1956-ról számos költemény született, utólag felvázolva a történtek ívét és hangot adva jelentőségüknek. Különös azonban, amikor abba is beleláthatunk, hogyan élte meg a forradalom napjait ott és akkor egy keresztyén ember.

Füle Lajos és második gyermekükkel várandós felesége kétéves kisfiukkal Budapesten, a Gyulai Pál utcában laktak a forradalom és szabadságharc idején, közel a Rókus Kórházhoz, mindössze két perc sétányira az ostromlott Magyar Rádió épületétől.

Az elsősorban istenes költeményeiről ismert alkotó korábban soha nem publikált, a forradalom napjaiban írt versei először idén jelentek meg, a születése századik évfordulója alkalmából kiadott versgyűjteményben. Az elég titkáról itt írtunk részletesebben. Ezekből közlünk most néhányat.

A fiatal hívő családapa megrendül az emberek halála miatt, de pályakezdő építészmérnökként a szétlőtt épületek látványa is felkavarja. A jobbára halk szavú költő szinte kiált a bűn és a gyász felett; a halál árnyékában pedig hangot ad félelmének, megtört hitének is. A háttérben dübörgő tankok, az előtérben kenyérért sorban álló, elgyötört emberek. De a pusztulás közepette megjelenik az emberség, a gyermeki öröm is.

Kép: Fortepan/ Kieselbach Tamás

Fekete zászló

 

Uram, ma úgy zokog a szívem,

alig merek beszélni róla,

mert széttörik minden szavam és

úgy hull e vérrel vert világra,

ahogy forró repesz-szilánkok

esőznek rá az udvarunkra…

Hiszen vértől árad az utca

és csak az éj fekete leple

fejezheti már ezt a gyászt ki:

ifjúságunk színe, virága

letépve és útfélre vetve

úgy mered rá ólmos egedre,

ahogy esett, bús lomb a fákra.

Elátkozott kert lett e város,

dúlt őszi fa, viharban álló.

Golyószórók szele zihálja,

páncéltörők vihara tépi,

mint jégeső, száz akna vágja…

Micsoda ősz, micsoda véres

könnyfakasztó színek az úton!

Micsoda gyász, micsoda szörnyű

bűnök, soha meg nem bocsátó

indulatok anarchiája…!

Ki tette ezt? Ki és mivégett?

Szívem, mint egy fekete zászló,

nagy fájdalom forgószelében

majd kiszakad testemből, látva

micsoda bűn, milyen ítélet

tizedeli meg ezt a népet.
 

1956. október 25.
 

Kép: Fortepan/ Album 079
 

Nincs fegyverem!
 

Mennek a véres, pesti utcán

macskaléptekkel, nesztelen

behúzott nyakú emberek,

megdermedt szívű emberek…

Lassítanak minden saroknál,

s szaladnak át, mint kisgyerek.

Közöttük én is itt megyek,

behúzott nyakkal, nesztelen.

Nincs semmi fegyverem.

A félelem jön csak velem.

Én Istenem, magamra hagytál?

– Én is magadra hagytalak.

Minden hűségem ott maradt

s elégett a világ tüzénél.

Én Istenem, miért kísérnél?!

A félelem csak velem.

Töredezett nádszál hitem.

Nincs fegyverem, nincs fegyverem…!

1956. október 26.
 

Kép: MTI/ Fényes Tamás

 

Itt állunk végtelen sorban
 

Itt állunk végtelen sorban

az éhezők nagy seregében

a Dohány utcán végig ontva

mint a város megalvadt vére.

Ide ontott a kor, halálos,

ítéletes törvény szerint és

itt vergődik tíztömbnyi város,

itt bénul meg a vérkeringés.

Lakásaink romokban állnak,

november ül az ablakunkba,

tépjük egymást, ahogy az állat

darab kenyérért – ez a munka!

Időnket mint szörnyű adót kell

tékozolni, eső diderget,

de a kenyér kell, mint a gyógyszer:

Pince mélyén zokog a gyermek!

S a tankok mennek, mennek, mennek…

1956. november 8.
 

Kép: Fortepan/ Papp Dezső

 

Valaki galambot etet
 

A Rókus mellett ég a ház,

a templomtornyon akna robban,

a csend, mint sápadt emberek,

húzódik meg az ablakokban.
 

Valaki galambot etet,

feledve tán a maga sorsát

szelíden áldást hinteget,

hullanak a picike morzsák…
 

Fehér a haja, mint a hó,

a szeme csillog, mint a tenger,

kis ablakából kihajol:

megbékélt arcú öregember.
 

Mosolyog, galambot etet,

Isten nevet a mosolyába’.

Szívemre hull e szeretet,

mint morzsa az égi madárra.
 

1956. november