Az evangélizációk története és néhány tanulsága

Az ébredések következményei és hatásuk

3.1. A történeti áttekintésben pietista-lutheránusnak nevezett ébredésnek pozitív következményeiről köteteket írtak a történészek. Ennek az ébredésnek hatására gyökeresen megváltozott az egyházi élet, a gyülekezeti élet spiritualitása, a teológiai oktatás, fellendült a teológiai és lelki irodalom, azelőtt soha nem látott mértékben fellendült az intézményes diakónia, stb.
Az un. első nagy ébredés eredményeként új gyülekezetek, sőt új felekezetek alakultak, a régi gyülekezetekben pedig megújultak. Ez az ébredés is, mint a többi, harcot indított az alkoholizmus, a szerencsejáték, a káromkodás, házasságtörés stb. bűnei ellen, s ilyen értelemben társadalmi hatásuk is igen jelentős volt. Történetírók, Amerikában a rabszolgaság megszüntetését, sőt magának a mai Egyesült Államoknak kialakulását is, az első nagy ébredés egyik következményének tartják.
3.2. Az ébredések fontos következménye volt - úgy az amerikai, mint az európai kontinenseken - egyházi kollégiumok, és teológiai szemináriumok megindítása (melyek később, pl. az USA leghíresebb egyetemei lettek). Továbbá annak a gondolatnak szorgalmazása is, hogy minél több gyülekezeti tagot kell kiképezni és bevonni a missziói munkába.
3.3. Az ébredéseknek azonban nemcsak pozitív következményei voltak! A tanulság kedvéért a negatívumokat is érdemes röviden számba venni.
3.3.1. Az európai ébredések nemcsak az egyházi élet megújulását eredményezték, hanem kisebb-nagyobb egyházszakadásokhoz is vezettek. Gondolok itt, pl. Angliára, Németországra, Hollandiára.
3.3.2. Az ébredések interkonfesszionális jellegével együtt járt a hitvallások ignorálása, mely gyakran a felekezetek identitás vesztéséhez és olykor szektásodáshoz vezetett. Figyelemre méltó, hogy az ébredéseket kezdettől fogva kísérték az extatikus jelenségek, a rajongás, amely jelenségekkel szemben a tanításban sokszor járatlan ébredési vezetők gyakran tehetetlenek voltak (mind a mai napig!).
3.3.3. Az ébredések ekkleziológiai fogyatékosságát három szóban szokták megfogalmazni: aktivizmus - szünergizmus - individualizmus.
Az aktivizmus abban jelentkezett, hogy az ébredés emberei maguk akartak ébredést csinálni. Mivel az ébredés legfontosabb eszközének az evangélizációt tartották (és az imádságot), ezért alaposan kidolgozták annak tartalmi és szervezési forgató könyvét. Azt tartották eredményes evangélizációnak, ha sokan tértek meg.
A szünergizmus abban jelentkezett, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottak az ébredés emberi faktorának, magának az evangélizációnak, a szervezésnek, imahadjáratnak és az érzelmi hatásgyakorlásnak, akaratlanul is elfelejtkezve a Szentlélek szuverénításáról.
Ekleziológiai problémának tartjuk, hogy az ébredések a keresztyén hitet individualizálták, azaz magánüggyé tették. A tömegevangélizáció egyetlen célja is az egyén megtérése volt. Kidolgozták, hogy a bűnbánattól a megtérésig milyen út vezet, s azt fogadták el igazi hívőnek, aki be tudott számolni e sablon szerint, megtérése minden részletéről. Az egyházról szóló bibliai tanítással vagy egyáltalán nem, vagy nem biblikusan és hitvallásszerűen foglalkoztak.
3.3.4. Mivel a megszentelődésről sem volt biblikus mondanivalójuk, ezért sok helyen belecsúsztak a törvényeskedésbe, olykor a perfekcionizmusba. Szerény véleményem szerint az ébredések későbbi hatástalanná válásának egyik fő oka az volt és maradt, hogy vezetőiknek nem volt biblikus mondanivalójuk a megszentelődésről.
4. Ezek után szeretném feltenni azt a kérdést, hogy mitől függött az ébredések megindulása és későbbi alakulása és hatása? E kérdéssel visszaérkeztünk az evangélizáció egyik lényeges és alapvető teológiai kérdéséhez.
Kérdésem más szavakkal az, hogy vajon az ébredéseknek feltétele, netán előidézője volt a fenti értelemben vett evangélizáció, vagy csupán katalizátora és főként továbbvivője? Mi volt előbb, az evangélizáció vagy az ébredés? A válasz attól függ, hogy kitől kérdezzük ezt? Ha pl. Wesley-t, Moodyt, vagy Finney-t, vagy Billy Graham-et kérdezzük, azt felelik: "kezdetben volt az evangélizáció." Ha viszont pl. Jonathan Edwards-ot, G. Whitefieldet kérdezzük, ők azt felelik kezdetben volt az ébredés, aztán jött az evangélizáció. Ez az egyáltalán nem lényegtelen szemléletbeli különbség természetesen meghatározta az evangélizáció üzenetét, de az ébredések további sorsát is.
Wesley szerint az ember üdvössége teljességgel az ember szabad akaratától függ, ezért az ő üdvrendjében az üdvösségre vezető úton első volt a megtérés és utána következett az újjászületés. Mivel Wesley igehirdetéseiben az ember szabad akaratára apellált, ezért nevezhetjük őt az antropocentrikus evangélizáció atyjának is. Wesley az evangélizáció eredményességét a megtérésekben mérte le.
Vele szemben a kálvinista Whitefield meg úgy tette fel a kérdést, hogy mi volt kezdetben; a szuverén és ellenállhatatlan kiválasztó kegyelem vagy a szabad akarat? S tudjuk a választ! J. Edwards és G. Whitefield mindent a Szentlélektől vártak. Hirdették az Igét és várták a Szentlelket.
Az első nagy ébredésben még párhuzamosan evangélizált a kálvinista Edwards, Whitefield és az arminiánus Wesley, később viszont felerősödött az ember szabad akaratára apelláló un. "agressziv evangélizációs" irányzat. A 19. századi un. második nagy ébredésben pedig már az arminiánus szellemiségű evangélizáció dominált, hozzátenném, hogy hazánkban is.
Ha a kétféle evangélizációt csak az egyén megtérése szempontjából vizsgáljuk, akkor mondhatnánk, teljesen közömbös, hogy egy ember milyen típusú evangélizációra tér meg, az a lényeg, hogy megtérjen. Ha azonban a gyülekezeti élet és az egyház jövője szempontjából (vagyis ekleziológiai kontextusban) vizsgálom az evangélizációkat, akkor már nem mindegy az, hogy miként evangélizálunk. Az evangélisták által ritkán kérdezett "hogyan tovább"-ra, vagyis a megszentelődés nagy kérdésére nézve ugyanis az arminiánus evangélizáció által adott válasz gyakran vezetett a perfekcionizmusba, következésképpen képmutatásba. (Szerény véleményem szerint egyebek mellett, ennek lett áldozata mára a nyugateurópai keresztyénség is.) A megszentelődés útjának kérdésére adott, az egyház és a megtért egyén jövőjét döntő módon meghatározó, kálvinista kegyelemközpontú válasznál viszont eddig nem hangzott el jobb és biblikusabb válasz. (Erre kellene több figyelmet fordítanunk!)
Az eddig elmondott szempontok alapján el kellene készítenünk az elmúlt 50 esztendő magyar ébredés- és evangélizáció-történet elemző értékelését is. Lehet, hogy aki ezt megtenné, kapna hideget-meleget. Pedig ezt az elemzést nem kerülhetjük el. Erre egyébként, véleményem szerint egyházunkban, az evangélizáció teológiájával kapcsolatosan forgalomba lévő sokféle félremagyarázott, és bibliailag megalapozatlan elmélet miatt is igen nagy szűkség lenne, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi évtizedek evangélizációs gyakorlatunk csődjének és zsákutcájának okait végre ki kellene elemeznünk és mondanunk. Úgy gondolom, hogy mi, akik a református egyházban nemcsak egy világrendszer összeomlását értük meg, hanem a 21. század küszöbét átlépve, egészen új kontextusba kerülve, új kihívásokkal kellett szembenéznünk, útkeresésre vagyunk kötelezve!
5. Református egyházunkban az evangélizáció kérdésében ma, két markáns véleményt figyelhetünk meg. Az egyik szerint az a baj, hogy nem evangélizálunk eleget, a másik szerint viszont az evangélizációra egyáltalán nincs szűkség. Ez utóbbi vélemény képviselői - természetesen - nagy ellenállásra számíthatnak, mégis érdemes lenne megkérdezni őket, hogy tulajdonképpen mire gondolnak. Ha ugyanis arra gondolnak, hogy a régi arminiánus tartalmú és régi célokat kitűző, azaz megtérést "kipréselő", előrehívásos, evangélizációs kampányra nincs szűkség, ezzel a magam részéről én is egyetértek.
Az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy kell-e evangélizáció vagy nem, hanem az hogy van-e szűkség alvó és névleges gyülekezeti tagok felébresztésére, ill. az Istentől elidegenedett emberek hitre és megtérésre segítésére? Van-e szűkség a kiválasztottak egybegyűjtésére? Ha ezekre a kérdésekre az egyházban valaki nem-mel válaszol, azt tragédiának tartom, mert aki a fenti kérdéseket vitatja az, az egyház lényegét tagadja meg. (Lásd Heid. Káté 54.)
Azt viszont valóban meg kell vizsgálnunk, hogy az említett, és nem vitatható célokat ma, hogyan érhetjük el? Azt vitatom, hogy csak a régi módszerrel és a régi tartalommal végzett evangélizációval! Ha pedig mindenképpen ragaszkodunk ehhez az evangélizáció fogalmához, akkor fogalmazzuk meg egyértelműen és világosan, hogy mi mit értünk tartalmilag és módszerileg a biblikus és református evangélizáció fogalmán.