Gyertyaláng a sötétségben

Az ötvenes években eltanácsolták a teológiáról szókimondó dolgozatai miatt. Hatalmas lelkierőre vallott, hogy lelkészgyerekként nem roppant bele ebbe, épp ellenkezőleg: szállodai portásként sem szűnt meg bizonyságot tenni. Próbálták beszervezni – sikertelenül. Alapított egyetemet és árvaházat is, régóta szívügye a Kárpát-medencei magyarság és cigányság felemelése, a különböző felekezetek és egyháztestek közötti testvéri kapcsolat munkálása. Ébredésről, lelki ajándékokról, hitvalló egyházról, a társadalmi megosztottság gyógyításáról beszélgettünk a kilencven esztendős D. Szabó Dániellel – vagy ahogy sokan ismerik: Dani bácsival.

Dani bácsi szinte mindig úton van. Honnan hová tart éppen?

Nagy erőkkel próbáljuk munkálni a horvátországi reformátusok közötti gyógyulást. Isten meg tud gyógyítani nagyon sebesült állapotokat is. Sok időt töltök Kárpátalján, ahol az iskoláink látogatása mellett, a háború kitörése óta a gyülekezeteket igyekszünk erősíteni.

Régóta szívügye cigány testvéreink helyzete, melyet nemrég a Református Szeretetszolgálat berkein belül működő Országos Református Cigánymisszió Varga János Proma-Nagydíjjal ismert el. Egyházunk az elmúlt évtizedben sokkal nagyobb odaszánást mutatott a cigányok közötti szolgálatra, mint előtte, legalábbis szervezeti és intézményes szinten. A gyülekezeti és egyéni oldal már kevésbé ilyen erős ezen a téren. Miért?

Tény, hogy a közösségeinknek nem erős a missziói szemlélete. Sokan gondolják úgy, hogy a már meglévő szolgálatokban is elég az ápolni és gondozni való. Ez azonban sokkal nagyobb kérdés annál, mint azt elsőre gondolnánk. Egyrészt a cigányság üdvösségéért, hitbéli épüléséért kell erősen munkálkodnunk, amiből aztán következik a rendezettebb családi élet és életgyakorlat: a kísértések legyőzése, az egymás iránti hűség, a gyermekekért való felelősségtudat. Mindezeket a területeket az evangélium munkálja. Emellett a társadalmat is fontos megerősítenünk abban, hogy ez a munka nem hiábavaló.

Hogyan?

Azzal, ha a szolgálatunk gyümölcsöket terem.

Az viszont nem történik egyik napról a másikra.

Ezért is kell növelnünk munkásaink seregét! Spanyolországban milliós nagyságrendű az ébredés a cigányság között, ám ez nem megy szolgálattevők nélkül. El kell érni, hogy minden teológiai és lelkészképzésben helyet kapjon ez a misszió. El kell jutnunk odáig, hogy a fiatal lelkészeknek ne legyen idegen, ha ilyen szolgálatban kell majd helytállniuk. A cigányságot pedig azzal bátorítjuk, hogy bizonyságot kell tennetek a magyarság felé!

Elengedhetetlen, hogy a magyarság hitvalló és élő hitű cigány közösségeket lásson.

Ez a nemzeten belüli rendeződéseket is munkálhatja, és lágyíthatja a törésvonalakat. Folyamatosan erősíteni kell ezirányú szemléletünket az Úrban, és hinnünk, hogy bár ez a szolgálat jelenleg egy gyertyacsonk, de később lángként fog lobogni.

Dani bácsi élete során rengetegszer tanúbizonyságot tett arról, hogy lehet őszinte bizalommal fordulni azok felé, akiket a társadalom egy része nem tud vagy nem akar szeretni, például a zsidók, a cigányok, annak idején a kommunisták… Miből fakad ez mélyről jövő, minket is alázatosabb életvitelre sarkalló szemlélet?

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy ezt kimunkálta bennem. Mindig úgy alakította a családom életét, hogy az ismereteink az Ő szolgálatának hasznára váltak. Cipszer nagyapám katonatolmács volt a Monarchiában, tőle tanult meg édesanyám kifogástalanul németül – akkor még senki sem sejtette a családban, hogy ez lesz majd segítségünkre a zsidóság megmentésében. Már az 1944-es bevonulás előtt sok német katona tartózkodott hazánkban, közülük legtöbben a sztálingrádi vereség után állomásoztak itt. Miskolcon és környékén minden helyet elfoglaltak, beleértve az egyházi épületeket is. A mi hejőcsabai parókiánk végén volt egy iroda, amit a vezérkar kisajátított magának. Édesanyám szót értett velük, főzött nekik, ezért hagyták, hogy tegyük a dolgunkat. Igen ám, de sejtelmük sem volt arról, hogy mindössze egy vékony ajtó választotta el őket a nagyszobától, ahol zsidó testvéreinket bújtattuk. Szüleim folyamatosan imádkoztak, hogy erre rá ne jöjjenek, ráadásul a nyilasok is a közelünkbe férkőztek. Anyám szólt a német parancsnoknak, hogy a nyilasok nem csak a parókia életét keserítik meg, de a németekét is – néhány katonával sikerült is elkergetniük őket.

Az Úr a német nyelvvel és a német főhadiszállással védte a zsidó menekültjeinket!

Aztán volt egy zsidó fiú, Schönfeld Gyurka, aki a kert végében szólította meg édesapámat: „Azért jöttem magához, mert azt hallottam, maga nem csak lelkész, hanem ember is” – talán ebben is el kell csendesednünk, hogy miért így fogalmazott. Gyerek lévén könnyen el tudtam vegyülni az emberek között, ezért apám engem bízott meg azzal, hogy egy használaton kívüli helyiséget mindig befűtsek a fiúnak és ételt vigyek neki. Amikor távoztam, minden berendezési tárgyat összedobáltam, hogy ha valaki benéz, azt higgye, egy rossz raktár csak. Megmenekült, aztán kiköltözött Izraelbe, a további sorsáról viszont nem tudunk semmit.

Édesapja, idősebb Szabó Dániel evangéliumi szolgálata abban is tetten érhető volt, amikor sok-sok szegény gyereket etetett a parókia udvarán, köztük az alig néhány éves fiával, Danikával.

Apám egyvagonnyi búzát örökölt, amit a harmincas évek ínsége alatt felajánlott a gyülekezetnek. Az asszonyok sorban jöttek a lisztjével dolgozni, hogy a gyerekek enni tudjanak. Én is ott ültem közöttük, téglákra rakott deszkákon. Magától értetődő volt, hogy nem bent esszük a csirkét, hanem azt esszük, amit mindenki. Nővérem hajlott korában is gyakran felidézte ezeket a pillanatokat. Száznál is több gyerek jött el egy ilyen alkalommal, a szüleim mindent megtettek értük az Úrban.

Jó, ha bőven vetünk, mert akkor bőven is fogunk aratni.

Az Úr azt akarja, hogy időnként nagy veszteségeink legyenek, melyben megmutatkozik az Őbelé vetett bizalmunk. Egyik kedves Igém a Prédikátor 11. részének 1. verse: „Vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt.” Bárki dobott már vízre kenyeret, az tudja, hogy ilyen nincs, ez nonszensz. Pillanatok alatt szétszedik a halak, vagy szétmállik. Akkor miért akar az Úr ilyet vállaltatni velünk? Azért, hogy ne a mi számítgatásainkra hagyatkozzunk, hanem egyedül rá, hiszen senki más nem tudja visszaadni rajta kívül. Valakinél ez a diploma elvesztését jelenti, másnak néhány órát az életéből.

1958-ban tanácsolták el a teológiáról a hatalomnak nem tetsző dolgozatai miatt – Dani bácsi életében ez a legnagyobb dolog, amit „vízre kellett vetnie”?

Igen, különösen azért, mert sok mindent hozott magával. Elveszítettem a skóciai ösztöndíj-lehetőségemet, rendőrségi vizsgálatok sora várt rám. Az első szemet szúró dolgozatomat Walter Lüthi svájci teológusprofesszor igehirdetéseiről készítettem. Noha botorságnak tűnt, levelet is írtam neki. Amikor ősszel visszatértem Debrecenbe – a nyarakat ekkor a hejőcsabai cementgyárban töltöttem villanyszerelőként –, a portán egy nagy A4-es csomag fogadott Svájcból. A professzor saját vonatkozó munkájának egyetlen kéziratát küldte el nekem, amiből sikerült részleteket beépítenem a dolgozatomba. Czeglédy professzor úr félt, hogy ebből baj lehet, de aztán végül az Arany János etikájáról szóló írásból lett a nagyobb probléma. Évtizedek mentek el emiatt a lelkészi szolgálatból. De egy napon, amikor már szállodai portás voltam, egy korábbi református püspök delegációt hozott hozzánk. Én minden alkalommal ellenőriztem a neveket, nehogy rossz útlevelet adjak vissza, az egyiken azonban megpillantottam egy vezetéknevet. Lüthi. Megkérdeztem az illetőt, hogy nem rokona-e a világhírű, prófétai szolgálatáról ismert Walter Lüthinek? „Ha nem szódavizet ittam volna, azt hinném, hogy részeg vagyok” – válaszolta az németül, majd folytatta. „Négy egyházkerületet látogattunk végig, azonban senki nem kérdezte, hogy mi a helyzet a mi Walter Lüthinkkel. Egy szállodai portás pedig azt mondja, hogy prófétai volt?” Nem volt rokon, mert a Lüthi gyakori vezetéknév Svájcban, de éreztem, hogy itt az alkalom, hogy a mi Anyaszentegyházunk nevét öregbítsem. Azt mondtam: „Kérem, én református vagyok, szeretjük Isten Igéjét és örülünk, ha egy-egy Walter Lüthi-írás eljut hozzánk.” Aznap éjjel a vendégünk lejött hozzám a portára beszélgetni, melyet azzal zártunk, hogy át fogja adni az üdvözletemet Lüthinek. Nem sokkal később levelet kaptam, benne egy utazási csekkel. Meghívtak Svájcba, hogy találkozzak Walter Lüthivel. Ma talán én vagyok az egyetlen azok közül, akik személyesen ismerték a professzort. Nagyszerű beszélgetéseink voltak például egyik első munkájáról, az Eljövendő egyházról, és arról, hogyan születtek az írásai. Ekkor nyert bizonyosságot számomra az Ige: „…sok nap múlva megtalálod azt.”

A szállodai portásként eltöltött időszaknak melyek voltak a legnagyobb ajándékai, áldásai? Hogy tudta ezt a munkát missziói célokra használni?

Édesapám a hetven felé közelített, amikor már nem volt ereje a visszakapott nagyapai szőlő művelésére, ezért próbáltam neki segíteni. A régi munkások azt mondták nekem: „Fiatalúr, ebbe nemeset már nem nagyon lehet ültetni. Vadat kell hozni, az erős és gyorsan gyökerezik, két év múlva pedig megtanítjuk oltani. Tudja meg, hogy a vad a legértékesebb!” Rádöbbentem, hogy ez a gyülekezet képe. A vad az nem a hitetlen része, hanem a beoltásra váró.

Isten azt üzente, hogy a vadat nem szabad megvetni, azt oltásra kapjuk a gyülekezetben.

Így tekintettem gyülekezetként a szállodai közösségemre, hiszen az Úr lépésről lépésre kapukat nyitott előttem.

És belépett rajtuk?

Eleinte nehezen akartam. Amikor egy pincérünk meghalt, egyszerre jött oda hozzám az igazgató, a párttitkár és a szakszervezeti elnök, és azt kérték tőlem, hogy én búcsúztassam az elhunytat a temetésen. Mondtam, hogy nem vagyok sem párt-, sem pedig szakszervezeti tag, én egy egyszerű munkás vagyok, aki örül, hogy dolgozhat. Erősködtek, hogy a munkatársak nevében búcsúzzak.

Miért?

Egyszer egy miniszteri előadó járt nálunk, akinek úgy feleltem egy beszélgetés során, hogy tetszett a hallgatóságnak. „Ön papír nélkül is tud beszélni” – mondták, ez amolyan kategória volt akkoriban. Kénytelen-kelletlen elfogadtam a felkérést, de amikor busszal mentünk a temetőbe, az ablakhoz szorítottam a fejemet, és arra kértem az Urat: történjen valamilyen baleset, ahol mindenki ép marad és csak én sérülök meg, így nem kell beszédet mondanom. Nem történt ilyen, Isten pedig kimunkálta, hogy egyre több ilyen temetési megnyilatkozásom legyen, ahol igei utalásokat tehetek. Volt, hogy egy védőnő lett öngyilkos, és a magas beosztásban dolgozó férje kérlelt, hogy beszéljek a temetésén. Elmentem, ahol az énekek után azt kértem a jelenlévőktől, hogy csak azok maradjanak itt, akik sírni akarnak a sírókkal, és egymás terhét akarják hordozni. Én is sírtam a végén. Az emberek hazaküldéséből nagy botrány lett a pártban, de sokan a védelmemre keltek, mondván: „Nem láttátok, hogy együtt sírt velünk?” Mégis, sok kívülálló gyanította rólam, hogy egy idegenforgalmi munkahelyen beépítettség nélkül lehetetlen dolgozni. Valóban nem volt könnyű, hiszen a rendőrség rám szállt, hogy legyek az emberük.

Hogyan próbálták erre rávenni?

Folyamatosan keresték a fogást rajtam. Ilyen lett volna, ha megtalálják teológiai dolgozatomat, amelyet az 1956-os forradalmi hang nyílt megerősítésének tartottak. Öten-hatan gyötörtek vég nélkül, hogy mondjam el, hol van, vagy adjam oda a másodpéldányt – utóbbi soha nem is létezett. A miskolci és debreceni rendőrkapitányság közösen kereste az eredetit, és azt mondták, hogy házkutatással, kihallgatással vagy besúgókon keresztül, de meg fogják találni. Kiderült számomra, hogy annak idején a dékán eldugta, és soha nem derült ki, hogy hová. A végén csak annyit tudtam mondani: „Tessék engem agyonlőni, vagy agyonverni, de nem tudom, hol lehet.”

Mi lett az eredménye?

Elvették a szállodai munkámat, és két évig vályogot vetettem rendőrségi felügyelet mellett. A szomszédom, akivel szeretetkapcsolatban voltunk, folyamatosan jelentést adott rólam, de nem tudott mit írni, csak hogy a vályogot csinálom, vagy a kertben munkálkodom. Nem tudtak lejjebb szorítani. Meg is írtam a szállodai vállalatvezetőnek, hogy ha a társadalom úgy döntött, hogy alacsonyan fog tartani, akkor Isten kegyelméből fogok magas rendű életet élni. Édesanyám Mózes 5. könyvének 8. részéből idézett: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem?” Azt mondta, hogy

nem a rendőrség, nem az egyházügyi hivatal, hanem az Úr engedi meg mindezt, hogy tudok-e hűségesen hálát adni azért, amit kaptam. Az Úr asztalán voltam, az Úr vizsgált engem.

Két év után aztán visszahívtak portásnak, mert szükségük volt valakire, aki idegen nyelveket beszél, akinek jó a kapcsolatteremtő képessége. 1990-ig dolgoztam ott, és amikor a református egyházban kezdték kideríteni, hogy kik dolgoztak besúgóként, találtak egy százoldalas dokumentumot, rajta az én nevemmel. Megdöbbentek, hogy ennyi jelentést adtam, az viszonyt elkerülte a figyelmüket, ami kis betűkkel szerepelt a mappában: Meghiúsult beépítési kísérlet. Száz oldalban nem az én jelentéseim voltak, hanem azt taglalta a rendőrség, hogyan és mivel próbáltak szóra bírni: rövidebb és hosszabb megfigyelés, kihallgatás, lehallgató készülék, megvesztegetés, a dolgozatom megkeresése és a többi. Azt mondták az egyház képviselői: 

egyedül az én nevemmel találtak ilyen hosszúságú dokumentumot arról, hogy a rendőrség megbukott, és meghiúsult a beépítési kísérlet. Kedves volt az Úrnak, hogy vigyázzon erre.

A felekezetek közötti hídépítésre jelentős energiákat fordított az elmúlt évtizedekben. Sajnos a legtöbb esetben inkább a kapcsolódás nehézségeiről, adott esetben rivalizálásról esik szó, pedig mindannyian Krisztus nagy családjába tartozunk – legalábbis ebből kellene kiindulnunk, nem?

A kérdésben részben megfogalmaztad, hogy a megoldást Isten hol és miben akarja látni. A testvéri szálak szakadásánál az Úr sohasem enged meg nekünk olyat, amiben ne az építkezést és az országának épülését akarná munkálni. Való igaz, hogy a mi református világunk hosszú ideje formálódó, újabb és újabb családi jelenségeket felmutató folyamat, sokszor ezért nehéz mit kezdenünk a nem kálvinista testvéreinkkel. Organizmus, nem pedig organizáció. Élő szövet, ha úgy tetszik. Czeglédy Sándor azt mondta, fogadjuk el, hogy ezek a felekezeti kérdések sokféle ága-bogát is mutatják az emberi együttélésnek. Isten megengedte, hogy ami a reformációban megszületett, de elhalványodott, vagy valahol kikerült a nagyon hangsúlyos pontok közül, abban egy egész közösség szülessen. Az Úr eljuttatott minket olyan helyekre – ilyen például az Egyházak Világtanácsa –, ahol egy közösségben vagyunk más felekezetű testvéreinkkel, és megismerjük az ő nagyságrendjüket is. Isten elvégzi, hogy a baptista, pünkösdi vagy metodista testvérekben is láthassuk Krisztus testét és világviszonylatban való súlyukat.

Pusztán a számok is sokat elmondanak erről.

Az Egyesült Államokban például hétszer annyi baptista, mint presbiteriánus van. Egyszer, amikor egy louisville-i dél-baptista teológián jártam, érdeklődve kérdeztem egy professzort, hogyan tudják együtt használni különböző felekezetek az Akadémia könyvtárát. Úgy fogalmazott, hogy bár mindannyian ugyanazt a Bibliát olvassuk, más és más hangsúlyokkal tesszük azt.

Az Úr gondolatától nem idegen, hogy a reformáció még megy tovább. Látnunk kell, hogy ezek az Úrtól megengedett folyamatok, amelyek túlmutatnak rajtunk.

Amikor tiszáninneni főgondnokként egyszer a Parlamentbe kaptam meghívást neoprotestáns felekezeti vezetőkkel együtt, utóbbiak védelmére keltem, hiszen értetlenkedést váltott ki jelenlétük a katolikus testvérek között. Ebből alakult ki aztán a Magyar Evangéliumi Szövetség, az Alliansz elnöksége, ahol azon dolgoztunk, hogy mindenki maradjon a helyén, de testvérként forduljunk a másik felé. Sok imacsoport alakult egyházak képviselőiből. Ennek a folyamatnak lett az eredménye többek között az Ez az a nap!-rendezvénysorozat is, melynek fő mozgatórugója Victor László. Ennek keretein belül tavaly és idén is majdnem 40 ezren gyűltünk össze a Puskás Arénában. De jártunk Debrecenben, Veszprémben, a horvátországi Pólában és Madridban is. Az Úr a dogmatikai csatornák mellett olyan tereket nyitott, ahol az Ő népe találkozni tud. Hiszem, hogy ezek a Lélek csatornái.

Évekkel korábban úgy nyilatkozott, hogy pünkösdi testvéreink ne adják fel a Szentlélekért való esedezést és a Lélek ajándékainak biblikus szolgálatát. Számomra ez azt feltételezi, hogy nálunk, reformátusoknál mások a hangsúlyok.

Sok ideje meggyökerezett az a látás egyházunkban, hogy a kegyelmi ajándékoknak nem minden nevesített része van még az Úr gondolata szerint érvényben. Vagy nem látjuk azok munkálkodását.

Arról nincs tudomásunk, hogy ezt az Úr két évszázadra tervezte volna, legfeljebb mi fáradtunk meg, vagy mi veszítettük el a tudást.

Nagyon kell vigyáznunk, mert a kegyelmi ajándékok érzékeny ajándékai az Úrnak. Ne mondjuk azt, hogy ezt nem vesszük el a karácsonyfa alól, mert abból csak baj van, szakadások lesznek! Valóban, ha valaki minél erősebben érzi a vezetés ajándékát a Lélektől, annál könnyebb függetlenítenie magát a közösségének a hangjától, de ami a legnagyobb kísértés, hogy az Igétől is. De nem szabad elfelejtenünk, hogy az Ige mindig fölötte áll a kegyelmi ajándékoknak! Ha a kegyelmi ajándék nem színezi, nem gazdagítja a Lélek gyümölcseinek az ízét, aromáját, erejét, akkor azzal nagy baj van. 

A Lélek gyümölcseivel az Úr a közösségi életünknek a bizonyságtevését és az Isten országában történő építkezését erősíti. A kegyelmi ajándékok viszont kétségtelenül erős frontáttöréseket hozhatnak. Például ahol az emberi szó elakad, de a Lélek szabadulást akar munkálni, vagy eltévelyedéseket akar leleplezni.

Tapasztalt hasonlót?

Orvosnak készültem, de amikor édesapám ellen elkezdődtek a zaklatások, kitanultam a villanyszerelői szakmát. Aztán elkezdtem a teológiát, amelyben teljes odaadással voltam benne, jó jegyekkel, pályamunkákkal. Az ’56-os forradalom után szóltak az osztálytársaim, hogy sokan disszidáltak az orvosi egyetemről, ezért itt a lehetőség, és felvételizzek oda. Sokat gyötrődtem emiatt, és egy este arra kértem az Urat, hogy a másnapra kijelölt igeszakasz kapcsán mutassa meg, hogyan döntsek. „Emberfia! Ezek az emberek szívükbe fogadták bálványaikat, és azon jár az eszük, ami bűnbe viszi őket. Hagyjam, hogy engem ilyenek kérdezgessenek” – olvastam Ezékiel 14-ben. Az Úr teljesen telibe talált ezzel.

Miért fontos, hogy megtaláljuk egyénenként, hogy milyen lelki ajándékot kaptunk?

Az Úr mélyíteni akarja a vele való kapcsolatunkat, és egyre nehezebb frontvonalakra akar bennünket kijuttatni, ahol erre jelentősen szükség van. Ezért engedte Isten, hogy Irlanda Sanyi barátommal az egyetemi korú halottakat fuvarozzuk haza Budapestről a forradalom alatt, hogy részese legyek annak a csapatnak, amelyik Leányfalun megkereste Ravasz Lászlót az ’56-os rádiószózata előtt, vagy hogy a hortobágyi lágerben meglátogassam a fogvatartottakat.

Még a Sztálin-szoborból is őrzök egy darabot, hogy megmutassam, hogyan múlik el a világ dicsősége.

Hiszen újra és újra beleesünk abba a hibába, hogy a világ dicsőségét keressük Istené helyett…

Évtizedekig azt hallottuk, hogy nincs Isten. Ma pedig azt, hogy van Isten, de nincs rá szükségünk. Hogy nagykorúak vagyunk és kinőttük az evangélium ruháját és bátran hozzányúlhatunk akár a teremtési kategóriákhoz is.

Hogy tudjuk ezt a helyzetet az evangélium talaján állva kezelni?

Isten azt akarja, hogy nőjünk föl, mint hitvalló egyház. Példaként áll előttünk egy nagy német hitvalló egyházi törekvés, a Die Bekennende Kirche, melynek tagjai közül többen voltak Hitler börtöneiben, mint a kommunisták vagy a szocialisták. Ők fogalmazták meg 1934 májusában a Barmeni Hitvallást. Isten nem véletlenül tartja még elérhető közelben a magamfajta korosztályt, aki átélte a német hitvalló egyház megjelenését.

Isten minket egy más miliőbe helyezett, ahol nem jár azonnali akasztás és börtön, de nem kisebb a Sátán szándéka, mint a megrontás. Isten minket erősíteni akar és a hitvalló egyház irányába terelget.

Hogyan tudjuk ezt Krisztus-hívőként teljesíteni?

Azzal semmiképpen, hogy magunkra hitvallókként gondolunk és dogmatikai érvekkel ítélkezni kezdünk. Ebből a lehető legrosszabb dolgok következhetnek. Az Úr nem vesz ki minket ebből a világból és nem vesz ki az egyházi életből sem. Isten gondolata, hogy missziói szemszögből tekintsünk a környezetünkre.

Teljes odaadással, hittel és reménységgel kell szolgálnunk, hogy valami történni fog. Így adta az Úr az ébredéseket,

a reformátusságnak komoly ébredési múltja van.

Jelenleg látja az ébredés csíráit az egyházban?

Szembe kell néznünk azzal, hogy az 1990 előtti negyven év mekkora rombolást végzett. Előtte még népegyházi keretekben is – bár nem szeretem ezt a kifejezést – felfedezhető volt az Istenhez való kapcsolódás az emberek mindennapjaiban, szóhasználatában. Akárhogy vesszük, majdnem egymillió párttag volt az országban, kényszerből vagy önkéntesen. Az emberektől az is el lett vonva, hogy áldást mondjanak a gyermekeikre. Fiúkoromban az édesapám így köszönt el tőlem, amikor felszálltam a Debrecen felé tartó buszra: „Az Úr áldjon meg, Gyermek!” A buszsofőr felhajtotta a gallérját és elbújt, hiszen szólnia kellett volna, hogy mi ez a propaganda.

Az ötvenes évekig azonban nagyon intenzív ébredés zajlott az egyházban, az emberek 15-20 kilométert gyalogoltak egyik közösségből a másikba. Keresztapám az istállót takarította ki, hogy összegyűlhessünk. Friss, meleg szalma és kedves hívő nép fogadott minket.

„Gyorsan, énekeljünk” – mondtuk. Ma ez elképzelhetetlen. Szóval templommá tettünk helyeket az Úrnak a jelenlétével, s a lelkünkben vitt örömmel, fiatalok és idősebbek is. Sok romlás után vagyunk, melynek a nyomai még ma is érezhetők.

Nem nagyobb az evangélium az elnyomásnál, egy diktatúránál?

Ez lett volna a nagyon hosszú válaszom vége, de örülök neki, hogy egybeesik a kérdéssel, így nem kell vitáznunk, hanem inkább reménység alatt szót válthatunk erről! Hála az Úrnak, hogy elkötelezett szolgálattevőink vannak, akik vitákban forgácsolódnak le. Az ébredésnek ezek kísérőjelenségei, de nem feltétlenül maradandók és gyakorolandók a továbbiakban. Pál apostol egyértelműen ír arról, hogy azt munkáljuk, ami épít. Elhagyva a vitákat, a családfák és névsorok olvasását.

Mi, a legidősebb nemzedék tagjai gyertyadarabkák vagyunk, az ébredések testünkben hordozott örömével és tapasztalatával. Az Úr azt akarja, hogy itt, Európa szívében egy gyertyatartóba tett csonk legyünk, melynek köszönhetően a vaksötét szobában is világosság lesz.

Missziói mondás, hogy amikor a sötétség ránk nehezedik, feltűnnek a csillagok. Hála az Úrnak, ma is vannak ilyenek. Ezért is tartom fontosnak, hogy a közeljövőben készüljön el egy magyar „Barmeni” Hitvallás, amelyben a világ számára kinyilvánítjuk, hogy miben hiszünk.

Politikailag jelentősen megosztott társadalom a magyar. Hogyan tudjuk keresztyénként a gyógyulást munkálni?

Különösen, ha hosszabb időt kapunk, akkor olyan sok változó helyzeten visz át az Úr, amelyekre vissza tudunk utalni, és azt tudjuk mondani, hogy testvérem, Isten szélesebb látókört kíván nekünk ajándékozni, amelyikben nem az én igazam lesz az igaz, és nem a tied lesz az igaz, hanem ebben az Úr Igéje lesz az igaz. Pál elfogadja, hogy másképp látunk adott esetben, és nem kell lebirkóznunk egymást, hogy te is úgy láss, mint én. Nem. Hanem fogadjuk el, hogy te azt kaptad. Majd megmutatja az Úr, hogy abban is érték van. 

Isten ma is keres hídszemélyiségeket, akik egyszerre elkötelezettek a maguk közösségében, de a másikért is felelősséget vállalnak. Akkor is, ha Anyaszentegyházunk, a mi drága édesanyánk beteg, és kivet minket magából. Annál inkább szeretnünk kell. 

Vagy jusson eszünkbe, hogy az egyoldalú tájékozódás szélsőséges, és milyen bajokat okoz. A szélsőség politikai szempontból is végzetes tud lenni, elég csak látnunk, mi történik most az ukrán néppel. A diplomáciai tárgyak tobzódnak az egyetemeken, mégis elveszítjük a tárgyalóképességünket. Azt gondolták az emberek, hogy a konfliktust emeljük magasabb szintre és szólaljanak meg a fegyverek, miközben a történelem mérlegén és Isten szemében ez mély gödörbe zuhanás. Jobbról és balról egyaránt hét-nyolcszázan halnak meg ebben a háborúban naponta.

Mit akar Isten, mit tegyünk ebben a helyzetben?

Sárospatakra sok magyar diákunk Kárpátaljáról érkezik, akiknek egy ideje ukránul kell vizsgázniuk a középiskolában, ami érthetően nem könnyű. Azt szoktam nekik mondani mostanában, hogy lehet, ez nem véletlen, mert az ukrán nyelvvel Istennek még dolga van. Az Úr ugyanis nem csak egy szélsőséges csoport kezébe adta azt, akik azt mondták, hogy kést a magyarok nyakára, hanem a hívő emberek kezébe is. Nemrég tartottuk az első ukrajnai protestáns missziói konferenciát Lvivben, melyen pünkösdi, baptista, metodista és más kisebb felekezetek vettek részt. Az ukrán társadalom nagy része misszióilag nyitott és érzékeny, és azzal, hogy másfél millió embert ölelgettünk meg közülük, először keresett meg minket keletről a protestantizmus a történelem folyamán.

Hiszem, hogy ennyi nyomorúság után, ami ott most van, és ami még lesz, Isten meg fogja szólítani ennek a nemzetnek a szívét újból az evangélium irányába, és akkor majd ennek lehetünk munkálói.

Meghívjuk mindazokat, akik úgy érzik, hogy szeretetet kaptak, és megalakítjuk az első ukrán–magyar keresztény testvéri, baráti közösséget.

Kárpátalján három iskola, Marosvásárhelyen egy árvaház alapításánál segédkezett, jelentős része volt az idén harmincéves Károli Gáspár Református Egyetem közösségének létrehozásában és a Sárospataki Református Teológiai Akadémia – jövőre Hittudományi Egyetem – újraindításában. Hogyan tudott ezekhez támogatókat megnyerni?

Isten nekem nem adott különösebb tehetséget semmiben, inkább kis belső indíttatásokat, gyertyalángokat, amiket őrizgettem, annak ellenére, hogy még gyufánk sem volt a világháború után. Másnak pénzt adott a zsebébe, aki ezt a lángot észrevette. Az Úr megadta, hogy a pislákoló mécses nem aludt ki. Volt, hogy az egyház állt mellém, mint a pataki teológia esetében, de a marosvásárhelyi árvaházunkhoz szükséges összeget Írországban gyűjtöttem össze egy prédikációs körút során. Az ír testvéreink nem csak pénzt, hanem munkásokat, építőanyagot is küldtek.

A Károli egyetem viszont nagy ellenállásba ütközött. Azt szerettem volna, hogy ez az intézmény sok nemzedéket szolgáljon egymás után, de még a tudomány és az egyházunk iránt legelkötelezettebbek is azt mondták, ez lehetetlen vállalkozás. Isten úgy adta, hogy a sógorom a holland királynő lovagja is volt, és kétszer-háromszor vacsorára is meg voltak hívva a húgommal együtt. Beszélgetéseikben gyakran téma volt a kis magyar leszakadt helyek támogatása, így az egyetemhez jelentős támogatást kaptunk tőlük, hála az Úrnak érte! Itthon sok küzdelmet meg kellett vívnom, volt olyan, aki azt mondta, hogy az egész egyházvezetést teszem nevetség tárgyává, hiszen alig jöttem ki a szállodai portáról, és már is ilyeneken töröm a fejem. Azt kérdezték, hogy évtizednyi előtanulmány kell egy egyetem alapításához, mit akarok én? Mindenkinek az volt a válaszom, hogy Isten sokkal nagyobb perspektívából látja ezt és tudja azt is, hogy a rendszerváltás után érdekesek lettünk a nyugati protestáns államok, Svájc, Skócia, Anglia, Németország vagy Hollandia előtt. Az Úr kicsit többet tudott erről minden kétkedőnél, így sok évnyi ellenszélben való munka után sikerült megalapoznunk az egyetemet.

Mi az, ami mindehhez erőt adott?

Az Úr irgalmassága, ehhez nem tudok többet hozzátenni. „Hű az Isten! Aki elhívott titeket az ő fiával, az Úr Jézus Krisztussal való közösségre” – kaptam ezt az Igét a már gyengélkedő édesapámtól.

Azt mondta, hogy én a kegyelemnek a haszonélvezője vagyok, ez az Ige pedig nem vár tőlem semmit – mert ahol elvárás van, ott mindig lesznek visszaesések.

Mindebben milyen szerepe van az imádságnak?

Többszörösen könyörgök az Úrhoz a betegekért és más szükségben lévőkért. Pedig még többet kellene. De lehet, hamarosan le fog csendesíteni, hogy ne mozogjak annyit ide-oda, hogy életem utolsó napjaira vagy heteire csak az imádsággal ajándékozzon meg.

Annyi mindent adott az Úr Dani bácsin keresztül az embereknek. De ha egy dolgot meg kellene nevezni, ami a legnagyobb ajándék az életében, mi lenne az?

Nem is merem mondani, mert úgy tűnne, jó ember vagyok, pedig csak egy bűnös.

Azt hiszem, az Úr népének szeretetét kaptam ajándékba. Nagyon szeretem.

A 119. zsoltár írja: „Társuk vagyok mindazoknak, akik félik az Urat” Ez nagyon nagy ajándék számomra.

NÉVJEGY
D. Szabó Dániel 1933. június 3-án született Hejőcsabán. Fiatalként orvosnak készült, de nem vették fel az egyetemre, ezért villanyszerelői képesítést szerzett. Később édesapja nyomdokaiba lépett és a Debreceni Református Teológiai Akadémia hallgatója lett, a nyarakat a hejőcsabai cementgyárban töltötte villanyszerelőként. Teológusként aktívan részt vett a hallgatói élet szervezésében, és az egyház hitvallóbbá formálásában. Walter Lüthi svájci teológus igehirdetéseiről és Arany János etikájáról írt dolgozatai miatt nem végezhetett gyülekezeti szolgálatot, megfosztották palástjától. 1958 és 1990 között szállodai portásként dolgozott Miskolcon, két év megszakítással, amikor rendőrségi felügyelet vályogot kellett vetnie vélelmezett felforgató tevékenysége miatt. A rendszerváltást követően, 1990-ben a Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnoka lett, 1997 januárjában pedig a Zsinat világi elnökeként szolgált. Jelentős szerepe volt a Sárospataki Református Teológiai Akadémia újraindításában, a Károli Gáspár Református Egyetem megalapításában, közbenjárásával három iskola jött létre Kárpátalján, illetve egy árvaház az erdélyi Marosvásárhelyen. Elnöke volt a Magyar Reformátusok Világszövetségének, a Magyar Református Presbiteri Szövetségnek, az Alliansz Magyar Evangéliumi Szövetségnek és a Wycliffe Bibliafordítók Egyesületének. Hivatalos megbízatásai mellett országhatárokon innen és túl a mai napig evangelizációs szolgálatokat végzett és végez, jelentős kapcsolatokat épített ki Európa, Észak-Amerika és Ázsia keresztyén közösségeivel. Érdemeiért 1997-ben az egyesült államokbeli Montreat College-től és a kanadai Montreali Egyetemtől a Hittudomány Doktora címet kapta, 2003-ban a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet díszdoktori címmel tüntette ki. 2012-ben a magyar állam a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozta számára. Magyarországi szolgálatában kiemelt jelentőséggel bírt a cigánymisszió, a Bodrogközben több gyülekezetplántálásban és a közösségek pasztorálásában vett részt, küldetéstudata áthatotta a cigányság közötti szolgálatot az egész Kárpát-medencében. A Református Szeretetszolgálat és az Országos Református Cigánymisszió 2023. november 15-én Varga János Proma-Nagyíjat adományozott számára sok évtizedes szolgálata elismeréseként.

Képek: Váradi Levente