A missziói látás hiánya, illetve az evangélizáció elmaradása, és e kettő sürgetése azokat a már-már nem létező határokat is megjelöli, amelyek mentén egyházunk vészes gyorsasággal oldódik. Igen elgondolkodtatónak tartom, hogy Kósa László az egyik pontjában megemlékezik a közelgő népszámlálásról is, ez 2000. márciusában sem egyházvezetői szinten, sem semmilyen szinten egyáltalán nem volt még téma. Ehhez képest igen megrendítőnek tűnik, hogy a népszámlálás előtt egy vagy két hónnappal egy kétségbeesett kampány kezdődött, súlyos, kommunikációs melléfogásokkal, rossz stratégiával. Ahelyett például, hogy egyházunk fölajánlotta volna az összefogást a római katolikus egyházzal és ahelyett, hogy a történelmi egyházak együtt léptek volna föl annak érdekében, hogy hatékonyabb üzenet jusson el Magyarország lakosságához, mindenki külön-külön kezdett a propagandába. Erre a kérdésre már 2000. márciusában is oda lehetett volna figyelni, ha már egy befolyásos magyar református értelmiségi erre vonatkozó megjegyzéseket tett. Kósa László fölvetései megvitatásának elhalasztásába - egyáltalán: tézisei elhallgatásába - tökéletesen beillett a Károli Egyetemre vonatkozó állításainak fölfújása, túllihegése és a rájuk adott hisztérikus válasz, ami egyébként azt is mutatja, hogy egyházvezetésünk jelen állapotában teljességgel éretlen kritikai megjegyzések kezelésére, hiszen a 12 kritikai pont gyakorlatilag lefedi egyházi életünk egészét, s ezen belül nem az egyetem ügye a döntő pont. Az egyetem igen nagyon fontos ügy, de nem élet és halál ügye. Az egyetemről elhangzó kritikai megjegyzéseket lehetett volna helyi értéke szintjén kezelni. Ehelyett e kritikai megjegyzésre hivatkozva vagy azzal szembeszállva lesöpörték az asztalról a misszióra, evangélizációra, egyházalkotmányra, egyházszervezetre, korrupcióra, lelkipásztor-képzésre, a fiatalok között végzendő missziói munkára vonatkozó megjegyzéseket. A vita természetesen ezzel nem ért véget, bár magam sem tudom másként minősíteni a vita lezárását, mint minősíthetetlent. A Presbiteri Szövetség, a THÉMA, aztán több lelkészi kör és más tanulmányi körök továbbra is foglalkoznak Kósa tanár úr fölvetéseivel és pontjaival. Ez azt mutatja, hogy fölvetései életkérdéseket érintettek, tehát akár az ő tételeihez kapcsoljuk, akár nem, a cikkében megszólaltatott témákkal foglalkoznunk kell.

2)

Dolgozatának döntő szempontjai: a) mi változott az elmúlt tíz esztendő alatt; b) mennyit tisztult az egyházi élet; és c) mennyivel lett hatékonyabb egyházunk missziója. E három nagy kérdés köré rendezi részletesen felsorolt témáit. Még egyszer hangsúlyozom, döntően a Dunamelléki Egyházkerületre referál, és ezen a ponton azt is meg kell jegyeznem, hogy érdekes módon, amikor a Magyarországi Református Egyházzal foglalkozunk, s azzal kapcsolatban egyházkritikát fogalmazunk meg, mindenkinek rögtön Dunamellék jut eszébe. Igaz, hogy a szomszéd rétje mindig zöldebb, és dunamellékiként nem elhárítani akarom a problémát. Vannak itt tiszántúliak, dunántúliak és tisztáninneniek is, ők maguk tudják igazán, hogy a saját egyházkerületükben is vannak problémák, mégis érdekes, hogy Dunamelléken koncentráltan jelennek meg bizonyos probléma-együttesek. Ezen is érdemes elgondolkodni.

3)

Ugyanakkor Szabó Imre - mivel küldetésünk aktualitásairól szól - beszél a mai magyar társadalom morális és szellemi állapotáról, válságáról is, és mivel önmagunk kortársai vagyunk, e válság alól a református egyház sem kivétel, sem lelkészei, sem presbiterei, sem egyháztagjai. Fölhívja a figyelmet arra, hogy ezek a morális és szellemi problémák, krízishelyzetek nem takarhatók el azokkal az eredményekkel, amelyek kétségtelenül elismerendő tények. Nem változott - mondja keserűen Szabó Imre - Magyarország morális közállapota, sőt inkább romlott, és bár elmondhatjuk, hogy építettünk több tucat új templomot, fölújítottunk sok-sok parókiát, új és jelentős iskolahálózatunk épült ki, úgy tűnik, az elmúlt tíz évben a morális romlást ezek az eredmények nem tartóztatták föl. Nem játszhatjuk azt a játékot, hogy miközben de facto eredményekre hivatkozhatunk, ezekre hivatkozva nem szembesülünk a problémákkal.

Szabó Imre igen kemény megjegyzéseket tesz a református lelkészi karral kapcsolatban. Mivel egy lelkészkonferencián tartotta az előadását, nyilván az volt a szándéka, hogy fölhívja a lelkipásztorok figyelmét arra, hogy gigantomán vállalkozásaikkal nem oldják meg gyülekezeteik szellemi állapotának a problémáit. Azzal tehát, hogy épül egy új templom, vagy kibővíttetik a templom, vagy a tízméteres toronyra még ráépíttetik egy húszméteres, vagy harmadjára is fölújíttatik a parókia, a gyülekezetek elesett állapotát még nem javítottuk, az igazi lelkészi munka minőségét nem emeltük. Félő - és erre az elmúlt tíz évben egyre több jel utal -, hogy statisztika-egyházzá leszünk. Látszólag ellentmondok önmagamnak, mivel korábban éppen a statisztikák, a pontos adatok hiányát róttam fel, ám azt nem a számmisztika, a mutatók bűvölete jegyében tettem, hanem a tárgyszerű értékelés érdekében. A félő ugyanis az, hogy a szomorú tényeket, a szomorú spirituális valóságot számok, tények, adatok folytonos ismételgetésével próbáljuk eltakarni. S ez egybecseng Kósa László ama felvetésével, amelyben azt sürgeti, hogy vétessenek el a lelkipásztoroktól a gyülekezeti menedzsment, a mindennapos ügyintézéssel járó terhek. Adassék át ez a feladat az egyházi alkalmazottaknak, hozzáértő világiaknak. A lelkipásztor pedig látogasson, lelkigondozzon, végezze lelkipásztori teendőit. Szabó Imre felvetése azt sejteti, hogy ez a javaslat nagyon nehezen fog érvényre jutni, mert lelkipásztoraink, úgy tűnik, szívesebben építkeznek, mint látogatnak, lelkigondoznak. Ne értse félre senki, én is építettem templomot-parókiát, fontosnak tartom, hogy az egyház külső élete rendben legyen. Még az is lehet, hogy a lelkésznek azért kell ezt csinálnia, mert nincs rá ember az egyházközségében. De éppen ezért kell elgondolkodnunk a megjegyzésen.

4)

Mi hát akkor a baj? Talán az, hogy Sipos Ete Álmos számon kéri egyházunkon a sola Scriptura elv érvényesülését? Aligha hinném, hogy ez lenne a baj. Hiszen a Szövetség alapító okiratában, ún. hitvallásában ez áll az első helyen. Ha tehát a Bibliaszövetség első embere sola Scripturáról beszél, azon nincsen semmi meghökkenni való. Talán az lenne a probléma, hogy a Bibliaszövetség főtitkára ostorozza az általa pragmatikus teológiának nevezett meggyőződést - én inkább pragmatista teológiának nevezem -, melynek értelmében a bibliai igazságok, princípiumok, meggyőződések helyébe a gyakorlati politikai életből vett pillanatnyi szükségek kerülnek? Ezt Sauter egy másfajta megfontolásban úgy írja le, mint amikor a nyomelemek, a hatások válnak forrássá és azok mentén akarják meghozni a teológiai döntéseket. Az okozat lesz okká. Azt hiszem, ez a megjegyzés sem okozhat visszatetszést. Akkor talán az a probléma a Bibliaszövetség főtitkárának megnyilatkozásával, hogy az ún. theologia regenitorum vagy az ún. pectoralis theologia nevében szólal meg a teológiai oktatáson belül megnyilatkozó racionalizmus ellen? Nem hinném, hogy ez probléma lehetne, a Bibliaszövetség kezdettől fogva polemizált a teológiai racionalizmussal szemben. Talán az lenne a probléma, hogy oktatási reformokat sürget? Vagy talán az, hogy óva int a túlzó ökumenizmustól, egyáltalán az ökumenizmustól, vagy talán az lenne a probléma, hogy újra hangot ad a női lelkészséggel, női presbiterséggel kapcsolatos ellenvetéseinek?

Ezek mind, eddig is ismert állásfoglalásai voltak a Bibliaszövetségnek. Azt hiszem a suttogás és az óvatosság abból adódik, hogy Sipos Ete Álmos a jelenlegi - és közelebbről a dunamelléki egyházvezetést - bírálja a következő elrendezésben. Megállapítja, hogy a sola Scriptura elv érvényesítése helyett egyházunkban a szituáció elve lett az úr. A szituáció szükségei, a politikai, pragmatikus egyházpolitikai megfontolások válnak elvvé. Örvendek, hogy egyébként ezt olvashatom tőle, mert két évvel ezelőtt, amikor a választási kampány folyt és némely egyházi vezető pártpolitikai megnyilatkozásokat tett, egy vitában jeleztem Sipos Ete Álmosnak, hogy talán tudatni kéne, nem lehet a szekeret a lovak elé fogni. Akkor ő azt felelte, hogy ez egy gyakorlati-politikai kérdés, ő ehhez nem ért, erről nem akar megnyilatkozni. Ismerjük mindannyian a kampány során elhangzott híres egyházvezetői mondatot: "Magyarországot a mennyországért sem áruljuk el!" Nos, én erre nézve kértem a Bibliaszövetség főtitkárától megjegyzést. Akkor ő azt mondta, hogy ez a politika területére tartozik. Örvendve olvasom most, hogy hangot ad annak, hogy ennek a pragmatista vonulatnak vannak bizonyos veszélyei is.

Sipos Ete Álmos következő kritikai pontja az, hogy egyházunkban a misszió helyett demonstrációk vannak. Ez az elsősorban a Magyar Református Világtalálkozóval kapcsolatban megfogalmazódó bírálata azért fontos, mert a világtalálkozót más szempontból is érték bírálatok - ezekkel most nem kívánok részletesen foglalkozni, hiszen ez nem a tíz év értékeléséhez, hanem egy esemény értékeléséhez tartozik -, de az a tény, hogy ahhoz képest, hogy rendszerváltás utáni első világtalálkozón volt még evangélizáció, és súlyozottan megjelenthettek a misszió szempontjai, most valóban azt kell mondanunk, hogy a mostani világtalálkozó egy nagy-nagy - sok esetben valóban lélekemelő, de más esetben igen meghökkentő - demonstratív esemény volt. Lehet vitatni, természetesen, hogy helytálló-e az ütköztetés, de érdemes rajta elgondolkodni.

A harmadik kritikai pontja az, hogy Krisztus királyi tisztének érvényesítése és gyakorlása helyett egyházunkban megjelent a politikai ideologizálás, amit - más vonatkozásban Sauter parapolitizálásnak jellemez. Egyházunkat az a veszedelem fenyegeti, hogy lassacskán parapolitikai együttessé válik, amely ugyan kívül van a politikán, de elhiteti magával, hogy a politikusoknál is jobban ért a politikához, és ezért szüntelenül bekiabál a politikába, és azt követeli, hogy engedjék be, ő majd megmutatja, hogyan kell azt csinálni. Olyan, mint az az ember, aki megáll a cukrászda előtt és gyönyörű krémeseket lát a kirakatban, ám nincs tehetsége-pénze arra, hogy vegyen, ezért elkezd kiabálni, hogy engedjék be a konyhába, ő majd megmutatja, hogy kell igazi krémest készíteni.

Igen-igen fontos, és a református teológia elveivel egyező megjegyzés, hogy az egyházban az Ige uralmának, vagyis Krisztus szolgálati uralmának kellene megvalósulnia, s ehhez képest egészen más a világi hatalomnak adott szuverenitási kör, ahogyan ezt A. Kuyper megfogalmazta. E kettőnek az összemosása, egybekeverése nem járhat mással, mint azzal, hogy politikailag ideológiai mezőre keveredik egyházunk, aminek viszont az lesz a következménye, hogy lassan valóban csak mint parapolitikai organizációt fogják kezelni. Ne csodálkozzunk, hogy ha ez vagy az a politikai párt szekértáborának, vagy markotányos csapatának kezdik tekinteni egyházunkat és kezdenek vele eszerint is bánni.

Végül a Bibliaszövetség főtitkárának negyedik kritikai megjegyzése, azt mondja, hogy egyházkormányzatunkban az egyetemes papság elvének érvényesítése és a szolgálatok jó rendjének érvényesítése helyett egy sajátos ingadozás jelenik meg. Ugyanis, ha az egyetemes papság elve nem érvényesül, két lehetőség marad: vagy egyfajta cezaropapizmus valósul meg, melyben - s itt visszakapcsolunk a politikához - valamely politikai érdek közvetlen érvényesítésének akarata jelenik meg, s ily módon egyházunk világfüggő lesz, kormányfüggő lesz, segélyfüggő lesz, pártpolitika függő lesz. A másik lehetőség az, hogy az egyházban oligarchikus uralom valósul meg. Kálvin az Institúcióban alaposan elemzi, hogy mi a különbség a monarchia, az oligarchia és a demokrácia között. Elviekben meghagyja, hogy mind a három világi uralmi formának meg van az esetleges oka-haszna, ám amennyiben érvényesíteni akarjuk az egyetemes papság elvét az egyházban, az bár nem azonos a demokráciával - és ez ellen Kálvin tiltakozna -, de testületi, közösségi egyházkormányzást von maga után, a szolgálatok és a szolgálatokra való képesítettség jó rendjében.

Ha ezek a kritikai megjegyzések - és a másik három iratéi -az egyházvezetést is érintik, joggal vélhetjük, hogy a Bibliaszövetség főtitkára aggasztónak látja egyházunk jelenlegi helyzetét. Ez viszont azért is érdekes, mert a Bibliaszövetség igen jelentékeny szerepet játszott - legalábbis Dunamelléken - az elmúlt tíz esztendő alakításában. Vagyis úgy kell vennünk, hogy értékelésében elemzését, az önkritika elemei is megtalálhatók.