Abban a kis házban ülünk le beszélgetni, ahol az édesanyja töltötte utolsó éveit. Olyan a tér, mint egy gyülekezeti terem – hűvös és friss, szent és profán.
Az asztalon kosdi sárgabarack és cseresznyés rétes. Kurdy Fehér János felesége, Roczkov Hermina sütötte, megtanulva Eszti mama receptjét. De ezt már csak később tudom meg, teljesen véletlenül.
Lehet, hogy Noé bárkájában ülünk.
Minden itt van. Mindenki itt van. Egyszerre van jelen az élet és az elmúlás minden szépsége.

Apfelsaftschorle, rétes kosdi cseresznyéből, bibliák, énekeskönyvek – és az avantgárd. Persze nem így indult, hanem fordítva. Az avantgárd utat tört magának egy kálvinista kisgimnazista érdeklődésében.

Berlin, Budapest, Kosd – három helyszín, mindegyik fontos számodra és talán mindegyik mást jelent.

Kurdy Fehér János: Berlin nyelvi kijárat is volt annak idején, amikor nem akartam a szocialista Magyarországon élni. Németország tárgyi bőségénél csak a kulturális kánaán nyűgözött le jobban. Olyan hely volt például Nyugat-Berlin, ahol óriási kapuk nyíltak számomra. És nem az volt a legnagyobb szám, hogy érkezésem utáni este, az akkor még a városi pusztaság képét mutató Potsdamer Platzon, egy retro-futurista argentin tangóbárban összefutottam Wim Wenderssel és Peter Falkkal, a Der Himmel über Berlin kultfilm alkotóival.

Erős, református hagyományt örököltem, ezt jelenti Kosd. Régi református család vagyunk, a falu történetében az elsők között ott vannak az őseim, akik részben Vácról érkeztek ide az iratok szerint. Ahol most vagyunk, az apai nagyapám telke, aki kisbirtokos gazdaságot üzemeltetett. A reformátusság a családunk számára az 1950-es évek megpróbáltatásai alatt talán még fontosabbá vált. Édesapám két évet töltött el munkaszolgálatosként a rohamléptekben felhúzott Sztálinvárosban, még édesanyám is két hetet töltött az ÁVH váci börtönében, mert a Nemzeti dicsőség című könyvet nem volt hajlandó beszolgáltatni.

Édesanyám május végén költözött az Örökkévalóhoz, 93 éves volt, szép hosszú ideig tudtunk vele élni, bár az utolsó időszak tele volt megpróbáltatásokkal. De látod, ez a kép a kilencvenedik születésnapján készült, azt a pillanatot kapja el, amikor arról beszél, mi hogyan volt a családban. Szeretett mesélni.

Ez a vonása is tovább él Benned.

Versekkel kezdtem, aztán esszékkel folytattam, kortárs avantgárd képzőművészettel foglalkoztam még, úgy is, mint kurátor, úgy is, mint író. Számomra az írás soha nem vált le egészében a Bibliától – ez is szorosan kötődik édesanyámhoz.

Budapestnek adj még sajátos jelentést, kérlek!

2024-ben készítettem Lugosi „Lugo” Lászlónak egy kiállítást a Kiscelli Múzeum templomterében. Az egy nagyon erősen spirituális tér, de ha mersz és tudsz szörfözni a tér jelentésvizein, amit ez a régi, félig romos templom tud adni, akkor az egész bombasztikus erejű lehet. Az is lett. Kibomlott a Budapest toposz jelentésfeltárása, sikerült a budapesti lakosok – ahogy Ottlik Géza fogalmaz – szellemiségét bemutatni Lugo fotóin keresztül, talán ebben a képben sűrűsödik számomra leginkább Budapest jelentése. 

Sokat dolgozom együtt képzőművészekkel, szinte kivétel nélkül a keményebb avantgárd művészek állnak hozzám közel. Az avantgárd művészek nem is annyira művészek, inkább valamiféle próféták. Persze, értsd ezt idézőjelben, inkább úgy használom ezt a szót, mint Walter Benjamin, hogy ezek az emberek, az idők jelét is felismerve mondanak valamit a művészetük által a jelenvaló világról.

Az avantgárdhoz való kapcsolatod és a hited hogyan fonódott össze benned?

Adott volt számomra a kálvinista hagyomány, amibe belenőttem. Az avantgárd pedig azzal foglalkozik, hogy a művészet mennyire valóságos és igaz. Lehet-e hatással a hétköznapi ember látására, gondolkodására, a közösségi elképzeléseire, tehát jelent-e még valamit kézzelfoghatóan a művészet?!
Az avantgárd művészi alapkutatás, ami arra koncentrál, amiben most élünk és azokra a kihívásokra akar választ adni, amelyek a jelen pillanatban érnek el. A jelenidejűség érdekel a leginkább. Mélyre menni a kincsekért, mint a bányászok, felhozni őket és beépíteni a hétköznapiba.

Számomra a hit és az avantgárd nem volt távol egymástól, egyfajta természetességgel fonódott össze a kettő. Joseph Beuys vagy Szentjóby Tamás ugyanúgy nyúlt vissza ószövetségi mítosz-alakzatokhoz, mint például Erdély Miklós, aki történetesen a zsidó hagyományt is beledolgozta neoavantgárd munkáiba.

Amikor Joseph Beuys művészetét megismertem, még kisgimnazista voltam. Megragadott a természettel való azonosulása, hogy például a szociális szobrászat eszméjében a növényeknek, anyagoknak, állatoknak is helye van. A mézpumpa a munkahelyen (1977) című művének terében órákat töltöttem el Kasselben a Documentán (a világ egyik legjelentősebb kortárs művészeti kiállítása – a szerk.).

De visszaugorva az általános iskolás évekre, akadt egy kis gondom. A száguldó gondolataimat a keletkezésük ritmusában írtam le elválasztások nélkül, miközben szótagolva olvastam, mert nagyon tetszett a szótagok kántálása. A tanítónő vészesnek látta a jelenséget, édesanyám viszont biztos volt benne, hogy valami félreértésről lehet szó, úgyhogy itthon fogta a Ravasz László-féle nagy képes Bibliánkat és Mózes első könyvétől kezdve minden nap hangosan olvastam belőle. 

Tetszett?

Nagyon! De megdöbbentem a történetek kegyetlenségén és konkrétságán, ahogy azon is, hogy Isten választott népének nemzetségei a teremtésig visszavezethetők. Ez nem lágyított irodalom volt, mint amit az iskolában olvastunk a kedves Lenin bácsiról, meg ahogy Timur és csapata segít az elvtársnőnek átvinni a bevásárlószatyrot a zebrán. Már az általánosban sokat forgattam a nővérem, Eszter gimis tankönyveit, például a világirodalmi szemelvények gyűjteményét, Charles Baudelaire és Tristan Tzara szövegei is nagy hatással voltak rám.

Erdély Miklós költészetével és megismételhetetlen művészetével már az egyetemi évek alatt találkoztam, Szegeden. Az egyes számú szegedi irodalomtörténeti tanszéknek a könyvtárában Keserű Bálint professzor úrnak kellett írnom a vergiliusi retorikai kerékről. Majdnem olyan meleg volt, mint most, és ráakadtam egy vékony könyvgerincre, amire annyi volt írva, hogy Erdély, Kollapszus orv. Mi az, hogy Kollapszus orv.? A kollapszus orvosi kifejezésként összeomlást jelent. A művészet mint összeomlás? Azt a könyvet nem lehetett letenni, végül az egyetemi szakdolgozatomat is Erdély Miklósból írtam Egytől nézd a szépet és indulj felé címmel. Jó volt az irány, valójában mai napig vonzásában tart.

Nem feszült egymásnak az, ahogyan befogadod a világot a képzőművészeten keresztül, és ahogy a hiteddel tapasztalod?

Inkább kiegészíti. Protestáns építészetünkben, tárgyainkban nagyobb részt kép nélküliek vagyunk, viszont annál erősebben törnek elő a képek az igemagyarázatokban, vagy abban, ahogyan a hitről gondolkodunk.

Amikor a konfirmációmra készültem, akkor Szenes László volt Kosdon a lelkész, aki magas szintű intellektuális közeget biztosított számunkra, mint később Fónagy Miklós, vagy most Koncz Hunor Attila.

Számomra egyébként a reformátusság a mai napig intellektuális színvonalat is jelent.

Szenes László nekünk nem csak bibliai történeteket tanított meg, hanem afelé vezetett, hogy miként érthetjük bele magunkat abba a világba, amely körbevesz. Máig emlékszem a megrázó közös imádkozásokra Laci bácsival, amelyekben az összeomlás és a felépülés szóképei kifejezésre juthattak, végső soron az, hogy az ember átlelkesített szavai képesek helyet adni az alanynak az e világban.

Természetesen voltak évek, amikor nem is nagyon voltam itthon és eltávolodtam a kosdi közegtől. És nem állítom, hogy az avantgárd barátaimnak, ha találkozunk, az az első kérdése, hogy olvastam-e napi igeszakaszt. De soha nem éreztem azt, hogy bárkinek ezzel problémája lenne. Több barátom buddhista, soha nem volt probléma köztünk, hogy én református vagyok és egy falusi templomba járok. Mert általában ide jártam Kosdra, bárhol is éltünk épp.

Miért?

A családom hagyománya miatt. Ahol a legközvetlenebb módon tartozom a természethez, ott van az Istennek háza. Ez az örökségem része, amivel kezdenem kellett valamit. Mint a művészeti albumokkal, amelyeket a szüleim támogatásával szerezhettem be. Bár nem sok köze van mondjuk Beuysnak ahhoz, hogy hogyan kell málnát vagy barackot szedni, de bennem összeért. Nekem ugyanaz volt: örökség. Ettől nem érzem magam gyökértelennek, és talán ezért fontos a mai napig számomra Kosd.

Már itt éltünk, amikor becsöngetett hozzánk egy szakállas fiatalember piros trikóban és kék farmerben, azt hittem, hogy szociológus vagy néprajzkutató. Amikor bemutatkozott, hogy ő Koncz Hunor Attila, az új református lelkész, kiszakadt belőlem, hogy hála a Jóistennek!
Behívtam édesanyámhoz, aki ugyanezekkel a szavakkal fogadta. Hunor szorgos, kitartó és áldásos tevékenységének köszönhetően a kosdi gyülekezet megújult. Jómagam is átélhettem, hogy mit jelent az, amelyet ő „megcselekedett igehirdetésnek” nevez, hogy az ige tetté váljon, hogy következménnyé legyen.

Mi változott a hitedben, a hited érzékelésében az évek alatt, ami 2026-ban Kurdy Fehér Jánosban egész máshogy van, mint gyerekként?

Máshogyan lettem önmagam, de gyerekként megsejtettem valamit és az a sejtés használható útnak mutatkozott, amin el lehetett indulni és rajta lehetett maradni. Ez jelentett edukációt, utazásokat és sok tapasztalatot.
Ahová elérkeztem, az egy jelentésgazdagabb terület, de földrajzilag nem kerültem máshová, Kosdon vagyok, ahonnan elindultam. Minden részletgazdagabb és cselekvésalapú lett. Az elkészült új kéziratomnak is ez a címe: Cselekvésversek.

Most például azt mondom, hogy ha meg akarod őrizni magadat, akkor harcot vívsz. Ha fontos egy közösség, vagy fontos, hogy Isten az életed része, akkor nem lehetsz következetlen ember. A tetteidért nagyobb felelősséget kell vállalni. Ez az oka, hogy nem írok sokat, mert azért is harcolni kell, hogy ne csak a könyvek számát szaporítsd, hanem a kifejezésösztönbe a rajtad kívüli világ is beleférjen.

Mellékvágány, de számomra megdöbbentő, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon nem lett nagyobb megbecsültsége a kultúrának. A kortárs kultúrát megismerni, értelmezni és benne élni nem egyszerű feladat, mégis közvetlen kódot ad ahhoz a szintén nem könnyű lét-feladathoz, amivel minden nap találkozol. Ha csak annyi marad a kultúrából, hogy hogyan csináljunk magyaros pörköltet, akkor vége. Ez is hitkérdés.

Ha jól értettem, az is hitkérdés, hogy éppen itt élsz. Mikor költöztetek végül is Kosdra?

Húsz éve, amikor 2006-ban felhagytam a public relationnel. A Bakáts téri templommal szemben volt a nagy tárgyalótermünk. Ahogy kinéztem az ötödik emeleti irodából, pont szemben volt velem a torony. És azt mondta nekem a torony, hogy látod, én szabad vagyok, szemben veled, aki nem vagy szabad. Szinte rám robbant a kérdés: tényleg, miért is csinálom, amit csinálok?  Kimentem a munkatársaimhoz és azt mondtam nekik: srácok, vége van. Nagyon jó think-tank volt az Avantgarde Group, rengeteg fontos és előremutató munkát csináltunk meg, például általunk formálódott a Ráday Kultucca projekt. Máig jó barátaim.

Azonban az írás nem ment, nem tudtam a kettőben együtt lenni, a kreatív ipari sikeres kijáratom elzárta az érdekmentes költészeti nyitókaput. Fontos lett, hogy a munkám, a hivatásom ne csak a sikerről vagy a pénzről szóljon. A kreatív ipar kihívásait időnként ellensúlyozni kell, például azzal, hogy átgondolod, hogy mit, miért és kiért teszel, és azzal is, hogy legyen tered önmagad átgondolására, ne csak arra, hogy valamit sikerrel zárj.
Az önkétségeknek helyet kall adni, különben a senki földjén ébredsz, jelöletlenül. Ott kell, hogy élj, ahol fizikailag lefekszel és szellemileg álmodsz, ahol jelen vagy a kétségeidben, a sejtéseidben és a konkrétumaid földjén, ahol a legteljesebben megélheted a következményeidet.

De akkor szerinted mi az a siker, ami mégsem emészt föl?

Amikor nem csak te vagy a siker végpontjában. Amikor a munka valami látható és láthatatlan dolognak a metszéspontjában van. Amikor rajtam keresztül valami felülről való tud érvényesülni, az megelégedettséget és biztonságérzetet ad. Érthető vagyok a saját magam számára, Isten teremtménye vagyok, miként a természet is, és helyem van ebben.

Ez a megértés és a kultúrafinanszírozás fontossága nyitott ajtót a produceri működésednek?

Igen. Amikor még kommunikációs vezetőként dolgoztam egy német vállalatnál, alapítottunk például egy kortárs képzőművészeket segítő Novacom-díjat, ami az akkori Kossuth-díjnak megfelelő összeget jelentett. Mindig fontos volt számomra, hogy például összehozzam a művészeket és a gyűjtőket, hogy valós kommunikációs tér nyíljon a művek és a befogadó közönség között.

Döbbenetes, hogy nem mérjük fel, hogy mennyit veszítenénk azzal, hogyha például eltűnnének a galériák Budapest vagy Vác utcáiról, ha nem lennének meg a találkozás helyei.

Mit gondolsz, hogy miért engedjük el, miért szavazza le a társadalom ennek az értékét?

A „mi az élet értelme” típusú kérdésre a XX. század elején kidolgoztunk egy-két választípust, de ezek aztán sorra kezdtek bedőlni. A kortárs művészetnek azért nem lett értéke, mert a politika számára veszélyessé vált. A kultúra helyzete Magyarországon nagyon régóta nem volt szisztematikusan átgondolva. Az utolsó cselekvő ember talán Klebelsberg Kuno volt, aki például a legnagyobb költségvetést harcolta ki – a hadászati költségvetést meghaladót – arra, hogy megújította az alapszintű iskolarendszert, és létrehozta a humán tudományok intézményeit.

Azt sem igazán értettük meg, hogy a legpontosabbnak hitt elméleti tudományok, például a kvantumfizika vagy más anyagtudományok, és a vallási és filozófiai gondolkodás hol érnek egybe, vagy hol térnek el egymástól. Arra lenne szükség, hogy értő párbeszédbe kerüljön a két világ egymással.

A Ruben Brandt, a gyűjtő című film, amelyben producerként vettél részt, akár művészettörténeti ismeretterjesztő alkotásként is olvasható, jól gondolom?

A 25-ös Oscar-shortlistig jutottunk el 2019-ben, és sok nemzetközi díjjal is kitüntették a filmet, ami valóban ismeretterjesztő műként is hathat, de e mögött nem annyira az én produceri elképzelésem, hanem a rendező, Milorad Krstić alkotói szándéka állt, miszerint a művészet a minden, például emlékezet is.

A Ruben Brandtot Norvégiában, Svédországban, Portugáliában a középiskolai oktatásban is használják, mert a kortárs képzőművészetet ez a film sokkal izgalmasabban tudja bemutatni, mint egy poros múzeumi élmény.

Beszéltél a kultúra tereiről, most pedig egy olyan térben ülünk, ami komoly szakralitást hordoz azzal együtt, hogy Istennek hála, ezen a kánikulai napon még hűs is. Számodra mit jelent ez a tér?

Az elmúlt másfél évben itt olvastuk a Szentírást a Bibliaolvasó kalauz szerint édesanyámmal a napok többségében, itt ápoltuk őt, a jelenléte számomra itt állandó.
Ez egy megkonstruált tér is, mert igyekeztem sok mindent visszahozni, ami édesanyámat a gyerekkorára emlékeztette képek, bútorok, könyvek, családi dokumentumok tekintetében. Ez fejezte ki őt, és ez lett az általa naponta átpörgetett archívum. Tudtam, hogy ez az idő az ő utolsó útjának az ideje, és szerettem volna mindazzal a jelentéssel megtölteni a teret, ami őt segíti a felidézésben és az elengedésben.

Ha már beszéltünk arról, hogy a kultúra a hétköznapi életvitelben mire jó, akkor gondolhatunk arra is, hogy sokkal közelebb van a mindennapi életünkhöz, a létezésünkhöz a halál, mint ahogy azt hinnénk. A halál tudatosítása nélkül nem lehet elképzelni értelmes emberi életet. Ha kilökjük a tudatunkból, akkor még az életünkben adjuk át magunkat az enyészetnek.

Egy új munkádban Noéval is foglalkozol, mi ez?

Egy installációs terven dolgozom, aminek „NOÉ. Emlékezetövezet” a munkacíme. Géczi János használt, tépett, részben szétmállott plakát-újrahasznosításainak, hangokkal és animációs videókkal kiegészített térbeli tárlatán, azaz Géczi dekollázsainak egy új értelmezésén.

A „NOÉ. Az emlékezet övezet” több fontos kérdést is feltesz, de leginkább azt, hogy a kortárs művészet rendelkezik-e még azzal a tulajdonsággal, hogy segíteni képes az embert a létről való közvetlen problémamegoldó gondolkodásában? Vagy jelen pillanatban ez a feladata és tulajdonsága inaktívvá vált és elveszett, a művészeti műveleteket pedig már csak a popkulturális zenéhez hasonló celeb-hype-ok és a befektetési stratégiák manőverei keretezik? Vajon kéznél lévő létszerszám, vagy pusztán figyelmet megragadó és kiismerhetetlen, végső fokon kongó design, amelyben a Da-sein végkép odalett (heideggeri kifejezés, mely az emberre mint egyedi létezőre utal, aki tudatában van a saját létezésének, és kérdezni tud a létről – a szerk.).

***

Kurdy Fehér János életének fontos, nagy hatású embereit láthattuk a lakás fotóin. A nagyszülőket, szülőket és művészeket. Sokuk már nem él. És kortárs művészek munkáit: többek között Kardos Botond, Géczi János, Minyó-Szert Károly, Szentjóby Tamás, Szilágyi Szabolcs, Milorad Krstic, Lugosi László, Bada Dada, Baranyai Levente, Wahorn András. A múlt és a jelen.

Kisétálunk a kertbe, ahol még mindig megvan az a kis tó, amelyet három forrás táplál, bár jelenleg a klímának megfelelő, nehéz állapotban.

Az udvarban áll egy igazi közép-kelet-európai férfifészer is. Szerszámok és könyvek, bicikli, edzőpad, csavarkészlet.

***

„Amikor húsz éve felhagytam a public relationnel és visszatértem ide, a ház körüli és a kerti munkák nagy részét magam végeztem el” – mondja. „De ott van még egy régi pajta a valamikori telkünk felénél. E nélkül a pajta nélkül a kert nem lenne ugyanaz. Ez ad neki egy elgondolásgazdasági fókuszpontot: mi az, ami még megtehető. Nem tudtam volna elviselni, ha ezt le kell rombolni, de csak addig jutottunk, hogy kicsit megigazítottuk az épületet.
Ez a pajta valahogy néz és lát engem. Mi pedig látunk benne jövőt. Szeretnék kialakítani benne egy nyári galériát. Hiszem, hogy a kortárs művészet egy falu életén is segíteni tud. A Noé utáni projektem erről fog szólni, a címe egyszerűen az, ami: Kosd.”

Képek: Vargosz