A vendégek érkezése előtti egy-másfél nap (ha jut ennyi kegyelmi idő) a pánikszerű rendrakásról szól, ami leginkább azt jelenti, hogy a természetes, organikus káoszt alkotó dolgaimat eleinte valamilyen tulajdonságuk alapján csoportosítva rendezem el.
Ha elfáradtam a csoportosítgatásban, rendezgetésben, akkor már csak pár határozott mozdulat az asztalon, a tálalószekrényen, a konyhapulton, és aki bújt, aki nem, kacatjaim pár napra dobozokba kényszerülnek. Hogy csak az maradjon elöl, amit szeretném, hogy mások is lássanak.
A nagyapám mindig azt mondta: akkor kell takarítani, ha a vendégek elmentek. Persze, előtte is kell. Gondosan félresöpörni sérelmeket, tematikusan elrendezni a félelmeimet, hiszen nem baj, hogy vannak, csak legyenek szépen rendben, ne borítsák be az egész lakást, vagy ne legyenek indokolatlan helyen. Eltenni a soha meg nem valósuló elvárásaimat, a világomat, önazonosságomat alkotó, egyenként szúrós kis megállapításokat, amik jól bele tudnak állni másba. De alapvetően igaza van a nagyapámnak: takarítani akkor kell, ha elmentek a vendégek.

Mert ha elmentek a vendégek, mindenkinek jutott elég, sikerült megtalálni minden eldugott ajándékot és sikerült eldugni minden nem oda illő tárgyat, gondolatot, akkor újra kezdeni kell élni. Előkerülnek a dobozok, ahová mindent besöpörtem, legszívesebben úgy hajítanám ki, ahogy vannak, de nem tudom: ez mind az enyém. Énharagom, énbánatom, énfelfuvalkodottságom, jogom van hozzájuk a vendégfogadás kényszerű visszavonulása után. A káosz kikacsint a dobozból, és szinte magától mászik elő, hogy derűs mosollyal visszafoglalja helyét a mindennapjaimban.

Nem akkor kell takarítani, ha a vendégek jönnek, hanem akkor, ha elmentek. Ezt mondta mindig a nagyapám, én meg mindig csak kacagtam. Most már dúlok-fúlok: persze, könnyű nagy bölcsességeket kinyilatkoztatni, csak nehéz azokat a gyakorlatra alkalmazni. A vendégek érkezése előtt, legyen az bármilyen alkalom, mindig a rendezésé, a takarításé a főszerep. Hiszen fontos, hogy azt lássa mindenki: rendben vagyunk. Akkor is, ha nem. Senki sincs rendben a világon, de mindenki képes összeszedni magát arra az időre, amíg látogatót fogad. Így illik – az ünnep nem tűri a cinizmust, sosem szabad beismerni, hogy felesleges az álca, a legszebben elrendezett mosolyon is át-átsüt a feszültség.

Jön az ünnep, készülni kell rá, sülnek a sülendők, söprődnek be az organikus káoszt alkotó apróságok nagy-nagy dobozokba, porszívó kerreg – nem a helyükre rakom a dolgokat, hanem rendbe. A rend nekem valami nagy, világon kívüli szervezőelv, mert a dolgaim mindig vannak valahogy – leginkább rendetlenül. Márpedig, ha jön az ünnep, legyen rend. És tisztaság. És béke. És mindenki mindent tegyen el, ami elöl van, és amíg a vendégek ott vannak, ne hozza elő, ami van, csak nincs rendben, ami helytelen. Nem illik vendégségben rendetlenséget csinálni, akkor sem, ha bennünk az van. Csak a szemek villannak össze: „majd később megbeszéljük". Persze aztán soha. Látszólag rend lett – köszi, ünnep! – de valójában csak velünk marad minden, amit szelektálni kéne, és kidobni, végleg.

Persze most, ünnep után, amikor mindenki jól kitakarított és rendet rakott, már eső után köpönyeg ez a szöveg. Félig. Ugyanis tényleg akkor kell takarítani, ha a vendégek elmentek. Kibontogatni kacattartóinkat, megnézni, mit miért söpörtünk el a felszínről, s ha lesöpörtük, meg kell-e tartanunk mégis. A buli még csak most kezdődik.

Amúgy nagyapám nem azt mondta, hogy akkor kell rendet rakni, hanem azt: akkor kell takarítani. Akkor kell kisöpörni, kidobni, ami szemétté lényegült azért, mert más összefüggésbe került. Kidobni a termőföldet, mert a cipőtalpon át a lakásba került, életadó helyett szemét lett. Kidobni a csomagolópapírt, ami díszből lett hulladék. Kidobni a feleslegessé vált haragot, megbántottságot, kicsinyességet, kidobni minden fölösleges énvédő praktikát, mert új összefüggésbe került.

Karácsonnyal minden más összefüggésbe került: testté lett Isten ígérete, a békesség fejedelme. Igen, az ünnep átlényegíti vackainkat, minőségeinket, átlényegít mindent – reménységgel tekinthetünk magunkra és a többiekre. Megváltó született, vele új rend. Már kezd kibontakozni. Vele kezdődik a takarítás fázisa az életünkben – nem csak a szokásos újévi fogadalmak miatt. (Azért is.) A takarítás időszaka az Isten rendjére tekint, így szelektál, az ő világát szeretné tükrözni. Csillogni, mint a fényesre takarított, vendégváró lakások. Nem magunktól erőlködve teremtve rendet, hanem a Vendégre hagyatkozva, aki nem megy haza tőlünk. Aki kibontja bennünk új rendjét, átminősíti kincseinket vacakká, terheinket küldetéssé, feszengésünket békességgé. De nem a Vendég takarít: mi takarítunk. Mert az, hogy velünk van, erre indít, ha elmentek a vendégek – keressük vele a dolgaink helyét, rendületlenül.

Bagdán Zsuzsanna