetbe kerültem segédlelkészként.

Mikor erősödött meg a lelkigondozói identitásod?

Ez hosszabb folyamat eredménye volt, hiszen 2023-ig nem tudtam magam másképp elképzelni, mint gyülekezetben. Ötleteim korábban az ifjúsági munka terén voltak, de nem volt hozzá passzoló állás. Mindenféle szolgálat akadt, persze, a Bonus Pastornál önkénteskedtem az iszákosmentő misszióban, de a lelkészi identitásomat a gyülekezeti szolgálat adta. Ezzel együtt mindig bennem volt a vágy a klasszikus lelkészi szolgálatnál többre. Jöhet ez a missziós lelkületből, amit az ifimunkában láttam. Foglalkoztatott, hogy hogyan lehet megadni annak a lehetőségét, kereteit, hogy Isten formálja a közösséget, de ehhez a lelkészi minimumszolgálatot kevésnek éltem meg. És nagyon kevésnek éltem meg azt az eszköztárat is, amivel rendelkeztem akkor, amikor kikerültem gyülekezetbe, ahol a családlátogatás az alapszolgálat része volt.

Sok mindent tanultunk a teológián, de a való életben nagyon megéltem a hiányt.

Nem volt eszközöd az emberekhez?

A teológián leginkább azt tanították meg, ami a templom és a gyülekezeti ház falain belül történik. Amikor kiléptem az életbe és elmentem az emberek otthonába, akkor fél órát kellett volna jól használni, hogy az illető egyszerre érezze, hogy jelen vagyok és tartsam is az időkorlátot. Nem lehet nagyon megvárakoztatni a következő családot, de azt sem lehet, hogy valaki feltárja magát és ott marad csupaszon a lelke. A gyászolókkal való munkához sem voltak jó és alkalmas eszközeim, így kerestem és találtam meg a SOTE-n a lelkigondozói képzést, ami pótolta a hiányaim.

A lelki kísérés és a lelkigondozás közötti különbség ott neked rögtön világos lett?

A lelki kísérésbe saját tapasztalaton keresztül vezetődtem be, miközben lelkigondozást tanultam. Amikor az Istennel való kapcsolatra fókuszáló kísérő beszélgetés segített újrarendezni a hivatásomhoz való viszonyomat, az olyan fajsúlyú tapasztalat volt, mint maga a megtérés. Egy olyan év készítette elő, amikor épp harcokat vívtam Istennel, és kimondatlanul bár, de nagyon haragudtam Horváth Leventére, Visky Ferencre és mindenkire, aki megkívántatta velem a lelkészséget… Aki komolyan veszi a szolgálatot, az nagyon el tud fáradni és meg tud terhelődni.

Akkor még nem tudtam, hogy ha valamit elakadásnak élek meg a hitéletemben, az nem feltétlenül rossz.

Pontosabban hogy az a rossz, amit megélek, jelenthet jót is. Lehet, hogy Isten kimozdítani szeretne a komfortos keretek közül, hogy mélyebb kapcsolatra hívjon önmagával. 

Lassan értettem meg, hogy Isten valamire hív, és amit tapasztalok, az annak a szülési fájdalma. A lelkipásztori hivatásban nekem mindig a személytől személyig vihető evangélium volt a fontos, a fülöpi úton tudtam jobban megélni azt, amire elhívott az Isten.

Harmadik éve szolgálsz Magyarországon lelkigondozóként, lelki kísérőként, vezetsz csendesheteket. A gyülekezeti munka nem hiányzik?

Azért nem, mert a helyemen vagyok, most úgy látom, hogy az a korszak lezárult. Hálás vagyok, hogy teljes állásban végezhetem ezt a személytől személyig való szolgálatot, amit addig csak mellékesen tudtam végezni. Amikor személy személlyel találkozik, ott mindenképp megjelenik az Isten. Több mint huszonöt évi szolgálat alatt és főleg most ezekben a találkozásokban – lelkigondozói, lelki kísérői, hivatásgondozói – sokkal hamarabb látom az Ő munkáját és az eredményeket is.

Pár évvel ezelőtt a lelkigondozói tudáshoz szupervizori képesítést is szereztem a Károlin, ezek nagyon jól kiegészítik egymást. Hogy éppen mire köteleződünk el egy beszélgetéssorozatban, attól is függ, hogy a másiknak mire van leginkább szüksége.

Mit tekintesz eredménynek?

Például amikor valaki elakadt a gyászban és több mint három éve nem tudott imádkozni a férje halála után, a beszélgetéseink folyamán pedig láthattam, ahogy dolgozik benne Isten és helyre kerül a gyász – ahogy visszatér az életkedve, megtelik örömmel és az élete béklyók nélkül megy tovább. Hasonló folyamat részese lehetek a hivatásgondozásban vagy az imádságos elvonulások során. A kollégák egy része úgy érkezik, hogy otthagyja a gyülekezetet, szögre akasztja a palástot, én pedig jó villámhárítóként hallgatom őket. Nekem is kellett hozzá tíz év, mire kialakult bennem a megfelelő attitűd ezekben az esetekben. Jól ismerem a gyülekezeti szolgálat nehézségeit, hogy milyen könnyen akadunk bele lelkészként a saját fáradtságunkba, túlvállalásainkba, ezek elképesztő mértékben ki tudják kezdeni a hivatást. Amikor látom, hogy a fáradt pásztor megelevenedik az Isten jelenlétében, ahogy az imádság által megtörténik az az átbillenés, miután az örömeit kezdi sorolni a szolgatárs, és letisztul benne a kép önmaga számára, arról, hogyan tovább. Hogy az Úr által van tovább… A legtöbb kolléga Isten által megújított hivatással, lélekkel megy haza, ami jó a családjának, a gyülekezetének és legfőképp neki.

A személyes történeteken keresztül sokkal közelebb lehetek az Isten munkájához. 

Az is sokat jelent, amikor lezárunk egy intenzív négynapos folyamatot, és aztán van, aki évente visszajön vagy havi egy beszélgetés erejéig rendszeresen találkozunk. Így hosszútávon lehet rálátni arra, mi történik a másikkal, hogyan vezeti Isten.

A személyes megéléseid hogyan változtak az imádsággal kapcsolatban?

Azt hiszem, sokszor ott az elakadásaink fő forrása, hogy a hit megnyilvánulásának vagy a magunk teljesítményének, akciójának tekintjük az imádságot. Miközben a tanításban sokszor elhangzik, különösen az imádság évében, hogy ez párbeszéd az Istennel.
Mégis az történik, hogy amikor módszertani szempontból beszélünk az imádságról, annak elemeiről, nem szándékosan, de arra tréningezzük a hívőket, hogy monológok szülessenek, amelyben eltörpül a másik fél, aki az Isten.

Személyes hitéletemben is rá kellett ébrednem, hogyha egy kapcsolat élő – és az Istennel való kapcsolat az –, az idők folyamán változik és változik benne a kommunikáció is.

Az Istennel való párbeszédnek is lehetnek olyan régiói, mélységei, ahol már nem a klasszikus imák működnek, hanem például az imádat. Engem az életemnek ebben a szakaszában leginkább erre hív az Isten.

Semmihez sem fogható, hogy odaszánom az időt, és úgy kelek föl az imából, hogy nemcsak rendeződöm, de lesz erőm meg bölcsességem. 

Az ima sem statikus dolog, hanem velünk és az Istennel való kapcsolatunkkal együtt fejlődik. A rendszerbe szedett gondolatok segíthetnek, de nem jó, ha mindez receptté lesz, mert teljesítmény lesz belőle, ami alap az ítélkezéshez. Ha teljesítményorientált lesz az imádság, akkor emberközpontú, és nem az a fél van a középpontban, aki jobban szeret, aki előbb szeretett: az Isten.

A jelenlegi feladatod, a megnyitás előtt álló galyatetői Imádság Háza lelki vezetői szolgálata hogyan jött az életedbe?

Ez négyéves érlelődés eredménye. Marosvásárhelyen nagyon jó gyülekezetben voltam, onnan már csak nyugdíjas lesz az ember, esperes vagy püspök. Utóbbiakra nem voltak ambícióim, a nyugdíj még elég messze volt. Úgy foglaltam el a Gecse utcai gyülekezetben a szolgálati helyet, hogy nem biztos, hogy innen megyek nyugdíjba, mert mindig ott szeretnék lenni, ahol Isten akar látni. Tizenkét évig szolgáltam ott, ami mindenestül Isten ajándéka volt, de az utolsó négy évben azt éreztem, mintha minden arra ösztönözne, hogy lépjek tovább, de nem tudtam elképzelni, hova léphetnék. Az érzésben persze része lehetett az édesapám halálának, az életközepi válságnak is, az elfáradásomnak. A gyülekezetet szerettem, ők is engem, de egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy teljes állásban azzal foglalkozzak, ami a legmélyebben motivált, amiben a tanulmányokon túl ajándékokat is kaptam, a lelki kíséréssel, lelkigondozással, hivatásgondozással. Közben tisztában voltam vele, hogy ilyen állás nincs, de az eddigi élettapasztalatomból tudtam, hogy Istennek nincsen lehetetlen.

Eszemben sem volt országot váltani, bár a zsinati Missziói Iroda szervezésében több mint tíz éven keresztül lehetőséget kaptam évi egy-két imádságos elvonulás megtartására. Ennek mentén kaptam meghívást aztán a Gyökössy Intézetet újraszervezők munkacsapatába, és az egyik munkatárstól hallottam először az Imádság Háza koncepciójáról. Hajdú Bálint Kadosán, a Dunamelléki Missziói Támogató Szolgálaton keresztül aztán közelebbről megismertem az Imádsága Háza-projektet, és láttam megtestesülni mindazt, amire már korábban indíttatást éreztem. Sok szempontból nem volt könnyű országot és státuszt váltani, de ahogy igent mondtam rá, azt tapasztaltam, hogy mégis minden „olajozottan ment”. Sorra minden kérdés, ami addig foglalkozatott, a helyére kerül. Ilyen, amikor Isten szeretete legyőzi bennem a félelmet, vagy a szeretetére válaszul legyőzöm az ismeretlentől való félelmet.

Képek: Füle Tamás

A megnyitás előtt álló galyatetői Imádság Házáról hamarosan bővebben is olvashatnak portálunkon.