1676 februárjában, éppen 350 éve szabadította ki a gályarabságra ítélt prédikátorokat Michiel A. Ruyter admirális, és onnan, Nápolyból érkeztek pár hónap múltán Svájcba. Erről tanúskodik Johannes Albertus Zaunschliffer albuma, melyben az első bejegyzés írója: Joannes P. Jablonczai, és amely így kezdődik: „Nam sive vivimus Domino vivimus…” – „Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk az Úrnak halunk meg. Ezért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róma 14:8)

​ Kiss Bálint: Jablonczai Pethes János búcsúja lányától Lipótújváron

Alig pár esztendeje hozzánk került egy kép. Másolattestvére annak, melyet Szabó Magda emleget az Ókútban. (Kiss Bálint: Jablonczai Pethes János búcsúja lányától…) Egy kép, amit a „negyven prédikátor” egyikéről festettek, róla, akiről kiderült, hiába zárták börtönbe, bilincsekkel a kezén is szabad volt abban a hitben maradni, amit szíve, lelke diktált.

Persze nem illik ide a mi egyszerű szobánkba ez a kép, egyáltalán nem. Túl értékes, túl nagy, túl sötét, és féltenivaló és sérült. A vászon is több helyen és az aranyozott kerete is. Nehezen találtam neki alkalmas helyet a falon. Ehhez előbb le kellett emelni, el kellett tenni az útból, ami addig ott volt. Igaz, nem is az enyém ez a kép, nem örökre, csupán kölcsönbe kaptam. Kölcsönkért hagyaték. Kérve kértem, odaadták, itt marad tán, míg élek.

Már nem tehetem, mégis úgy, de úgy szeretném Édesapám (Ablonczy Dániel néhai református lelkipásztor – a szerk.) örömét látni, hisz rajta kívül tán senki sincs köröttem, aki annyira tudna örülni ennek a képnek, mint én. Alig hiszem, hogy itt van, közvetlenül az orrom előtt.

Hogy ír erről a képről Szabó Magda? Sok éve olvastam, de szívemet érintette, és máig ér, amit közvetít:

„Komor festmény volt, két alak látszott rajta, egy férfi meg egy lány, a lánynak jobbára csak a nyaka, tarkója, nagy sötét haja fordult a szemlélő felé, s a férfiarcból annyi, amennyit az előtte feszülő rács engedélyezett. Ez az arc szomorú volt, mélyen, vigasztalhatatlanul szomorú...

...Nem kellett sok idő, hogy megérezzem, hogy ő volt a legszabadabb rokonom, ez a szigorú prédikátor, akinek csak azt kellett volna mondania, hogy nem hiszi már, amiben hitt, és megmaradhat az otthonában, a szerettei között, még baj sem éri, csak éppen nem mondta, mert tisztában volt vele, hogy nincs az a tengerzúgás, ami lebírhatja az ember belsejében szóló hangot, és mit számít a deportálás és fogság és bilincs, és elveszett otthon vagy család, vagy akár az elvesztett élet is, mind lényegesen egyszerűbben elfogadható, mint amikor az ember megtagadja és elveszti önmagát.”
(Szabó Magda – Ókút)

A publikációt teljes terjedelmében ITT OLVASHATJA.