"Ha jó kézből vesszük a hírt, hogy Atyánk akarata nélkül egy hajszálunk sem eshetik le fejünkről, akkor bátran bízhatunk Benne, még ha nem is értjük Őt és útjai rejtve maradnak is előttünk."
Matthias Claudius
Egyenlősdi
Képes dönteni az ország sorsát érintő kérdésekben a tanulatlan ember? Létezhet jobb megoldás az általános választójog helyett? Mire van szabadságunk a demokráciában? Miért hallunk sokat a jogainkról és keveset a kötelességeinkről? Szerdánként jelentkező sorozatunkban keresztyénségről és demokráciáról beszélgetünk neves közéleti személyiségekkel. Ezúttal Egedy Gergely professzor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára mondta el gondolatait Fekete Zsuzsa mikrofonja előtt.
A demokrácia egyszerűen intézményrendszernek tekinthető?
Többféle megközelítés lehetséges. Tekinthetünk rá intézményrendszerként, de egy sajátos eljárásként is. Ha az utóbbit nézzük, óhatatlanul és egyoldalúan az élőket privilegizálja.
Miért, kit kellene privilegizálni?
A konzervatív felfogás szerint a társadalom szövetség - erről szépen írt a brit Edmund Burke „A töprengések a francia forradalomról" című művében, a XVIII. század végén. A társadalom olyan szövetség, amely a halottakat, az élőket és a még meg nem születetteket kapcsolja össze. A demokratikus eljárás során természetesen mindig az élők döntenek a saját szempontjaikat előtérbe helyezve, ez azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a halottakról és a jövő generációkról megfeledkeznek.
Lehet ezt orvosolni?
Teljesen aligha, de bizonyos intézményi megoldásokkal azért lehet segíteni. És sokat segíthet a hagyomány, amelyben a konzervatívok nem alaptalanul látják a társadalmi tudás egy fontos formáját.
A demokrácia az egyenlőségen alapul, de pontosan az Ön által említett Burke mondta, hogy az egyenlőség természetellenes állapot.
Ez maximálisan így van. A konzervatívok abból indulnak ki, hogy az emberek születésüknél fogva alapvetően egyenlőtlenek. Egyenlőtleneket egyenlő mércével kezelni pedig a lehető legnagyobb igazságtalanság, ami súlyos társadalmi torzulásokhoz vezet. Egyenlősíteni nem lehet természetes eszközökkel, csak erőszakosan. A történelem kristálytisztán megmutatja a különböző politikai fogantatású egalitárius kísérletek kifutását. A nyugati világban ugyan mindenütt elfogadták az egyenlőség alapértékeit, a konzervatívok azonban felettébb óvatosak ezekkel. Persze egy konzervatív párt ma nem teheti meg, hogy kétségbe vonja az általános választójog elvét. Jeles konzervatív gondolkodók - köztük Roger Scruton kortárs angol filozófus – viszont mégis kimondják, hogy nem szerencsés az általános választójog. De ezt a felfogást képviselte a már emlegetett Burke is, és jó néhány más jeles XIX-XX. századi angol, amerikai vagy épp német konzervatív véleményét is idézhetném. Ha nem fogadjuk el az egalitarizmus elvét, akkor ennek, tetszik-nem tetszik, a politikai konzekvenciáit is le kell vonni. Ezt magam is így gondolom, bár tudom, hogy roppant népszerűtlen álláspont. A polgárok érdekeinek a képviselete nélkülözhetetlen, ám a képviselet megvalósításának szerintem nem elengedhetetlen feltétele a demokratikusnak mondott, az „egy ember-egy szavazat" elvét érvényesítő választás.
Mi lenne jobb az általános választójog helyett?
Korlátozott választójog. Bizonyos feltételekhez kellene kötni a választójogot.
Milyen feltételekhez?
A történelem számos példát hoz erre. Én elsősorban műveltségi és kulturális feltételeket jelölnék meg. Korábbi korszakokban a választójogot vagyoni helyzethez kötötték, ami nekem nem szimpatikus, noha gyakran korrelált a műveltségi mutatókkal is.
Csak egy fikció: ha Önön múlna, akkor ki kaphatna választójogot?
Ezt a kérdést a kollektív bölcsesség alapján kellene eldönteni. Egymaga senki sem határozhat, én semmiképp sem vállalkoznék erre. Azon elv mellett viszont kiállnék, hogy csak legalább minimális műveltség birtokában választhasson valaki. Lehet, hogy ez a feltétel az érettségi lenne, de ez nem kiérlelt álláspont, csak fikció, ahogy ön említette is a kérdésében.
Egy tanulatlan ember nem tud dönteni?
De, képes lehet dönteni, azonban a történelmi és politikai tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a tanulatlan embereket nagyon könnyű manipulálni, befolyásolni. Ez az ún. tömegdemokrácia csapdája. Nagyra értékelem a spanyol gondolkodó, Ortega y Gasset híres munkáját, A tömegek lázadását – ez pontosan diagnosztizálja ennek a veszélyeit. Ne legyenek illúzióink: sokszor a tanultak is befolyásolhatók, de akiket a tanulás szelleme meg sem érintett, azok sajnos még könnyebben. Gyakran előfordul, hogy az emberek azt hiszik, a saját véleményüket mondják, holott valójában egy rájuk erőltetett, a tömegkommunikáció által sulykolt, nem pedig autonóm, belső véleményt hangoztatnak. A szociológia ismeri az úgynevezett kívülről irányított ember fogalmát: erre a típusra célzok.
Mi kívülről irányított emberek vagyunk? Például ön és én?
Jó kérdés! Azt válaszolnám, hogy senki se legyen elbizakodott, mi sem: a Zeitgeist, a korszellem mindenkit érint valamilyen mértékben. Ám pontosan itt húzódik a - természetesen nehezen meghatározható - határvonal. Aki tanultabb, mégiscsak kevésbé befolyásolható, noha, ismétlem, még a művelteket is lehet manipulálni. A konzervatív emberkép az illúziók elutasítására épül, ezért szoktunk antropológiai pesszimizmusról beszélni a konzervatív felfogás kapcsán. Az emberben bőven van – a jó mellett - rossz is. A konzervatívok elutasítják Rousseau eszméjét, amely az ember eredendő jóságát és korlátlan tökéletesíthetőségét hirdeti. Röviden megfogalmazva: a műveltség valamelyest védelmet ad a befolyásolhatóság ellen.
Isten előtt minden ember egyenlő. Mennyiben más ez, mint a demokrácia egyenlősége?
Igen, Isten előtt minden ember egyenlő, de ebből nem következik, hogy a konkrét társadalmi és politikai viszonyok közepette ugyanolyan szerepkört és ugyanakkora felelősséget kell hárítani mindenkire. A középkor társadalma például nagyon hierarchizált volt, ez mégsem ütközött még dogmatikai szinten sem az Isten előtti egyenlőség kérdésével. No de a középkorra hivatkozni sem éppen divatos...
Mi a demokrácia logikája?
Az egyenlőség elvének a mindenáron való érvényesítése.
Ami lehetetlen?
Igen, ami mégis lehetetlen.
Lehetetlen, mégis törekedni kell az egyenlőségre?
Erre a kérdésre az adna igenlő választ, aki az egyenlőség értékét mindenek fölé helyezi, én személy szerint nem gondolom, hogy erre kellene törekedni. És itt eljutunk egy másik dilemmához, ami ugyancsak a demokráciához tartozik: a szabadság és egyenlőség jól ismert ellentétéhez. Ha az egyenlőséget mesterségesen fokozom, azzal csökkentem a szabadságot. Ha növelem a szabadságot, csökkentem az egyenlőséget. A demokrácia olyan berendezkedés, amely bizonyos szinten ennek a két értéknek a szintézisére törekszik, de ez két ellentétes érték. A szabadság és egyenlőség között feszültség húzódik.
Mit jelent a demokráciában a szabadság?
A szabadságnak van egy klasszikus megközelítése, amely különbséget tesz a negatív és a pozitív szabadság között. A negatív szabadság az, hogy az egyén mentes a külső kényszertől, nem korlátozzák. A pozitív szabadság arra vonatkozik, hogy az embernek legyen szabadsága valamire, és itt elérkezünk az emberi jogok kérdéséhez, ami ismét nagyon messzire vezetne. Ahhoz, hogy mire legyen szabadságunk. A liberális gondolkodásban például állandóan napirenden van a jogok tágítása. De ha csak a jogokat tágítják, de a kötelességeket pedig háttérbe szorítják, az vajon nem okoz-e működési zavart a társadalomban? Minden bizonnyal okoz. Nem abszolutizálhatjuk a szabadságot, tudnunk kell, hogy az elválaszthatatlan a rendtől. Rend nélkül szabadság sincs.
Valóban sokszor hallunk és beszélünk jogainkról, de mi a kötelességünk?
Mindenekelőtt azt emelném ki, hogy a társadalomban igen gyakran olyan kötelezettségek is keletkeznek, melyeket az ember nem a saját akaratából választ. Sokszor előfordul, hogy az emberek csak azokról a kötelezettségekről akarnak tudomást venni, amelyeket például egy polgárjogi szerződésben vállalnak. Ez akár logikus megközelítés is lehetne, de a konzervatív gondolkodás arra figyelmeztet, hogy korántsem csak erről van szó. Vannak ugyanis egyéb kötelességeink is: klasszikus példa, hogy a szülőnek kötelessége felnevelni és ellátni a gyermekét, neki pedig kötelessége tisztelni a szülőt és lehetőségei szerint támogatni, noha erről sohasem kötöttek egyezményt. Ahogy beleszületünk a családba, ugyanúgy egy nemzetbe is, ahol kötelességeink vannak a nemzetünkkel szemben. Ezen a helyen utalnék vissza arra, amit a beszélgetésünk elején említettem: a társadalom a halottak, az élők és a még meg nem születettek közössége. Kötelességeink vannak az előttünk járó és az utánunk következő generációkkal szemben is. Például nem foszthatjuk ki a Földet egyoldalúan a most élők javára.
De most ez történik...
Igen, ez az egyik a demokratikus berendezkedéssel is összefüggésbe hozható probléma.
Fennáll még, amit Montesquieu mondott a 17. században, miszerint a demokrácia mozgatórugója az erény?
Az biztos, hogy az erényes viselkedés talpköve minden társadalomnak. A kiváló francia szerző, Tocqueville nagyon érdekes megállapításokat tett az amerikai demokráciáról. Arra jutott 1831-ben, hogy az amerikai demokráciát a polgári erények tartják fenn. Ha viszont azok az erények meggyengülnek, amelyeket még a kapitalizmus előtti világ termelt ki, akkor a korábban még működő berendezkedés egyre kevésbé fog működni.
A régi nagy közéleti szereplők, mint például Széchenyi példaképeink lehetnek ma is. A fiataloknak azonban szükségük van kortárs példaképekre is. Kire nézhetnek fel?
A történelem tanulmányozása sokat segíthet és kínálhat példaképeket is. Lehet, hogy a jelenkorból is idővel példaképpé válik majd valaki a későbbi generációk számára, de itt és most nehezen tudnék nevet mondani – nem is szeretnék. De biztos vagyok abban, hogy ma is lehet találni követendő példákat, olyan orvosokat, tudósokat, pedagógusokat, írókat, akik életművükkel példát mutatnak. Valószínűleg nem is a lehetséges példaképek hiányoznak, hanem a felismerésük és elismerésük.
Van olyan demokrácia a világban, amit követendőnek tart?
Kutatóként elfogult vagyok az angolszász világgal. A brit demokrácia, amely semmiképp sem tekinthető parttalan demokráciának, számomra alapjaiban szimpatikus. De határozottan ellene vagyok annak, hogy akár ezt is abszolutizáljuk. A konzervatív gondolkodásból az következik, hogy nincsenek univerzális megoldások, mindenütt követendő receptek. Minden nemzetnek a saját modelljét kell megalkotnia.
Lehetséges, hogy a demokrácia mennyiségi szemlélete a minőség felé tolódjon el és közben igazságos is legyen?
A demokratikus rendszerben is van számos olyan intézmény, amely nem a demokrácia elve szerint működik. Ilyenek például az egyházak, de említhetném a kórházakat és az egyetemeket is. Ha ezeknek az intézményeknek a belső rendjét folyamatosan demokratizálnánk, felforgatnánk őket. A demokratikus elv önmagában aligha kedvez a minőség érvényesítésének.
Fekete Zsuzsa
A demokráciáról és keresztyénségről szóló sorozatunkat jövő szerdán zárjuk Prof. Dr. Lánczi András filozófus gondolataival. A sorozat további interjúalanyai voltak: Prof. Dr. Tőkéczki László történész, Prof. Dr. Egedy Gergely politolgóus, Prof.Dr. Bogárdi Szabó István teológus.
A sorozat eddig megjelent részei:
Helykeresés - Tőkéczki László
Ha bemegyünk a cirkuszba - Bogárdi Szabó István