Mekkora földterülettel rendelkezett a református egyház Magyarország szocialista átalakítása előtt?

A római katolikus egyház gazdálkodásának és működésének alapját gyakorlatilag az I. István király által adományozott birtokok bevételei és az egyházi tized jelentették már az államalapítástól kezdődően. A református egyház birtokállománya úgy jött létre, hogy az eklézsiához kötődő, többnyire örökös nélkül elhunyt kis- és nagybirtokosok ajánlották fel földjeiket az egyháznak. A református egyház országosan 102 ezer kat. holddal, 58 700 hektárral rendelkezett 1945 előtt, 1945-ben a „földreform” során a birtokállomány több mint felét, 54 056 holdat államosítottak és osztottak ki, majd 1951 nyarán a maradékot is fel kellett ajánlani az államnak megvételre igen rossz feltételek mellett. A Dunamelléki Református Egyházkerület a 19. század végén és a 20. század elején kapott nagyobb területeket, a második világháború időszakára több mint 5 100 kataszteri hold volt a tulajdonában. Ez közel 3000 hektárnak felel meg, amely ma is jelentős birtokméretnek számítana. Mai árfolyamon ezek éves haszonbérleti díja 243 millió forint, eladási ára pedig 6, 6 milliárd forint lenne, amely valljuk be, nem kevés összeg még akkor is, ha a földek jövedelemtermelő képessége jóval kisebb, mint 80 évvel ezelőtt.

Hogyan jövedelmeztek a gyakorlatban ezek az egyházi birtokok?

Roboz Károly közel ezerholdas birtokot hagyott a budapesti teológiára, az ebből származó bevétel jelentős részben fedezte az intézmény fenntartását, a tanárok bérét, a diákok ösztöndíját és étkezését – köztük sok szegényebb családból származó fiatalét. Volt, aki céladományként alapítvány létrehozásával támogatta a teológiai oktatást, egy Kiskunhalas térségében gyümölcsnemesítéssel foglalkozó családból, az özvegyen maradt Szathmáry Sándorné Pethő Julianna 1942-es végrendeletében a több mint 400 holdas birtokadományával, kifejezetten a teológushallgatók külföldi tanulmányait próbálta finanszírozni. Jól mutatja ez a példa, hogy az örökül hagyók szándékát néhány évvel később semmibe vette az új földrendelet, ezzel megsértve a végakaratukat is. A birtokadományozás egyik legismertebb példája Madas Károlyé: a Dabas-Sári környékén lévő közel 2000 kataszteri holdas birtokát alapítványba helyezte, melynek kezelője a Dunamelléki Református Egyházkerület lett. Ennek feléből finanszírozták a ma Baár-Madas gimnáziumként ismert leánynevelő intézetet, illetve a Kecskeméten működő, főleg lelkészárvákat gondozó Madas Árvaházat. De nem csak az egyházkerületnek voltak földbirtokai és alapítványai, ez egyházközségi szinten is jellemző volt, például Nagykőrösnek 1700 holdas, Kecskemétnek 500 holdas, Kiskunhalasnak közel 2500 holdas birtokállománya volt, melyek jövedelméből gimnáziumokat, internátusokat, tanítóképzőket tartottak fenn.

Kutatásai során legtöbbet a kecskeméti egyházközséggel foglalkozott – itt hogyan alakultak a birtokjövedelmek és azok felhasználása?

A második világháború időszakában az egyházközség bevételeinek több mint harmada származott a földbirtokokból és a gazdálkodásból. Az egyházközség egyrészt bérbe adta a birtokait, másrészt saját gazdaságokat működtetett, állatállománnyal, gyümölcsösökkel, szőlőültetvényekkel. Ebből részesültek a jogakadémia és a gimnázium tanárai és az internátusban lakó fiatalok, illetve a piacon is értékesítették az ott megtermelt javak egy részét. Az időjárás viszontagságainak való kitettség miatt az egyházközség tudatosan törekedett arra, hogy belvárosi ingatlanok bérbeadásából is jövedelemhez jusson – a második világháború előtt az ilyen üzlethelyiségek jelentős részét zsidó kereskedők bérelték –, ez adta a bevételek másik harmadát. Illetve további egyharmad részt biztosítottak az egyházfenntartói járulékok és a perselypénz. Az egyházközség maga ki tudta termelni a tanárok, a lelkészek, a harangozó és a kántor fizetését, ha pedig nagyobb beruházásba kezdett – mint 1929–30-ban, amikor a tanítóképző új épületegyüttest kapott –, akkor állami engedéllyel kedvezményes kamatozású külföldi hitelt vettek fel. Ez egyrészt a helyi önkormányzat, másrészt a klebelsbergi oktatáspolitika érdeke is volt, hiszen itt végeztek a később a tanyasi iskolákban munkába álló pedagógusok.

Hogyan rendítette meg ezt a rendszert a sokáig forradalmi agrárpolitikai lépésként elkönyvelt 1945-ös földreform?

Gyakorlatilag még véget sem értek a harcok az ország területén, a 600/1945-ös miniszterelnöki rendelet értelmében 100 kataszteri holdig az egyházi földek javát államosították és kiosztották, 1951-ben pedig született egy olyan egyezség a zsinati elnökség és az állam között, amely rákényszerítette az egyházközségeket, hogy a még megmaradt földbirtokait is fel kell ajánlani az államnak megvételre, nagyon rossz konstrukcióban, viszonylag nyomott áron, ráadásul húsz év alatt fizetik ki az árát. Az ellenérték mindössze arra volt elég később, hogy a gyülekezetek az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül, megfelelő indokokkal alátámasztva igényelhettek bizonyos összeget az épületeik rekonstrukciós munkáira.

Már az 1945-ös birtokelkobzás kihúzta az anyagi biztonságot a református egyház talpa alól, hiszen a kongrua, azaz a lelkészi, kántori és tanítói javadalom jelentős részét is a földből származó bevételek képezték, nem beszélve a számtalan intézmény fenntartásáról. Ravasz László az 1945. novemberi püspöki jelentésében meg is állapította, hogy gyakorlatilag az egyház államosítása történt meg ezzel a lépéssel. Mindez belekényszerítette az egyházat iskolái átadására és az állammal való egyezmény megkötésébe 1948-ban.

Az egyház híveit milyen módon érintették az 1945-től foganatosított intézkedések?

A front több mint fél éven át vonult végig az országon, közben a németek, a nyilasok majd a szovjetek kifosztották a lakosságot, a nők jelentős részét megerőszakolták, 800 ezer embert hurcoltak rabszolgamunkára és egymillióan menekültek Nyugatra. Még véget sem értek a harcok, már megkezdődött a tulajdonviszonyok átrendezése, megindultak az igazolások, a népbírósági eljárások, a politikai rendőrség terror alatt tartotta a lakosságot. Igyekeztek leszámolni a korábbi időszak elitjével helyi szinten is, ami nem csak a vagyonukból történő kiforgatást, hanem az egzisztenciális ellehetetlenítést, gyakran a brutális verést és bebörtönzést is jelentette. 1948-ban megkezdődött a kuláküldözés – őket adópréssel, beszolgáltatásokkal, tagosításokkal és a családjaikat teljesen kisemmiző „transzferálásokkal” helyezték nyomás alá. Volt egy főszabály, mely szerint a 25 kataszteri holdnál, illetve a 350-nél több aranykoronánál nagyobb birtokok tulajdonosát kell kuláknak tekinteni, de a kommunizmusban jellemző volt, hogy a jogszabályokat viszonylag rugalmasan, a körülményekhez illeszkedően értelmezték. Ez azt jelentette, hogy akinek sokkal kevesebb birtoka volt, de helyben ilyen módos gazdának tekintette a párttitkár, vagy a tanácselnök, akkor jóval kevesebb, akár 10 hold földdel is fölvették a kuláklistára. Illetve jogszabály szerint a szőlőnek ötszörös szorzója volt, így, ha valakinek volt öt hold szőlője, akkor már rögtön kuláklistára került. Akinek cséplőgépe, darálója, malma, kocsmája volt, azok is nagyon könnyen fölkerülhettek a kuláklistára.

A vidéki református gyülekezetekben a presbiterek és a jelentősebb egyházfenntartók is főleg a kuláknak minősített módosabb parasztgazdák közül kerültek ki. Itt kevesebben voltak az értelmiségiek (tantestületek tagjai, bíróságokon, ügyészségeken dolgozók, orvosok), a városi gyülekezetekben értelemszerűen ők alkothatták a többséget. Sok helyen a nagygazdák felajánlották földjeiket az államnak, hogy ne gyötörjék őket tovább és otthagyták a falvakat, elveszítve kapcsolódásaikat a helyi gyülekezetekkel.  Többségében azok döntöttek a távozás mellett, akik mai értelemben innovatívabbak, tanultabbak voltak, mert ők a városban is jobban tudtak boldogulni. Voltak olyan lelkészek, akik felemelték a szavukat és a gazdák melletti kiállásra próbálták rávenni az egyházvezetést. Pap Béla karcagi lelkipásztort négy és fél évnyi börtönbüntetésre ítélték ezért, a Hajdúnánáson szolgáló Balla Árpádot pedig Sényőre „száműzték”.

Milyen szerepe volt a lelkipásztoroknak a kollektivizálás melletti agitálásban?

A vidéki, falusi társadalomban a legbefolyásosabb emberek ebben az időszakban is az értelmiségiek voltak: az orvos, a tanító, a pap, a nagyobb családi események kapcsán egyébként is a lelkészekkel volt szoros az emberek kapcsolata. A kommunista vezetés ezt pontosan tudta, és amikor a falusi társadalomban el akartak érni valamit, például, hogy az emberek mondjanak le a generációkon keresztül megszerzett családi vagyonról, megpróbálták rákényszeríteni a falusi lelkipásztorokat, hogy agitátor szerepet vegyenek föl és bírják rá az embereket, hogy lépjenek be a téeszbe. Fontos tudni, hogy a lelkészek ekkorra anyagilag már nagyon kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, ráadásul általában nagy családjuk volt, sok gyermekkel, feleségük pedig többnyire a helyi elemi iskolában tanított. Ők nehezebben tudtak nemet mondani a párttitkárnak vagy a helyi tanácselnöknek, mint például az egyedülálló katolikus papok, amit a rendszer szintén kihasznált. Ebbe a sorba illeszkedett az egyházmegyék 1952-es átszervezése, amikor számos idősebb lelkipásztort nyugdíjaztak, főleg azokat, akikről úgy gondolták, hogy nem tudják az új rendszer szolgálatába állítani.

A kényszerítés egyik eszköze volt a lelkészi kiskörökön, a lelkészkonferenciákon tartott fejtágítás, ahol arról győzködték őket, hogy hogyan kell az állam szolgálatába állítani az igehirdetést, mintaprédikációkat kaptak, amiben leírták, hogy milyen formulákat kell használni. Az „egymást terhét hordozzátok” például a korszak tipikus bibliai fordulata volt. A lelkészeknek egy-egy vasárnapi vagy meghatározott időszakra vonatkozó prédikációit is be kellett küldeni az espereshez, aki továbbította azokat a püspökhöz, ahol külön bizottságot állítottak föl, hogy ezeket a prédikációkat elemezzék, hogy mennyire „korszerűek”, mennyire felelnek meg a korabeli pártállami és egyházi felsővezetői elvárásoknak. Akik nem úgy prédikáltak, ahogyan azt szerették volna, azok előtt két út állt: próbálják elsajátítani a helyes igehirdetés módszertanát, vagy idősebbként nyugdíjba vonulnak és fiatalabbak átveszik a helyüket.

Ennek túl nagy eredményei nem lehettek, de arra teljesen jó volt, hogy szembefordítsa a falusi lelkipásztort a gyülekezet gazdatársadalmával, ha egyáltalán szóba hozta az agitációt és a téesz előnyeiről kezdett beszélni. Nyilván cél volt a téeszesítés, de jól jött az is, hogy szembe lehet fordítani a lelkészt a vidéki módosabb parasztokkal, akik a legfontosabb bázisát jelentették az adott egyházközségnek. Vargha Tamás korábbi solti esperes Kunszentmiklóson engedett a tanácselnök nyomásának, a beszolgáltatás teljesítésének fontosságáról beszélt a templomban, egy konspiráció keretében, amelynek hatására kiürült a templom, ellehetetlenítették a működését, végül nyugdíjazták.

Játszott-e valamilyen szerepet az emberek felekezeti kötődése a téeszekbe kényszerítés és a kuláknak minősítés során?

1945 után az egyházi kötődés eltűnt a személyes iratokból, semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Érdekes adalék, hogy a hagyományosan református lakosságú, tiszántúli Túrkevéből lett az első termelőszövetkezeti város 1951-ben – ahol gyakorlatilag mindenki belépett a téeszbe. A kollektivizálás 1963-ra fejeződött be, amikorra mindenkit rákényszerítettek a nyilatkozatok aláírására.

A református egyházi közbeszédben gyakran előkerül manapság az elkobzott földekkel kapcsolatos jóvátétel témája: például, hogy az elmúlt másfél évtizedben kapott juttatások csak töredékét jelentik az elvett javaknak, vagy hogy amit kapott az egyház, az nem tud úgy jövedelmező lenni, mint ahogyan arra szükség lenne. Mi lenne akkor a valós ellenérték?

A rendszerváltást követő politikai vezetés nem merte felvállalni a teljes jóvátételt, amely valljuk be, nehéz is lett volna, hiszen a tulajdonviszonyok akkor már teljesen máshogy néztek ki. Csehországban úgy oldották meg a problémát, hogy meghatározták az elvett földbirtok méretét, felbecsülték a földek értékét és az állam átvállalta az utánuk járó haszonbérleti díj kifizetését. Ez azért fontos, mert ha az egyháznak van saját tulajdonból vagy tulajdoni jogcímből származó jövedelemforrása, akkor az állam felé történő kiszolgáltatottságát ez nyilván csökkenti.

Hogyan tudna a református egyház egy mai viszonyok között jövedelmező gazdasági hátországot kialakítani a saját működése finanszírozására?

Mivel a profitmaximalizálásra törekvés nem igazán összeegyeztethető az egyház szellemiségével, nem tudok jobbat elképzelni az ingatlanportfólió kialakításánál, amit persze mindig a helyi gyülekezet adottságaihoz kell igazítani. Például, ha egy falusi egyházközség rendelkezik egy 100 hektáros földdel, és azt haszonbérbe adja, évi 8-9 millió forint plusz bevételhez juthat, amely – ha a lelkész javadalma egyébként rendezve van – jelentős összeg lehet a gyülekezet működésében, és a fejlesztést is segítheti. Nagyobb városi gyülekezetben ilyen lehet egy irodaház vagy üzlethelyiségek bérbeadása, szociális bérlakások üzemeltetése.

Milyen tanulságokkal szolgál a magyar társadalom és gazdaság második világháború utáni erőltetett átalakítása és az arra adott egyházi válaszok a ma reformátussága számára?

Más típusú tanulságok vonhatók le akkor, ha egyházkerületi, egyházmegyei vagy gyülekezeti szintről beszélünk. Egy kisebb falusi gyülekezet esetében már egy 100 hektáros birtok éves bevétele is jelentős változást hozhatna, a nagyobb intézményfenntartó gyülekezetek, egyházkerületek szintje jóval összetettebb és költségesebb feladat. A második világháború előtt jól szervezett és önálló gyülekezeti struktúra működött, amit a kommunista berendezkedés gazdaságilag, társadalmilag és morálisan is igyekezett ellehetetleníteni, szétverni.

Fontos megjegyezni, hogy ennek ellenére a szocializmus évtizedei alatt is sokan voltak, akik törekedtek a kármentésre, akik a rendszert kijátszva próbáltak közösséget teremteni, ifjúsági csoportokat működtetni, gyülekezeti épületeket, templomot építeni. Nagy kérdés, hogy a mai demokratikus környezetben, amikor szabad a vallásgyakorlás és az állam támogatja az egyházakat, miért csökken a felekezetek társadalmi támogatottsága? Mi az, amit nem csinálunk jól? Meglátásom szerint a hitelesség a legfontosabb tényező. Elég csak megemlíteni, hogy miért akarunk elit iskolákat működtetni, amikor a Biblia tanítása alapján elsősorban nem erre kellene fókuszálni? A rendszerváltást követően a református egyháznak még nem sikerült kitermelnie magából a legfontosabb társadalmi kérdésekre adott hiteles válaszokat. Úgy gondolom, hogy ha az egyház korszakoktól függetlenül hiteles tud maradni a bibliai értékekhez, akkor az emberek is mellé állnak, és akkor a gazdasági problémái is meg fognak oldódni.

Képek: Fortepan, Magyar Nemzeti Múzeum, Szabad Föld/Darnay Katalin