John Goldingay szintén behatóan foglalkozik a Biblia különböző modelljeivel, és szintén elégtelennek tartja a kijelentés kizárólagos modellként való használatát. „Az Írást kijelentésként jellemezni nem annyira hamis, mint nem különösen hasznos vagy természetes”, jegyzi meg bevezetésként.[i] Az olyan régi modellek, mint kijelentés, kánon, ihletés, részint azért sem megfelelőek, mert jelentéstartalmuk a használat során túlontúl kibővült: olyan kérdések megválaszolására használtuk őket, melyeket eredetileg nem voltak hivatottak megválaszolni. Következésképp nem tekintettük hiteles modelleknek, mihelyt az új kérdésekre adott válaszokat (sőt, olykor magukat a kérdéseket) már nem tartottuk kielégítőnek. Javaslata mégsem az, hogy vessük el a „kijelentés”-t és társait mint teológiai fogalmakat, hanem hogy a kifejezéseket használjuk eredeti, szigorúan vett, szűk értelmükben. Az alábbiakban Goldingay Model of Scripture c. könyvének négy modelljét fogom ismertetni: az Írás mint tanúskodó hagyomány, mint tekintéllyel rendelkező kánon, mint ihletett Ige, mint tapasztalt kijelentés.[ii]

Goldingay paradigmájának alapja az irodalmi műfajok komolyan vétele a Bibliának mint Isten szavának tanulmányozásakor. Ez a szempont nem Goldingay ötlete, előtte már mások is elindultak ebben az irányban, és hasonló megfigyelésekre jutottak. James Barr már egy 1973-as könyvében javasolja, hogy az ihletés a prófétai irodalomra illik a leginkább; majd az olyan Bibliára vonatkozó megjelöléseket és fogalmakat vizsgálja, mint „Isten Igéje” és tekintély.[iii] Goldingay legjelentősebb előfutárának azonban kétségtelenül Paul Ricoeur tekinthető, aki egy 1976-os előadásában vázolta fel a kijelentés műfaji alapú hermeneutikáját. A bibliai hit sokféle módon jut kifejeződésre, amiket „viszont azok a beszédformák határoznak meg, amelyek által Izrael, majd az ősegyház megfogalmazta hitét.” A kijelentés-fogalom tehát nem homogén, monolit, hanem heterogén, plurális, többértelmű. A kijelentés alapjának a prófétai beszédformát (prófétai irodalom) tekinti Ricoeur, amely azonban nem az egyetlen. A Bibliában emellett találunk elbeszélő beszédformát (elbeszélések), rendelkező beszédformát (törvények, rendelkezések), bölcsességi beszédformát (bölcsességirodalom) és himnikus beszédformát (költői művek).[iv] A Biblia irodalmi műfajainak tehát Barr, Ricoeur és Goldingay egyaránt megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít.

2.3.1   Az Írás mint tanúskodó hagyomány

Goldingay a bibliai elbeszélést tekinti tanúskodó hagyománynak. Közhely, hogy a Biblia meghatározó része, mintegy kétharmada elbeszélés, mely először is a Genezistől a Királyok könyvéig, a világ teremtésétől Izráel fogságáig beszéli el a választott nép történetét. A Krónikák, Ezsdrás, Nehémiás és Eszter valamivel rövidebben, más hangsúlyokkal és a perzsa uralomig ugyanezen történetet meséli el. Ez a történet kiegészülhet még olyan könyvekkel, mint Ruth, Jób, Jónás és Dániel. Az Újszövetségben egy négy változatban előadott történet, evangélium meséli el a Messiás munkásságát, halálát és feltámadását, amely egyben a korábban megkezdett történet csúcspontja és beteljesedése. Az egyik evangélium aztán az első gyülekezet történetével folytatódik, ahogy a Jézusról tanúskodó apostolok az evangéliumot a birodalom fővárosáig viszik.

Teológiailag szemlélve ezen hosszabb-rövidebb elbeszélések implicit módon egy nagylélegzetű történetet alkotnak, mely a világ teremtését, bukását és Istennek az Izráelben és Izráel által véghezvitt helyreállító kezdeményezéseit beszéli el. Ennek csúcspontja a Jézus általi megváltás. Ez a dráma nemcsak arra hívja az olvasót, hogy ismerje fel magát abban, ahogy Isten a világhoz, Isten népéhez és az egyénhez fordul, hanem hogy úgy tekintsen magára, mint aki egy olyan emberiséghez tartozik, amelyet Isten vele való közösségre, neki való szolgálatra teremtett, amelyet e kapcsolatot és szolgálatot helyreállítandó megváltott, s amely annak feszültségében él, amit Krisztus megváltása és visszatérése között tapasztal.

Nem véletlen, hogy a Szentírás nagy része elbeszélés. Ez e jellegzetesség összhangban van a keresztény hit természetével, hiszen az evangélium nem dogmatikai vagy etikai kézikönyv, nem parancsok vagy normák összessége; nem is elvont teológiai eszmék gyűjteménye, hanem arról való számadás, amit Isten a világ iránti szeretetében véghezvitt. „Az elbeszélői műfajnak az Írásban elfoglalt helye abból a tényből adódik, hogy a kereszténység történet. Az Írás különlegessége az evangélium különlegességéből adódik.”[v]

Végül, de nem utolsósorban, a bibliai tanúság történetek formájában áll rendelkezésünkre. E történetek teremtő erővel bírnak: képesek világot teremteni a szemeink előtt, melyek magukhoz vonzanak minket, olvasókat. Bár a bibliai elbeszélés alapvetően történeti természetű, egyúttal irodalom is; nem pusztán krónika, hanem elbeszélés. Egy elbeszélés nem puszta adathalmaz, hanem a képzelőerő gyümölcse. Az elbeszélések nem utasításokként vagy dogmatikai megállapításokként hatnak: kevésbé közvetlenül, többet bízva az olvasó együttműködésére. Az elbeszélés értelmezése az olvasó tevékeny közreműködésén múlik: csak így léphet be az elbeszélés világába. Ez az egyik oka a történetek varázsának.

A Biblia olyan világot fest meg, amelyben a bűn és szenvedés valóságával szembesülhetünk, azt megérthetjük és legyőzhetjük, mert ebben a világban egy olyan Isten tevékenykedik, aki megáld, aki beavatkozik, akinek gondoskodása a színfalak mögött érvényesül, aki akkor sem adja fel, ha ezt akarnánk, aki Krisztusban a földön járt, és a Lélekben Isten népe között jár. Isten ezen valóság közepette találkozik velünk.[vi]

De hogy rendelkezhet egy történet tekintéllyel? Tom Wright ezt a kérdést a következő példákkal válaszolja meg:

Ha a parancsnok besétál a körletbe, és rákezd: „Volt egyszer, hol nem volt...”, a katonák minden bizonnyal zavarba esnek. Ha a kerékpáros egyesület titkára kifüggeszt egy értesítést, amely ahelyett, hogy a kirándulás időpontjait sorolná fel, egy rövid történetet mond el, a tagok nem fogják tudni, mikor jelenjenek meg. Első pillantásra nincs kapcsolat aközött, amit „normatív”-nak tartunk ill. amit „történet”-ként ismerünk.

Ám rövid gondolkodás után ráébredünk, hogy mélyebb szinten ennél többről van szó. Először is, a parancsnoknak talán az elmúlt hetek eseményeiről kell tájékoztatnia a katonákat, hogy megértsék a jelenlegi békefenntartó küldetés érzékeny voltát és belső dinamikáit. Az elbeszélés a jelennel fogja őket összekapcsolni; most már az ő feladatuk, hogy a folyamatos dráma következő felvonását eljátsszák. Vagy tegyük fel, hogy miután az egyesület titkára hiába igyekezett a tagokat a biztonsági előírások betartására rávenni, új módon próbálkozik, és minden további magyarázat nélkül egyszerűen egy, az előírásokat semmibe vevő és csúnya véget ért kerékpáros tragikus történetét függeszti ki. Mindkét esetben megértjük, hogy a történetek valamilyen módon tekintéllyel rendelkeznek, méghozzá minden bizonnyal hatékonyabb tekintéllyel, mint az utasítások egyszerű listája.[vii]

A bibliai elbeszélés tehát közvetett módon és az olvasó együttműködésére számítva rendelkezik tekintéllyel.

A tanúság modellje arra figyelmeztet, hogy végső soron nem maga a szöveg a döntő, hanem amire mutat, amiről tanúskodik. Az Írásnak mint tanúskodó hagyománynak elsődleges feladata tehát Isten kegyelméről és tetteiről tanúskodni, nem pedig pl. az emberi elkötelezettségre felszólítani. (Ez csak másodlagos tiszte az Írásnak.) Az Írás egésze az evangélium tanúja: az Istenről szóló jó hírt adja tovább.

2.3.2   Az Írás mint tekintéllyel rendelkező kánon

Mind a „tekintély/hatalom”,[viii] mind a „kánon” az elmúlt mintegy száz esztendőben igen nagy jelentőségre tett szert a Bibliáról folytatott teológiai vitákban. E fogalmak természetszerűleg használhatók olyan helyzetekben, amelyekben döntések, utasítások születnek, vagy tettek kerülnek kiértékelésre. Ezen kifejezések a Bibliában is ilyen összefüggésekben fordulnak elő. Utalnak Józsué tekintélyére és hatalmára, melynek Izráel alá van vetve (Num 27,20), Sebna hatalmára, melyet el fog veszíteni (Ézs 22,21), Eszter és Mordokaj hatalmára és tekintélyére, mellyel elrendelik a púrim ünnepét (Eszt 9,29), vagy arra, hogy nincs hatalmunk halálunk napja felett (Préd 8,8); az evangéliumokban Jézus tekintélyére, ahogy tanít (Mt 7,29), ördögöket űz ki (Mk 1,27), és bűnt bocsát meg (Mk 2,10), de ugyanígy világi hatalmak tekintélyére és hatalmára is (Mt 8,9; Lk 20,20).

A „kánon” szó a Gal 6,16-ban a keresztre mint a Krisztus-követés szabályára vagy mércéjére utal. Az első keresztény századokban jelvényekre, modellekre, művészeti vagy nyelvtani mintára gyakran használták. Olyasmire, amit követni, utánozni vagy amihez mérni lehetett (vö. Jer 31,39; Ez 40,3-8; Zak 1,16). Később a „kánon” az egyházi határozatok és törvények szakkifejezésévé vált.

Magát a szót nem használja a Biblia saját magára. Ám ha használná, utalna a Krisztus-követés törvényére (előretekintve), ill. (visszatekintve) olyan esetekre, történetekre, amelyek bizonyítanák vagy cáfolnák, hogy az illető megfelelt-e Krisztus követésének. A Biblia tekintélyével kapcsolatban szintén nem található a Bibliában a „tekintély” szó, jóllehet a Biblia nagy hangsúlyt fektet arra, hogy amit mond, azt isteni tekintéllyel és hatalommal mondja.

De mi a Biblia álláspontja a saját tekintélyéről? Noha formálisan nem volt rabbi (ld. Mk 11,27-33), Jézus hatalommal és tekintéllyel szólt és cselekedett. Szavai és tettei eredetiségről és szabadságról árulkodnak, amelyek meggyőző tekintélyt sugároztak a szem- és fültanúknak, és ugyanilyen hatásuk van a mai olvasóra. Ez a tekintély személyével áll kapcsolatban. Alkalmanként utal tekintélyére és hatalmára (pl. Mt 28,18), ám ez azon is lemérhető, amilyen módon a logikát használja tanításában. Jézus nem egyszerűen új törvényeket alkot. Példázatait mindig a világban az általa és hallgatói által megfigyelt jelenségekkel, hétköznapi tapasztalatokkal kezdi, és úgy adja elő azokat, hogy ezt a választ váltják ki a hallgatóságban: „Ez igaz. Eddig nem így gondoltam, de most, hogy hallottam Jézust, milyen egyszerű...” A Márk 2–3 vitái jól szemléltetik ezt. Bár Jézus beszél az Emberfia és az Írás tekintélyéről (2,10.25-26.28), egyúttal arra is buzdítja az embereket, hogy az eszüket használva jussanak el a megfelelő következtetésekre (2,9.17.19-22.27; 3,4). Amikor az emberi viselkedésről tanít a Hegyi beszédben, más erkölcsi tanítókhoz hasonlóan az emberi értelemből indul ki, ugyanakkor azonban egy másfajta életmód „értelmességének” radikális szembeállításával a társadalmi élet hagyományait, szokásait és beidegződéseit kérdésessé teszi.

A Pentateukosz kínálja a Biblia legrendszerezettebb tanítását a viselkedés, az etika tekintéllyel bíró kánonairól, és az Írás itt emlékeztet a leginkább a magától független tekintélyre. A Pentatekukoszban található tekintéllyel bíró etikai kánon olyan modellként szolgált, mely az egész Ószövetségre kiterjeszthető Tóra. Ám a Tórából, mely tanítást, útmutatást jelent, hiányzanak a „törvény” szűkebb értelemben vett mellékjelentései. Tartalma inkább utasításként, rendeletként fogható fel: Izráeltől elvárható, hogy engedelmeskedjék a Tórának, mivel azt Istentől kapta.

Izráel Istennel való kapcsolata nem törvényeskedő. Ezt támasztja alá, hogy a Tóra parancsolatai elbeszélések összefüggésébe vannak ágyazva, és arra emlékeznek és emlékeztetnek, amit Isten Izráel őseivel tett, ahogy megszabadította Izráelt az egyiptomi fogságból, gondoskodott népéről a pusztai vándorlás hosszú évei alatt, és bevezette őket az ígéret földjére. Izráel örömteli hálával ismerte el, hogy a Jahve parancsolatai iránti engedelmesség a célja annak, ahogy Jahve mindeddig vezette őket és bánt velük (ld. Zsolt 105). A Jahvéval való szövetség szerinti élet megkövetelte az engedelmességet, ám a szövetség Jahve kezdeményezésének volt köszönhető. Izráel engedelmessége nem előfeltétele volt a szövetségnek, hanem következménye.

Ha a Tórát és a törvényeket nem a törvényeskedés megjelenési formáinak tekintjük, világossá válik a köztük valamint a hit és életmód tekintéllyel rendelkező kánonja közötti kapcsolat, mellyel Jézus és Pál tanításában találkozunk. Az evangéliumoknak a Tórához hasonló elbeszélői szerkezete van: Jézus etikai tanítása olyan elbeszélésbe van ágyazva, mely arról szól, amit Isten Izráelért és a világért tett. Teológiai szempontból Pál etikai útmutatása szintén ebből az elbeszélői háttérből érthető meg, amennyiben teológiailag az evangéliumból ered és ahhoz kapcsolódik.

2.3.3   Az Írás mint ihletett Ige

Az Írás ihletettségével alapvetően azt valljuk, hogy a Biblia valamilyen módon Istentől származik, hogy Istennek a Biblia eredetéhez valamilyen értelemben köze van.[ix] De milyen értelemben mondhatjuk ezt?

Ahogy a többi modell esetében, az ihletettséget is használjuk tágabb és szűkebb értelemben. Tágabb értelemben véve az egész Biblia Isten ihletett Igéje (ld. 2Tim 3,16). Szűkebb értelemben azonban legjobban a prófétákra illik: az ihletés fogalma innen ered. A próféták azok, akik jellemző módon isteni ösztönzésre szólnak és cselekednek. Míg Pál így kezdi: „Én, Pál...”, ők Istenre hivatkoznak: „Így szól az Úr”.

Isten szava általában buzdítás, ígéret vagy figyelmeztetés formájában hangzik el azzal összefüggésben, amit ő tenni készül. Olykor Isten szava konkrét utasítást tartalmaz azt illetően, mit kell a címzettnek tennie válaszként. Az Ószövetségben a prófécia gyakran Isten Lelkének munkájával áll kapcsolatban. Amikor Isten Lelke rászáll, Bálám (Num 24,2), Amászaj (1Krón 12,19) és Dávid is (2Sm 23,2) prófétál. Ez nem racionális, esetleg nem verbális tevékenység, talán a nyelveken szóláshoz lehetett hasonló. Ezek a szakaszok mind arra világítanak rá, hogy amint Isten Lelke a prófétákat megihleti, az Isten Lelkének rendkívüli, kiszámíthatatlan és láthatatlan munkájához tartozik, amire példát különösen is Otniél, Gedeon, Jefte, Sámson vagy Saul történetében láthatunk. Az Ószövetségben Isten Lelke előszeretettel visz véghez rendkívülit. A Bibliáról mint Isten ihletett Igéjéről beszélni tehát azt sugallja, hogy az kiszámíthatatlan és ellenállhatatlan, szabad és titokzatos.

Meglepő módon a prófétai könyvek azok, melyek mind isteni eredetükről, mind emberi-történelmi meghatározottságukról beszélnek. Jellegzetes módon olyan formulával indítanak, melyek e két meghatározó szempontra utalnak. Így keletkeztek, és így kell olvasnunk őket. Ezen bevezetésekben nem a próféta beszél. Maga a bevezetés beszél a prófétáról, mely valószínűleg a végső szerkesztők munkája, akik az utókornak segítséget kívántak nyújtani. Ezek azonban összhangban vannak a próféciákban szereplő útmutatásokkal. A próféták arra buzdítják hallgatóságukat, hogy „halljátok az Úr szavát” (Jer 2,4; Hós 4,1). A próféták gyakran beszélnek úgy, mintha Isten maga szólna. Így a Hóseás 5-ben a beszélő végig Isten, akit a próféta megszemélyesít. Máskor a próféták kijelentik: „Így szól az Úr” (pl. Jer 2,2.5). A mennyei király hírnökeiként szólnak, akinek az üzenetét továbbítják.

Ám a próféták olykor saját szavaikat szólják, közvetítenek Isten és népe közt, vagy a saját nevükben szólítják meg Istent (ld. Jer 15,15-21). Amikor emellett Isten üzenetét hirdetik, Isten üzenete híven tükrözi a történelmi helyzetet, melyben születtek és élnek, Jeroboám vagy Jósiás korát, az északi vagy déli országrészt. Jeremiásként, Hilkijjá fiaként vagy Hóseásként, Beéri fiaként szólalnak meg. Amit mondanak, azt messzemenőkig meghatározza a történelmi kor, élményeik és személyiségük. Szavaikat emellett emberek szerkesztői munkájaként olvashatjuk.

Hatalommal rendelkező személyek szavai hatékonyak. Természetes, hogy akié minden hatalom, annak szavai páratlan hatékonysággal bírnak. Nem csoda, hogy Isten szavával hívta a világot létre (Genezis 1), szavával váltja és tartja meg Izráelt (Zsolt 107,20). Istennek a próféta által hirdetett igéje pusztító kard (Hós 6,5), tűz (Jer 5,14) és pöröly (Jer 23,29). Isten szavát hirdetni tehát nem egyszerűen tájékoztatás, hanem döntésre hívás: az üzenet címzettjei meghallhatják a kihirdetett végzést, hogy bűnbánattal és hűséggel engedelmeskedjenek.

Isten Ninivével való bánásmódja (Jónás könyve) szemlélteti, hogy Isten szava nem visszavonhatatlan, mint ahogy a médek és perzsák törvénye az. Végeredményben azonban Isten meghirdetett terve célt fog érni. Isten igéje világ- és történelemformáló erő. Ez a Genezistől a Királyokig tartó történetnek (és a Krónikáknak) egyik fontos témája. Isten szava teremt, de átkot, fájdalmat, ellenségeskedést, izzadságos munkát, halandóságot és pusztulást is előidéz (Genezis 1–6); megújítja és újjáteremti a világot (Genezis 8–9) és zavart kelt (Genezis 11). Isten szava ígér Ábrámnak földet, utódot, áldást, nevet és védelmet. A Genezis 12-től Józsuéig tartó történetből megtudhatjuk, Isten szava hogyan alakítja Ábrahám leszármazottjainak életét és sorsát, s hogyan váltja valóra az ígéretet. A Sínai-szövetség (ld. Exodus 19–34), melyet Izráel Móáb síkságán megújít (ld. Deuteronómium), megerősíti, hogy Isten népe történetét Isten igéje irányítja: konkréttá teszi az Izráelt követő áldást és átkot, ahogy Isten népe megtartja vagy megsérti a szövetséget. A Józsuétól a Királyokig tartó történet folytatja annak leírását, Isten igéje hogyan éri el a történelemben célját.

A próféták szavai performatívak: véghezviszik, amit meghirdetnek. Ha az Úr szava megszólal, az következménnyel jár, valami történik (Ám 1,2). Az Úrnak a próféta által hirdetett igéje hatékony, akár építő, akár pusztító szándékkal (Jer 1,9-10). A Biblia tehát abban az értelemben Isten Igéje, Szava, hogy életet és halált hoz. „A bibliai szöveg nyelvezete prófétai: megelőlegez és létre hív olyan valóságokat, melyek hétköznapi és megszokott világunk beidegződésein túl élnek. […] Megrendíti a biztos valóságot, és a figyelő gyülekezetben új lehetőségeket hív életre.”[x]

A 2Tim 3,16 szerint az Írás Istentől ihletett. Maga a görög kifejezés (theopneustos) a korabeli irodalomban elsősorban személyekkel, nem pedig szent írásokkal kapcsolatban fordul elő, amíg az egyházatyák (pl. Alexandriai Kelemen) az evangéliumokra és az Ószövetségre nem kezdték használni. Ez a használat valóban kissé meghökkentő, és feltehető, hogy a 2Tim 3,16 metonimikusan érti az írásokra, hogy ihletettek, és igazából az írások íróira gondol. Ez összhangban állhat azzal, ahogy a prófétai könyvekben a Lélek és a prófécia viszonyul egymáshoz. Ugyanakkor a szokatlan használat ellenére nyilvánvaló, hogy maga az írás, az irat az ihletett.

Az Újszövetség korában az ihletett írások isteni eredetén volt a hangsúly, az emberi szerző szerepe teljesen háttérbe szorult. Így a szerzők gyakran „Istentől/a Szentlélektől vitettek” (2Pt 1,21).[xi] Erre az Újszövetségben leginkább a Jelenések szerzőjének élménye emlékeztet. Maga a könyv keresztény prófécia (1,3; 22,7.18-19; vö. 10,11; 22,6), és a szerző hangsúlyozza, hogy a látomást „lélekben/Lélek által” nyerte (1,10; 4,2; 17,3; 21,10). János szavait a Lélek mondja (2,7.11; 14,13). Az ihletett prófécia a nyelveken szólásra emlékeztet. Az egyházatyák ennek megfelelően utalnak az Ószövetség és az evangéliumok szerzőire, mint akik a „Lélektől vitettek/Istentől vitettek Lélekben”.[xii]

Valahányszor tehát az Újszövetség a szövegről vagy szerzőjéről mint ihletettről ír, célja ezzel megerősíteni: a szövegnek különleges üzenete van, és egy későbbi hallgatóságra nézve is különleges igénnyel lép fel. Így az megerősíti az adott prófécia hatékonyságát és állandó jelentőségét.

2.3.4   Az Írás mint tapasztalt kijelentés

A Biblia magára nem utal kijelentésként, ezt először Irenaeus használja a Szentírás egészére 180 körül Adversus haereses c. munkájában. Milyen értelemben beszél tehát az Írás a kijelentésről? Általában meglehetősen hétköznapi szövegösszefüggésekben, mint amikor emberek titkokat árulnak el (1Sm 20,2.12-13; Péld 20,19); hatósági rendeletek kihirdetésekor (Eszt 3,14; 8,13); amikor emberek előbújnak rejtekhelyükről vagy a sötétből, és így felfedik magukat (1Sm 14,8.11; Ézs 49,9); bizonyos dolgok felfedésével kapcsolatban, melyek rejtettek és amelyeknek rejtve kell maradniuk (Lv 18; 2Sm 6,20; Lk 2,35). Ez utóbbi lehet emberi gonoszság ( Ez 21,24; Hós 7,1).

Ez a hétköznapi használat aztán vallásos tartalmat kaphat. A Biblia beszél úgy Istenről, mint aki felfed, kijelent tényeket vagy ígéreteket a jövőről (1Sm 9,15; 2Sm 7,27; 1Kr 17,25; Ám 3,7; Lk 2,26). Beszél isteni titkokról és olyan dolgokról, melyeket Isten Izráel előtt annak engedelmessége érdekében fed fel (Dt 29,29); teológiai titkokról, melyeket Isten kijelent, mint pl. Isten pogányokkal kapcsolatos üdvterve (Rm 16,25; Ef 3,3-5); a láthatatlan Istenről, aki személyesen kijelenti magát (Gn 35,7; 1Sm 2,27; vö. Jn 21,1; Gal 1,16); Isten haragjáról és megváltó igazságáról, mely a történelemben lesz látható (Zsolt 98,2; Ézs 53,1; Lk 2,32; Rm 1,17-18; Jel 15,4). Beszél továbbá arról is, Isten hogyan jelenti ki Jézust, és hogyan fedi fel Jézus megváltó művének és személyének jelentőségét (Mt 11,25; 16,17). Hasonló értelemben használja Pál, amikor az evangélium üzenetének kijelentésére (1Kor 2,10) és a keresztény igazság eleddig ismeretlen vonatkozásaira (Fil 3,15) utal.

Isten kijelentése történhet az emberi értelem és lélek közreműködése által (Jn 1,4.9), a természet világa által (Rm 1,19-20), emberi tapasztalatok által (Rm 1,18), a világtörténelem és különösen is Izráel történelme által (Zsolt 98,2), isteni megjelenés által (1Kir 3,5), Isten nevének Izráel körében történő kijelentése által által (Ex 6,2-3), prófétai beszéd által által (1Sm 3,7; Ám 3,7), Isten akaratát kifejező parancsok által (Dt 29,29), Izráel emlékeit megőrző hagyományok által (Mik 6,5), az ilyen emlékek népek közti hirdetése által (Ézs 12,4-5), Jézus személye és élete által (Jn 1,14), a róla szóló evangélium által (Rm 1,17), a Jézust új megvilágításba helyező Írás által (Rm 11,25; 16,25-26), az egyháznak adott különleges üzenetek (1Kor 14,6.26.30) és végül Jézus visszajövetele által, mely véglegesen fel fogja fedni mindazt, mely még felfedésre vár (1Pt 1,5.7.13). Ezen végső kijelentés mellett, amikor is a megváltás beteljesedik és célhoz ér, minden korábbi kijelentés eltörpül és viszonylagossá válik.

Jézus Krisztusban és az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, s így a megváltás mind zsidók, mind a pogányok számára a Krisztusba vetett hit révén lesz megragadható (Rm 1,16-17). Isten Jézusban titkos tervét jelenti ki, hogy a világot engedelmességre késztesse (Rm 16,25-26). Ám ez is csak a végső kijelentés megelőlegezése, amely a jövőben vár beteljesedésre. A kereszt a kijelentés csúcspontja, ám egyúttal az érthetetlen isteni tetté is. Maga a feltámadás sem oldja fel a kijelentés és érthetetlen közti feszültséget. Isten elsődleges kijelentése az isteni dicsőséget Jézus emberi testében elfátyolozva hagyja, amit csak a hit szemével pillanthatunk meg. Maga Jézus személye sem magától értetődő kijelentés: Isten általi kijelentésre van szükségünk felismerni Jézus jelentőségét (Mt 16,17; vö. 11,25-27; Ef 1,17).[xiii]

A Biblia tehát használja a kijelentés fogalmát, ám az sokkal jelentéktelenebb szerepet játszik ott, mint a középkori és modern teológiában, és természetes, hogy más kérdések foglalkoztatják. Ezért furcsán veszi ki magát, ha a mai helyzetet és kérdéseket közvetlenül a bibliai helyzetre vonatkoztatjuk.[xiv]

[i] Goldingay. Models of Scripture, 9.

[ii] Goldingay e modelleket dolgozta tovább ószövetségi teológiává; ld. Old Testament Theology, 1. kötet, Israel's Gospel. Downers Grove: IVP, 2003; Old Testament Theology, 2. kötet, Israel's Faith. Downers Grove–Milton Keynes: IVP–Paternoster, 2006; Old Testament Theology, 3. kötet, Israel's Life. Downers Grove: IVP, 2009. Ld. szintén korábbi kötetét, mely már megelőlegezi e modelleket: Approaches to Old Testament Interpretation. Leicester: Apollos, 1990.

[iii] Barr, J. The Bible in the Modern World. London–Philadelphia: SCM–Trinity, 1973, 13-30.

[iv] Ricoeur, Bibliai hermeneutika, 14, 14-31.

[v] Goldingay, Models of Scripture, 25.

[vi] Goldingay, Models of Scripture, 63.

[vii] Wright, N.T. The Last Word: Beyond the Bible Wars to a New Understanding of the Authority of Scripture. New York: HarperOne, 2005, 26.

[viii] Az angol authority mindkettőt jelölheti, csakúgy, mint a görög exousia és több héber kifejezés. A következőkben mindkettőt értem, ha csak az egyiket használom is.

[ix] Barr, The Bible in the Modern World, 17.

[x] Brueggemann, W. Finally Comes the Poet. Minneapolis: Fortress, 1989, 4. Brueggemann hozzáteszi: „Az igehirdetés ezt a veszélyes, nélkülözhetetlen beszédmódot folytatja.” Idézi Goldingay, Models, 211.

[xi] Vö. Philó, Mózes élete II.48 (ld. még I.31).

[xii] Így (pneumati theophorēthenta) ír Jánosról Alexandriai Kelemen, akit Eusebius idéz: Egyháztörténet VI.14.7.

[xiii] A hivatkozott bibliai szakaszok nem mindegyike tartalmazza a „kijelentés” és „kijelent” szavakat. Olyan, kijelentéssel kapcsolatos kifejezéseket is tartalmazhatnak, mint a „titok”, „felfed”, „megmutat” (görög apokalyptó, apokalypsis, mystérion, phaneroó; héber sod, rá’á).

[xiv] James Barr megjegyzi, hogy amíg az Ószövetség és más zsidó iratok a kijelentés-nyelvezetet ritkán használják történelmi eseményekkel és próféciával kapcsolatban, az apokaliptika előszeretettel alkalmazza, ám nem Isten kijelentésére, hanem titkokéra; Barr, Old and New, 88-90.