Hogyan lehet a művészet egyszerre kortárs és keresztény, ha e két szemlélet mind tartalom, mind forma terén eltérő elveket vall? Többek között ezt a kérdést is feszegeti a Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálé nevű, kétévente megrendezésre kerülő kiállítássorozat, amelynek idei, tizedik alkalma a Szent vendégség – Eucharisztia / Úrvacsora címet kapta. Ugyan a járványveszély miatt két nap után be kellett zárni a kecskeméti Cifrapalotában bemutatott kiállítást, de virtuális tárlatként megtekinthető az interneten, és amint erre mód nyílik, újra kinyit fizikai valójában is. Minderről ifjabb Gyergyádesz László művészettörténész, a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti osztályvezetője és a Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálék alapító kurátora mesélt nekünk.
 

Honnan jött az ötlet, hogy a kortárs művészettel társítsa össze a kereszténység kétezer éves művészi hagyományait?
Művészettörténészként elsősorban a középkorral szerettem foglalkozni, és emiatt is sajnáltam, hogy a kortárs magyar művészetben nincs igazán fóruma a keresztény tematikának. A biennálé ötlete még az ezredforduló előtti években megszületett bennem. 2000-ben szerveztem egy kísérleti kiállítást, majd annak sikere után 2002-ben elindítottam a Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálét. Minimális anyagi háttérrel és intézményi lehetőségekkel indult el, a hasonló jellegű budapesti kiállítások költségvetésének töredékéből, mégis komoly eredményeket értünk el vele az elmúlt tizennyolc év során.

Mire utal a sorozat elnevezésében, hogy ikonográfiai?
Az ikonográfia a művészettörténetnek a képi ábrázolások beazonosításával, értelmezésével foglalkozó tudományos módszere, eszköze. Klasszikus példája, amikor egy képen tizenhárom embert látunk egy asztal körül, és Máté evangéliuma 26. fejezetének 17–29. részét forrásként használva beazonosítjuk, hogy az az utolsó vacsora Jézussal és az apostolokkal. Természetesen vannak összetettebb vizsgálódást igénylő esetek is, és a szövegek mellett más műalkotásokat is segítségül hívhatunk. A kép, a vallás és a gondolkodás viszonya mindig is izgalmas téma volt az európai művészettörténetben. De voltak korszakok, például a bizánci képrombolás vagy a reformáció időszaka, amikor ez különösen súlyos vitákhoz is vezetett. Úgy vettem észre, hogy ma már a protestantizmus is nyitottabban áll a vizualitáshoz, mert nincs olyan érzékszerv, befogadási lehetőség, amit kihagyhat, ha minél több embert szeretne elérni. A művészet ennek is lehet az eszköze.

Akár a kortárs művészet is?
Sajnos a kortárs művészet nagy általánosságban idegenkedik a tematikus meghatározottságtól, különösen érvényes ez esetünkben. Ráadásul hazánkban mintegy negyven éven át ideológiai alapon igyekeztek minél inkább a háttérbe szorítani a vallásos szemléletet, és ezzel összefüggésben is a keresztény tematikát. Hogy megkönnyítsem a dolgom, és hogy minél nagyobb lehessen a merítés, két évtizede úgy döntöttem, nem korlátozom a mezőnyt a „vallásos”, a „liturgikus”, az „egyházi” vagy a „szakrális” jelzőkkel. Nem ezek közül választottam ki tehát egyet, hanem az ezeket is magába foglaló, de náluk jóval megengedőbb, tágabb értelmezési lehetőségekkel bíró „keresztény ikonográfiai” kifejezést, hogy minél többeket be tudjak vele vonzani. A kortárs magyar alkotók így lehetőséget kaptak arra, hogy a mesterséges pauza után bizonyos mértékig visszakanyarodhassanak az európai művészet egyik legfontosabb gyökeréhez, a keresztény tematikához.

Mennyire voltak fogékonyak a kortárs magyar alkotók erre a „visszakanyarodásra”?
A biennálé kapcsán úgy tűnik, hogy bevált a „taktikám”. Szerencsére egyre többen élnek az így felkínált lehetőséggel, ami abból is látszik, hogy az elmúlt 3-4 biennálén jelentősen megnőtt a fiatalabb és pályakezdő alkotók aránya. Ugyanez érvényes a biennáléra beadott alkotásokra, amelyeket többségükben már kifejezetten a kiállítási felhívásainkra készítettek. Ennek természetesen nagyon örülök. De az igazi kérdés inkább az, hogy a társadalom mennyire fogékony mindennek a befogadására, és a kereszténység készen áll-e arra, hogy vállalja a kortárs kifejezési formákat. Nem rendezhetünk csak saját magunknak, azaz a művészeknek, művészettörténészeknek, műkedvelőknek kiállításokat. A művészetnek lehetőleg mindenkihez kell szólnia, viszont ehhez valahogy vissza kell találnunk a művészetek iránt kevésbé érdeklődő emberekhez is.

Pontosan kiknek kellene visszatalálnia a másik félhez és hogyan?
Csökkenteni kellene a távolságot – szellemi és fizikai értelemben egyaránt – a kortárs művészek és az átlagpolgár, a hívők, valamint a keresztény egyházakat képviselő megrendelők között. Saját szempontjaimat tekintve akkor tudott igazán jól és hatásosan működni egy adott korszak keresztény ikonográfiában fogant művészete, amikor az ténylegesen összhangban volt korának magas szintű, a hétköznapit a keresztény mitológiával szervesen egybefonó gondolkozásával. Ez az, ami az elmúlt évszázadok során fokozatosan, majd egyre rohamosabban kezdett kikopni az európai kultúrából. Elsősorban azt minősíthetjük jónak a keresztény művészeten belül – erről II. János Pál pápa is szólt 1999 húsvétján a művészeknek írt levelében –, ami napjaink nyelvén képes megszólítani a nézőt. A művészeknek, az egyházaknak és a hívőknek közösen kellene mindenki számára érthető és értékelhető szempontokat, standardokat meghatározniuk.



Ez azt jelentené, hogy egyféleképpen kellene gondolkodnunk egy-egy alkotásról?
Nem, mert a művészet létének egyik alapja az, hogy mindenki mást gondol, és így mást is lát egy műalkotás kapcsán. Kiemelten fontos tehát a befogadói oldal. Ezen a téren is van ráció a szakadékok áthidalásában, hiszen a kutatók szerint látásunk 98%-ban agyi tevékenység, azaz ennek köszönhetően érdemben fejleszthető. Kell is fejleszteni! Amíg napjaink emberének nincsenek megfelelő művészeti és keresztény ikonográfiai alapismeretei, addig nem is lát igazán, nem tud képet „olvasni”; és nem érzi úgy, hogy szüksége lenne múzeumokba, galériákba, templomokba menni vizuális információkért. Sajnos ehhez jelenleg az oktatás minden szintjéről hiányzik a megfelelő szintű és tartalmú vizuális, művészettörténeti képzés.

A biennálék kiállításai mennyire könnyen fogyaszthatók ilyen adottságok mellett?
Néhány alkotó a műveivel próbál nyitni a szélesebb közönség felé is, és ezáltal befogadhatóbbá válni, azonban ez még mindig nem helyettesítheti sem a minőségi vizuális oktatást, sem a keresztény kultúra ismeretét. Érdekes módon a Cifrapalotába érkező nézők között a műveltségi különbözőségek ellenére is sokan vannak olyanok, akik a biennáléinkon akár másfél-két órát is eltöltenek, pedig ez a kortárs kiállításokra általában nem jellemző. Ennek egyik oka például az lehet, hogy izgalmasnak találják a számos és akár igen meglepő variációt egy-egy témára, és ez gondolkodásra készteti őket. Ez is bizonyítja, mennyire fontos a látás szerepe a gondolkodásban. Rendezőként arra is szoktam törekedni, hogy mindegyik kiállításban legyenek látványos, viszonylag könnyen befogadható részek. Már a belépésnél meg kell ragadni a látogató figyelmét, de az ilyen nagyságú és műfajilag rendkívül változatos kiállítások esetén végig kell hogy legyenek vizuális és tartalmi fogódzók.

Segíthet ebben a tematikus csoportok szerinti teremberendezés?
A rendezésnél egyrészt mindig alkalmazkodni kell a helyszíni adottságokhoz, másrészt a tematika változatos értelmezése, a műfaji és stílusbeli változatosság sem hagy túl sok mozgásteret ennek. Csak ott szoktam kisebb egységeket létrehozni, ahol erre tényleges lehetőség van. A Szent vendégség esetében is vannak ilyen részek. Az utolsó teremben például Hegyvári Bernadett nagyméretű asztala körül az utolsó vacsorával kapcsolatos alkotások szerepelnek; illetve az első teremben dr. Török Csabának a biennáléra jelentkezők számára írt inspirációs szövege nyomán – amely Ézsaiás könyve 58. fejezetének 7. része („Oszd meg kenyeredet az éhezővel…”) alapján is a vendégség, a befogadás etoszára figyelmeztet – napjaink koldusai és a szegénység képei közvetítenek keresztény tartalmakat. Többek között az ostyaformára építő alkotásokból is lett egy csoport. De éles határokat ezzel nem lehet és nem is szabad húznunk a kiállítás egészén belül. Nagyon fontos, hogy ez a kiállítás műfaji, stílusbeli és technikai korlátozások nélküli, emiatt hihetetlenül gazdag és változatos a kínálat. Természetesen minél vegyesebb a felhozatal, annál nehezebb zsűrizni, majd megrendezni a tárlatot.

Miben rejlik ez a sokszínűség, és hogyan válik befogadhatóvá?
Az alkotói hozzáállás sokféleségéből ered. Valakinél a vallási tartalom, másnál a művészi megfogalmazás a hangsúlyosabb. Az eucharisztia és úrvacsora kérdésköre látszólag nehéz téma, mégis megtalálta az utat a művészekhez, és rajtuk keresztül a közönség felé. Ha megnézzük a fődíjas alkotást, Hegyvári Bernadett formába olvasztott, tömör üvegtárgyakat hordozó, ledekkel alulról megvilágított asztalát, akkor azt látjuk, hogy a késő középkori szemlélethez hasonlóan a mindennapi élet kellékei felől közelít, ezáltal kapunk hozzá kapcsolódási pontokat. A hétköznapiságától lesz befogadhatóbb az átlagember számára is. De sok egyéb példát is kiemelhetnék. Az emberek mindenesetre nem szoktak tiltakozni a biennálék műfaji és felfogásbeli sokszínűsége miatt, hanem a visszajelzések alapján azt kifejezetten élvezik.



Idén a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus programjaihoz is csatlakozott a biennálé. Nem szűkítette ez le a tematikát a katolikus értelmezésre?
Mivel felekezetek közösségében gondolkodom, külön ragaszkodtam ahhoz, hogy a kiállításon az ökumené jegyében például a protestáns értelmezések is megjelenhessenek. Ezt természetesnek vették a kongresszus szervezői, és meg is valósult, megjelent a kiállítás alcímének (Eucharisztia / Úrvacsora) kettősségében is. Az ökumenikusság mindig a lehető legtágabban érvényesült a biennáléink során. Az alkotók terén is, hiszen például volt olyan kiállítás, ahol protestáns felekezethez tartozó művész nyerte az egyik fődíjat a szentekhez kötődő témában. A művészeten belül nem elsősorban a vallásosság mértéke vagy pontos mibenléte számít, hanem hogy a művész és általa az alkotása mennyire és milyen mélységben képes a tematikára rezonálni. A kortárs alkotók mintha nyitottabbak lennének erre. Idén is váratlan irányokra sikerült rátalálniuk a megadott tematikán belül, és sportnyelven szólva számomra is meglepő „húzásokkal” éltek.

A szellemi nyitottság különösen fontos akkor, amikor fizikailag be kellett zárkóznunk a járványveszély miatt. Mik az idei kiállítás legfőbb tanulságai?
Mivel csak két napig lehettünk nyitva, utána virtuális tárlatként folytattuk, ezért ezt még korai lenne megítélni. Ezúttal is rengetegen jelentkeztek a kiállításra, közülük a zsűrizés után 146-an mutathatták be alkotásaikat a Cifrapalotában. Már csak ezért is tartoztunk nekik annyival, hogy a 169 kiállított műből mindenkitől legalább egyet az interneten is megmutassunk a kényszerű zárvatartás idején. Az a terv, hogy amint engedélyezik, újra ki fogunk nyitni, ezért érdemes figyelni a honlapunkat vagy érdeklődni erről a Cifrapalotában június 22-től kezdve. Reményeink szerint az újranyitás után egészen augusztus 16-ig élőben is meg lehet majd tekinteni a kiállítást.

A virtuális tárlat kapcsán mivel tudták segíteni a befogadást?
A virtuális tárlat alapos bevezető tanulmánnyal kezdődik, majd lapozgatós katalógus formájában folytatódik. A képeket a művészek nevének ABC-sorrendjében tekinthetjük meg. Kétfajta módon lehet megnézni a virtuális tárlatot. Az alapértelmezett szerint középen van a leírás és oldalt a kép, amely kiugrik, ha fölé visszük a kurzort. De van egy úgynevezett kiállítás-nézet is, amely a lap tetején lévő hármas menüben kapcsolható be. Itt nagyobb hangsúlyt kap a vizuális megjelenítés. Újdonságnak tekinthető, hogy az értelmezésben a művészek saját szavaikkal megírt műelemzései segítik a látogatót egy-egy alkotás megtekintésekor. Összesen 53 esetben tudtam ily módon műleírást társítani az alkotásokhoz. Ezekből is kiderül az, hogy szinte mindenben ott lehet a szakrális üzenet, még akkor is, ha a hétköznapi létünk és tárgyaink felől közelítünk.

A kiállítás a hétköznapi felől közelít, de merrefele tart? Mik a tervek a jövőre nézve?
A biennálé nem rövid távú kísérlet csupán, ráadásul nemcsak kiállításokból és katalógusokból áll, hanem komoly múzeumi gyűjtemény épül rá, amelyhez az aktuális biennálé kapcsán is már több mint félszáz alkotó ajánlotta fel az alkotását. Ez az első olyan keresztény tematikájú képző- és iparművészeti gyűjtemény Magyarországon, amely nem egyházi múzeumban jött létre. Abban bízom, hogy halálom után is folytatni fogják majd a biennálékat és az ahhoz kapcsolódó gyűjtést, és több száz év alatt egy komoly tematikus gyűjteménnyé, sőt, akár önálló múzeummá nőheti ki majd magát. E kollekció egyik különlegessége az, hogy itt többnyire ugyanazok a kortárs művészek szerepelnek alkotásaikkal, mint bármelyik más múzeumban, azonban Kecskeméten a keresztény tematika közös szűrőjén át láthatjuk művészetüket és a magyar művészet évszázadokon átívelő jelenségeit, folyamatait. Hosszú projektnek szánom tehát, és igazi nyertesei művészettörténész utódaim lehetnek majd. Ha a krionika tudománya eljutna arra a szintre, hogy mondjuk 500 évig megőrizzenek és utána sikeresen ki is olvasszanak, úgy az lenne az egyik első dolgom, hogy megnézzem, mi is lett ebből az egészből!


A X. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálé virtuális tárlata megtekinthető ide kattintva! Köszönet a cikkünkben szereplő képekért a biennálé alkotóinak és szervezőinek!