„Az emberélet ívet ír le, ez pedig nem más, mint az Isten felé fordulás íve. Ez nem azt jelenti, hogy mindennap meg kellene térni, de azt igen, hogy napról napra egyre közelebb kerülünk Istenhez.”
Németh Pál
Ha a vendégek elmentek...
A nagyapám mindig azt mondta: nem akkor kell takarítani, mielőtt a vendégek jönnek, hanem akkor, ha elmentek. Mindig megmosolyogtam ezt a mondatot, mert persze a gyakorlat szerint pont fordítva van.
A vendégek érkezése előtti egy-másfél nap (ha jut ennyi kegyelmi idő) a pánikszerű rendrakásról szól, ami leginkább azt jelenti, hogy a természetes, organikus káoszt alkotó dolgaimat eleinte valamilyen tulajdonságuk alapján csoportosítva rendezem el.
Ha elfáradtam a csoportosítgatásban, rendezgetésben, akkor már csak pár határozott mozdulat az asztalon, a tálalószekrényen, a konyhapulton, és aki bújt, aki nem, kacatjaim pár napra dobozokba kényszerülnek. Hogy csak az maradjon elöl, amit szeretném, hogy mások is lássanak.
A nagyapám mindig azt mondta: akkor kell takarítani, ha a vendégek elmentek. Persze, előtte is kell. Gondosan félresöpörni sérelmeket, tematikusan elrendezni a félelmeimet, hiszen nem baj, hogy vannak, csak legyenek szépen rendben, ne borítsák be az egész lakást, vagy ne legyenek indokolatlan helyen. Eltenni a soha meg nem valósuló elvárásaimat, a világomat, önazonosságomat alkotó, egyenként szúrós kis megállapításokat, amik jól bele tudnak állni másba. De alapvetően igaza van a nagyapámnak: takarítani akkor kell, ha elmentek a vendégek.
Mert ha elmentek a vendégek, mindenkinek jutott elég, sikerült megtalálni minden eldugott ajándékot és sikerült eldugni minden nem oda illő tárgyat, gondolatot, akkor újra kezdeni kell élni. Előkerülnek a dobozok, ahová mindent besöpörtem, legszívesebben úgy hajítanám ki, ahogy vannak, de nem tudom: ez mind az enyém. Énharagom, énbánatom, énfelfuvalkodottságom, jogom van hozzájuk a vendégfogadás kényszerű visszavonulása után. A káosz kikacsint a dobozból, és szinte magától mászik elő, hogy derűs mosollyal visszafoglalja helyét a mindennapjaimban.
Nem akkor kell takarítani, ha a vendégek jönnek, hanem akkor, ha elmentek. Ezt mondta mindig a nagyapám, én meg mindig csak kacagtam. Most már dúlok-fúlok: persze, könnyű nagy bölcsességeket kinyilatkoztatni, csak nehéz azokat a gyakorlatra alkalmazni. A vendégek érkezése előtt, legyen az bármilyen alkalom, mindig a rendezésé, a takarításé a főszerep. Hiszen fontos, hogy azt lássa mindenki: rendben vagyunk. Akkor is, ha nem. Senki sincs rendben a világon, de mindenki képes összeszedni magát arra az időre, amíg látogatót fogad. Így illik – az ünnep nem tűri a cinizmust, sosem szabad beismerni, hogy felesleges az álca, a legszebben elrendezett mosolyon is át-átsüt a feszültség.
Jön az ünnep, készülni kell rá, sülnek a sülendők, söprődnek be az organikus káoszt alkotó apróságok nagy-nagy dobozokba, porszívó kerreg – nem a helyükre rakom a dolgokat, hanem rendbe. A rend nekem valami nagy, világon kívüli szervezőelv, mert a dolgaim mindig vannak valahogy – leginkább rendetlenül. Márpedig, ha jön az ünnep, legyen rend. És tisztaság. És béke. És mindenki mindent tegyen el, ami elöl van, és amíg a vendégek ott vannak, ne hozza elő, ami van, csak nincs rendben, ami helytelen. Nem illik vendégségben rendetlenséget csinálni, akkor sem, ha bennünk az van. Csak a szemek villannak össze: „majd később megbeszéljük". Persze aztán soha. Látszólag rend lett – köszi, ünnep! – de valójában csak velünk marad minden, amit szelektálni kéne, és kidobni, végleg.

Persze most, ünnep után, amikor mindenki jól kitakarított és rendet rakott, már eső után köpönyeg ez a szöveg. Félig. Ugyanis tényleg akkor kell takarítani, ha a vendégek elmentek. Kibontogatni kacattartóinkat, megnézni, mit miért söpörtünk el a felszínről, s ha lesöpörtük, meg kell-e tartanunk mégis. A buli még csak most kezdődik.
Amúgy nagyapám nem azt mondta, hogy akkor kell rendet rakni, hanem azt: akkor kell takarítani. Akkor kell kisöpörni, kidobni, ami szemétté lényegült azért, mert más összefüggésbe került. Kidobni a termőföldet, mert a cipőtalpon át a lakásba került, életadó helyett szemét lett. Kidobni a csomagolópapírt, ami díszből lett hulladék. Kidobni a feleslegessé vált haragot, megbántottságot, kicsinyességet, kidobni minden fölösleges énvédő praktikát, mert új összefüggésbe került.

Karácsonnyal minden más összefüggésbe került: testté lett Isten ígérete, a békesség fejedelme. Igen, az ünnep átlényegíti vackainkat, minőségeinket, átlényegít mindent – reménységgel tekinthetünk magunkra és a többiekre. Megváltó született, vele új rend. Már kezd kibontakozni. Vele kezdődik a takarítás fázisa az életünkben – nem csak a szokásos újévi fogadalmak miatt. (Azért is.) A takarítás időszaka az Isten rendjére tekint, így szelektál, az ő világát szeretné tükrözni. Csillogni, mint a fényesre takarított, vendégváró lakások. Nem magunktól erőlködve teremtve rendet, hanem a Vendégre hagyatkozva, aki nem megy haza tőlünk. Aki kibontja bennünk új rendjét, átminősíti kincseinket vacakká, terheinket küldetéssé, feszengésünket békességgé. De nem a Vendég takarít: mi takarítunk. Mert az, hogy velünk van, erre indít, ha elmentek a vendégek – keressük vele a dolgaink helyét, rendületlenül.
Bagdán Zsuzsanna