„Uram, segíts meg, hogy törekedjem nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak, nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek, nem arra, hogy szeressenek, hanem arra, hogy én szeressek."
Assisi Szent Ferenc
Az igaz szenvedése: Hogyan teljesíti be Jézus szenvedéstörténete az Írásokat?
Jézus szenvedése és az Írás beteljesedése
3.1. A zsoltáridézetek
Ószövetségi és zsoltáridézetekből korábban sem volt hiány, és Jézus szenvedése már elfogatása előtt megkezdődött (ld. Mt 26,38.59 – Zsolt 42,6 és 27,12; Jn 13,18 – Zsolt 41,10). Ám a Golgotára érve a Zsoltárok könyvére való utalások oly mértékben megszaporodnak, hogy kijelenthető, az evangéliumok szenvedéstörténetében a Zsoltárok hatása mellett minden másé eltörpül, beleértve az Ézsaiás 53-at is.[1]
A Mt 27,34-ben azt olvassuk, hogy miután Jézust megfeszítették, „epével kevert bort adtak neki inni.” Epével kevert bort a kivégzendők fájdalmainak csillapítására adtak rabbinikus források tanúsága szerint. Jézus ezt visszautasítja: öntudata teljes birtokában akar szenvedni.[2] Ugyanakkor az epizód Mátét a 69. zsoltárra emlékezteti (Zsolt 69,22): „Ételembe mérget tettek, szomjúságomban ecettel itattak.” A zsoltáros ellenségeitől zaklatást és gúnyt szenved, a zsoltáridézet az ellenséges indulat és megalázás elszenvedésére utal.[3] Ezt a folytatás is alátámasztja, ahogy látni fogjuk.
Mátét követve a második a Zsolt 22,19-re való utalás: „Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.” Ez az egyetlen zsoltáridézet, melyet nemcsak a három szinoptikus (Mt 27,35; Mk 15,24; Lk 23,34), hanem János is idéz, nagyobb figyelmet szentelve az esetnek, mint a többi három (19,23-24).
A kereszten függő Jézust az írástudók és a vének így gúnyolják (Mt 27,42-43): „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.” Ez világos utalás a Zsolt 22,8-9-re: „Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: Az ÚRra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte!” Ha nem is ennyire világosan, egy másik panaszzsoltárra, a 109-re is utalhat (109,25): „Gyalázatos lettem az emberek előtt, néznek rám, és fejüket csóválják.” A Mt 27,46-ban (vö. Mk 15,34) Jézus szó szerint idézi a Zsolt 22,2-t: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” Nem meglepő módon ez már a második utalás a 22. zsoltárra.
Ahogy Jézus szenvedése a végéhez közeledik, a gúnymotívum felerősödik. Amikor közvetlenül halála előtt Jézus szomjúságra panaszkodik, „Egy közülük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki” (Mt 27,48; vö. Jn 19,29; ld. Zsolt 69,22). Bár ez feltehetőleg az irgalom jele, a többiek kapva kapnak az alkalmon, hogy Jézust gúnyolják (Mt 27,49): „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse.”
Végül a Lk 23,46-ban Jézus e szavakkal leheli ki lelkét: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Ezzel a Zsolt 31,6-ot idézi (LXX): „Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, URam, igaz Isten!”
3.2. A szenvedő igaz: A zsoltáridézetek és az idézett zsoltárok
A három idézett zsoltár (22; 31; 69) mindegyike ellenséges erőszak és támadás miatti panasz. A panasz kiváltója az állandó és heves gúny és rágalom, az igazságtalanság elszenvedése, a szomjazás, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, a testi-lelki kínok és mindennek tetejébe Isten tétlensége.
A zsoltáros és Jézus szenvedése közti némely párhuzam igazán találó. Kiszolgáltatottságát és a halál elkerülhetetlenségét mi sem fejezi ki jobban, mint a ruhákon való osztozkodás. A vallási és világi hatóságtól elszenvedett gúny és rosszindulat a szenvedő és szomjazó kínjait csak fokozza. Lehetne találni másokat is. A 22,13 és 17 arról panaszkodik, hogy bikák/bivalyok, ill. kutyák vették körül. Az előbbiek tiszta, az utóbbiak tisztátalan állatok lévén alkalmas metaforái a Jézus halálában részes zsidó és pogány hatalmaknak. De ha valami, a Zsolt 22,17 („átlyukasztották kezemet, lábamat”) igazán illik Jézus kínhalálára. Ám furcsa módon a versre nincs explicit utalás. Mivel azonban Jézus szenvedéstörténete implicit módon feltételezi az Ószövetségből jól ismert szenvedő igaz témáját, a mintaolvasó az egész 22. zsoltárt hallja, a 17. verssel együtt.[4]
Ez a lényeg: az evangélisták nem találó párhuzamokat kerestek az Ószövetségből Jézus messiási voltának igazolására (a legtöbb keresztre feszítettre illenek a leírtak), hanem az Igaz Szenvedő arcképét akarták megfesteni. Nem minden motívum és párhuzam egyformán világos vagy szükségszerűen tudatos a szerző részéről, de minden jel arra mutat, hogy az evangélisták Jézus szenvedését a panaszzsoltár műfajának segítségével értelmezték.[5] Jézus szenvedéstörténete nem más, mint implicit panaszzsoltár.
3.3. A módosított panaszzsoltár
Lukácsot követve Jézus első szava a kereszten az Atyához intézett imádság: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Utolsó leheletével is Atyjához imádkozik (Lk 23,46): „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet”. E két ima keretezi a kereszten szenvedő szavait. Feltűnő módon azonban míg Jézus utolsó szavai panaszzsoltárból származnak, az elsők nem. A panaszzsoltárokban (így pl. a 69-ben is) soha nem találunk ellenségért mondott imát, ehelyett Isten büntetésének kérését vagy átokmondást. A 109. zsoltár botránykő az újszövetségi hívő számára: hogyan kívánhatja Krisztust követő ember ellensége halálát, és mondhat átkot nemcsak rá, hanem utódaira is? Brueggemann joggal tekinti a megfogalmazott bosszúvágy miatt „rendkívüli módon problémás” zsoltárnak.[6]
Ám Jézus módosítja a panaszzsoltárok ismert szerkezetét és így teológiáját, s ezzel új gyakorlatot teremt.[7] Ezzel nemcsak saját tanításához hű – azaz imája összhangban van az evangéliumok Jézus-képével (ld. Lk 11,4; Mt 5,44; 11,29) –, hanem már kivégzése előtt felmenti bűnbánatra képtelen ellenségeit.[8] A megbocsátással egész Izráelt meghívja az új szövetségbe.
Valószínűleg nemcsak ebben az egy tekintetben módosította Jézus szenvedése a panaszzsoltár teológiáját. Watts szerint ugyan nincs perdöntő bizonyítékunk, de úgy tűnik, a kortársak számára elképzelhetetlen volt, hogy a Messiás szenvedjen. Ahogy Márk (és a többi evangélista) a 22. zsoltárt a szenvedő Jézusra alkalmazza, példa nélküli. Népét Isten a Messiás szenvedése által váltja meg, amely egyúttal megelőlegezi az ártatlanul szenvedett szolga igazolását.[9]
Mindez új megvilágításba helyezi, hogyan teljesedett be Jézusban az Írás.
3.4. „... hogy beteljesedjék az Írás”: A verstől a zsoltárig, a zsoltártól a Szentírásig
Az evangéliumokban nem ritkán találkozunk az értelmező megjegyzéssel, hogy a feljegyzett eseményekkel az Írás teljesedett be. János szenvedéstörténete pl. három ízben is utal erre (19,24.28.36).
Fentebb amellett érveltem, hogy az evangéliumok ószövetségi idézeteit nem kiragadott mondatokként, hanem összefüggésükben kell olvasnunk, a verset a zsoltárral együtt. A zsoltáros eredetileg nem Jézusról beszél – azaz szavai nem jövendőmondás –, hanem magáról. Minden panaszzsoltár egyúttal azonban a szenvedő imádsága, a zsoltárosé és minden ártatlanul szenvedőé. Így azok beteljesedtek a zsoltárosban, Ézsaiás 53 szenvedő Szolgájában (akárki is az), nem utolsósorban magában Jézusban, az Ártatlanul Szenvedőben, majd Krisztus szenvedő követőiben. A 22. zsoltárt olvasva egyúttal láthatjuk azt is, ami Jézusra a meghurcolás után várt: Isten igazolta őt a feltámadással, s ezzel Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, amit hirdetni kell minden népnek (Mt 28,18-20; vö. Zsolt 22,28-32).
Ám attól, hogy egy vers, szakasz vagy bibliai könyv illik rá, Jézus még nem teljesíti be az Írásokat. Hogyan teljesedik be hát az egész Ószövetség Krisztusban? Az egyház kezdettől fogva úgy olvasta a Zsoltárok könyvét, mint amely előre mutat, s számtalan utalást és próféciát tartalmaz Jézusról. Ennek azonban nem az az oka, hogy néhány kiragadott zsoltárvers illik Jézus életének bizonyos eseményeire: a 2. zsoltár megkeresztelésére, a 22. halálára, a 47. mennybemenetelére, a 72. igazságos uralmára. Nem, a Zsoltárok Jézusra mutat, mert a Jézus előtt megfogalmazott váradalmak és remények Jézus életének és halálának ítéletében és irgalmában találkoztak.
Többről van szó tehát, mint a Zsoltárok krisztologikus értelmezéséről. Ha beszélhetünk a Zsoltárok történetéről, az Jézusban teljesedett be. E történet arról szól, ahogy a teremtő Isten hatalomra jutott és uralkodik mennyen és földön, miután orvosolta a világban uralkodó megannyi zűrzavart, igazságtalanságot és sérelmet, amikor az idő és tér egy pontján egyszer s mindenkorra magára vette azokat. A történet rosszakaratú emberekről szól, akik hazugságot suttognak, kelepcét állítanak, az igaz életére törnek; álmatlan éjszakákról és a fájdalom könnyeiről, halálról és feltámadásról szól.
A Zsoltárok furcsaságához tartozik, ahogy az évszázadok szenvedései és félelmei egyetlen helyre és pillanatba sűrűsödnek, amikor azok már oly elviselhetetlen erősségűvé fokozódnak, hogy maga a Zsoltárok is halálsikollyá lesz. Izráel sikolyává, Ádám és Éva sikolyává, sikollyá, mely paradox istentiszteletként kérdi: Istenem, miért hagytál el? És ezek után természetesen a Zsoltárok az igazolás, a drámai megújítás és helyreállítás, a csodálatos szabadítás és vigasztalás története is. Ezek a történetek a Zsoltárokban mind egymás mellett találhatók, gyakran ugyanazon zsoltárban. A Zsoltárok keresztény olvasata tehát nem abban áll, hogy ügyes módon elcsenünk a héber Bibliából néhány témánkba vágó sort, hanem hogy a nagy Történet részeként olvassuk, amelynek részeseivé válhatunk.[10]
Ahogy láttuk, Jézus utolsó szavai Lukácsnál a Zsolt 31,6-ból származnak. A zsoltárt követve Jézus Isten kezébe teszi életét, tőle várja, hogy igazolja őt. A jelenlevők számára Jézus halálával világos lett, Isten nem hallgatta meg őt. Ám a feltámadással Isten igazságot szolgáltat. A feltámadás azonban nem pusztán az ártatlanul szenvedő Szolga igazolása. Jézus feltámadásában ószövetségi váradalmak, próféciák válnak valóra. Ezt Ezékielen fogom szemléltetni. A könyv vége a fogságból hazatérő, megújított Izráelről szól. A 36. (és részint a 38-39.) részben a megtisztított és hazatért nemzetet látjuk, a 37-ben pedig Isten lelke Izráelt megeleveníti, és helyreállítja Dávid házát. Az utolsó részek (40-48) prófécia a helyreállított és az egész világot Isten áldásában részesítő jeruzsálemi templomról. Izráel helyreállításának tehát több vonatkozása kap hangot. A Jézus korabeli zsidóság a Messiástól a fogság (értsd: a római elnyomás) végét várta. Jézus viszont nem Rómát, hanem a bűnt látta a fő ellenségnek, ettől szabadított meg. A dávidi dinasztia helyreállítása szintén új értelmet nyer: Jézus uralkodik Izráel, sőt az egész világ felett, de nem a politika hagyományos eszközeivel. Feltámadása Izráel feltámadásának és megújulásának záloga. Emellett Jézus feltámadásával Izráel vallásának központja már nem a jeruzsálemi templom, hanem maga a Messiás. Ám a Szentlélek kiáradásával a Messiás követői közvetítik Isten áldását a világ népeinek.
Jézusban Izráel ősi reménységei teljesednek: a Messiás halálával Izráel bűnei bocsánatot nyernek, így vége a „babiloni fogságnak”; a Messiás feltámadásával Izráel nemzete támad fel; Isten igazolja szövetséges népét, valóra váltva a szövetségi ígéreteket; beköszönt a Messiás uralma, ezzel pedig az utolsó idők, amikor a Szentlélek kiárad, és a Messiás uralma alatt zsidók és pogányok egy népként tisztelik a teremtő és megváltó Istent. Mindez Isten ártatlanul szenvedő Szolgája által, aki hű és engedelmes maradt szövetséges istenéhez a halálig. Az Ószövetség megannyi várakozása, próféciája Jézus Krisztusban ily módon ért csúcspontjához.[11]
3.5. További panaszzsoltárok az Újszövetségben
Jézus első követői hitték, hogy a feltámadással Izráel helyreállítása, a Szentlélek megígért kitöltése és a világ újjáteremtése megtörtént. Jézus feltámadásával a Lélek által részeseivé váltak Isten új teremtésének. Ám hogy minden újjá lett (ld. 2Kor 5,17), nem jelentette számukra, hogy az új teremtés maradéktalan részesei. A régi, megváltásra szomjazó világ továbbra is tapasztalati valóság volt: Heródes és Pilátus továbbra is hatalmon volt, a megszálló római légiók továbbra sem kesztyűs kézzel bántak a lakossággal, és még mindig a korrupt szadduceus főpapság irányította a Templomot. A Messiás-hívők az ősi zsoltárokat, beleértve a panaszzsoltárokat is – gyakran új „feldolgozásban” – továbbra is imádkozták.[12]
Jézus szenvedéstörténete nem egyedüliként, kivételesen használja a panaszzsoltárt az Újszövetségben. A Római levélben például Pál többször is utal a Zsoltárokra. A 9,36 a Zsolt 44,23-at, a 11,9 a 69,23-at idézi.
Az Apostolok cselekedeteiben szemléletes példáját találjuk, a Messiás első követői hogyan merítettek az Ószövetségből. Miután Pétert és Jánost a vallási hatóságok elbocsátják, a jeruzsálemi gyülekezet így imádkozik:
Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van, te mondtad atyánknak, a te szolgádnak, Dávidnak szájával a Szentlélek által:Miért zúdultak fel a pogányok, és a nemzetek miért terveznek hiábavalóságot? Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen. Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék. (ApCsel 4,24-28)
A Teremtő megszólítása után a gyülekezet előadja panaszát (a meggyőzéshez implicit érveket használ): az elszenvedett igazságtalanság nemcsak ellenük, hanem Isten elleni támadás is. Ezután következik a kérés:
Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet; te pedig nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által. (ApCsel 4,29-30)
Ebben az az érdekes, hogy egy eredetileg Messiás-zsoltárt (2. zsoltár) panaszzsoltárrá alakít, és azt a helyzethez illő módon módosítja.
A panaszzsoltárok használata tehát egyáltalán nem állt távol az első keresztényektől. Olykor ismert panaszzsoltárokat idéztek, máskor „hozott anyagból” új panaszzsoltárt készítettek, mindig a helyzetnek megfelelően.
[1] Reumann, 1978, 40. Érdekes módon Ézsaiás 53 az evangéliumok szenvedéstörténetének mai értelmezéseiben jóval hangsúlyosabb, mint a zsoltárok.
[2] France, R.T. 1985. The Gospel According to Matthew: An Introduction and Commentary (TNTC). IVP–Eerdmans, Leicester–Grand Rapids, 395.
[3] Gundry, R.H. 1967. The Use of the Old Testament in St. Matthew's Gospel (NTSup 18). Brill, Leiden, 202, 6. lj.
[4] A „mintaolvasó”-hoz ld. Eco, U. 1995. Hat séta a fikció erdejében. Európa, Budapest.
[5] Watts, R.E. 2007. Mark. In: Commentary on the New Testament Use of the Old Testament. Szerk. Beale, G.K és Carson, D.A. Baker–Apollos, Grand Rapids–Nottingham. 111-249, 235. Watts ezt a megfigyelést csak Márkról teszi, de a többi evangélistára is áll.
[6] Brueggemann, 1984, 81.
[7] A teljesebb képhez hozzátartozik, hogy az Újszövetség csakúgy, mint az Ó, két egymással feszültségben álló nézetet képvisel az „ellenség” sorsáról. Olykor szomszédos szakaszokban találjuk ezeket. Egyrészt számít Isten igazságos beavatkozására, hogy a gonoszt megbüntesse, másrészt a gonosz megtérésében, a szövetséghez való csatlakozásában, s így a szövetség áldásaiból való részesedésében is reménykedik.
[8] A Lk 23,34a hiányzik több régi kéziratból. Eredetisége mellett érvel többek közt Marshall, I.H. 1978. Commentary on Luke (NIGNTC). Paternoster–Eerdmans, Exeter–Grand Rapids, 867-68; Johnson, L.T. 1991. The Gospel of Luke (Sacra Pagina 3). Liturgical Press, Collegeville, 376; Pao, D.W. és Schnabel, E.J. 2007. Luke. In: Commentary on the New Testament Use of the Old Testament. Szerk. Beale, G.K és Carson, D.A. Baker–Apollos, Grand Rapids–Nottingham. 251-414, 396.
[9] Watts, 2007, 236.
[10] E három bekezdéshez ld. Wright N.T. 2014. Finding God in the Psalms: Sing, pray, live. SPCK, London, 30-35.
[11] Ehhez ld. Wright idézett írásait.
[12] Ld. Wright, 2014, 111-12.