Parádon, Parádsasváron, Parádfürdőn a Károlyi család tagjainak keze nyoma szinte mindenhol ott van. Gyönyörű műemlék épületek, fürdő, istálló regél a hajdani dicsőséges múltról. Ahogy az Ilona-vízeséshez vettük az irányt, egyszer csak gyönyörű, öreg fák bólogattak az út mentén. Ahogy később megtudtam, Károlyi Gyula több mint száz évvel ezelőtt ahová csak tudott, gesztenyefákat ültetett, annyira szerette ezt a fát. Megértem. Egy hatalmasra megnőtt vadgesztenyefa szinte otthont tud adni, képes megteremteni azt a fajta nyugalmat, ami alá jó letenni egy padot és csak lenni. A gesztenyefák közösséget tudnak kovácsolni hirtelen odasereglett gyerekekből és szüleikből, mert mindenki keresi a legszebb gesztenyét, amit kibonthat. A vízeséshez vezető út mentén gesztenyefasor van. Ilyet szeretnék magam után hagyni én is. A gondolatomnak hangot is adtam, amit a férjem meg is hallott. Azt mondta, ő mást szeretne örökül hagyni…

De mégis mit hagyunk magunk után örökül? Nem hagyott nyugodni a belém mart gondolat.

Örök, örökbe, örökké, örökre, örökség. Ezek a szavak értelmezhetetlenek számomra az elmúlás nélkül, a halál nélkül, csak a halállal szemben lesz valóságuk. Már az életünkben kell gondoskodnunk arról, amit átörökítünk. A fogantatás pillanatától kezdve átadunk egy új életnek megannyi kincset és bűnt is. Nincs olyan, hogy semmit sem örökölnek az utánunk lévők, még akkor sem, ha anyagiakat nem remélhetnek. Mert minden mozdulatunk, szokásunk, hozzáállásunk, gesztusunk nyomot hagy és beépül azokba, akik ismernek minket. Ekkor eszembe jutott Nehémiás, akinek könyvéről nemrég volt egy prédikációsorozatunk. Arról a döntéséről, amelyet meghozva, egy új élet reményét adta örökségként.

„Ekkor azonban így szóltam hozzájuk: Magatok is látjátok, hogy milyen bajban vagyunk: Jeruzsálem romhalmazzá vált, kapui pedig tűzben égtek el. Jöjjetek, építsük fel Jeruzsálem várfalát, hogy ne gyalázhassanak többé bennünket!” (Nehémiás 2: 17.)

Nehémiás dönthet: vagy újjáépíti Jeruzsálem várfalát és ezzel reményt ad a népének, vagy a félelmet választja, ami azt sugallja: félj azoktól, akik leigázták a tieidet is, a családodat, a rokonságodat, akik most is zsarnokoskodnak.

Nehémiás szembenéz a múlttal: az ostrom, amely tönkretette a várost védő falakat, ma is üzen: a romok mintha beszélnének, mintha a rések és kőhalmok azt kiáltanák: ez a nép legyőzettetett, sikerült elpusztítani. Királyi városukat lerombolták, nemzetük büszke építményét porrá tették, a népet, az embereket, akik egykor itt éltek, deportálták. Akik elmenekültek, vagy itt túlélték, azokat asszimilálni próbálják, vagy sanyargatva gyalázatosan bánnak velük. A kövek üzenik: a bűnnek tényleg van következménye, öröksége. Az Istentől való elfordulás nem vezet sehová, csak a pusztulás felé. De Isten mindent megtesz azért, hogy ez ne így legyen. Jézus Krisztusnak ezért kellett a halált is vállalnia. Mindennek, ami Istené, ami Istenben van, tud üzenni. Nem lehet elnémítani az élet szavát.

Nehémiás tudja, hogy a kövek beszélnek: arról beszélnek, hogy a nép, Isten választott népe lemondott magáról, lemondott már a jövőjéről, nem érdekel már senkit Jeruzsálem, minden a feledés homályába merült. Isten népének már nincs itt jövője, az ígéret földjén. A kövek arról beszélnek, hogy a nép a bűnhődést választotta a bűnbánat helyett, az önsajnálatot az Istenhez fordulás helyett.

De Nehémiás meghallja Isten hangját a kövekben is: van jövő, van remény, van még nemzeti öntudata a zsidó népnek! Mindig van remény, mindig van lépés, ami a szabadság irányába indul. Van kegyelem! Van bűnbocsánat, mindig van újrakezdés!

Nehémiás még nem is tudja, hogy Jézus egyszer majd ezeken a köveken fog lépkedni, amikor bevonul Jeruzsálembe egy szamárcsikó hátán, mint király. A szenvedésen és halálon át a remény, a szabadság, a feltámadás, az örök élet felé. És hiába akarná elhallgattatni az örvendező népet a féltékeny farizeuscsoport, Jézus kimondja: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lukács 19:40.) 

Nehémiásnak ezért is kell megépítenie a falat. A jelenében a népéért, a jövőben a keresztényekért, mindannyiunkért is. A fal felépült, az istentiszteleti rend megújult, a nép bűnbánatot tartott, Isten törvénye újra értelmet nyert az életükben. Egy fiatal férfi, aki főpohárnoka volt az elnyomó hatalom vezetőjének, egyszer Istenre hallgatott és megcselekedte, amit az Úr a szívére helyezett. Nagy örökséget hagyott így maga után.

Hitből fakadó cselekedeteink, imádságaink, melyeket utódainkért és a többi emberért teszünk, még hosszabb távra kihatnak, mint a százéves gesztenyefák szemet gyönyörködtető látványa. Krisztusban való hitet, örömet, örök élet bizonyosságot hagyni utódainkra – a férjem, azt hiszem, erre az örökségre gondolt.