Levendula-ültetést tanulni a TikTokról. Tratktort szerelni. Éjszaka a frissen vásárolt, de elbitangolt marhákat hajkurászni az erdőben. Borjút kihúzni a szülőcsatornából. Egyedül levágni 150 csirkét, mert az ígért segítség hajnali 5.30-kor mégsem érkezett meg – és mindezt harsányan nevetve elmesélni. Talán ennyi a boldog élet titka. A választ persze nem tudom.

Kaczkó Dániel és Kaczkóné Gulyás Anna szeme előtt nem a várható nehézségek vagy a váratlan fordulatok, végképp nem egy nagy zsák pénz lebegett, amikor az első találkozásuk után arra kezdtek gyűjteni, hogy egyszer így élhessenek, ahogy ma.
Persze nem tudhatták, hogy alig öt év gazdálkodás alatt számtalan elismerést begyűjtenek majd. Azt tudták, hogy ez az út lemondásokkal fog járni. Azért vállalták, mert hisznek a visszafordítható folyamatokban.
Azért írok róluk, mert én is. Minden döntésükkel a jövőt és az életet munkálják. Úgy értem: igazából. A gazdálkodó életében a puszta elmélet elég kevés lenne. Elméleti hitből, elméleti reménységből nem lesz tojás, nem lesz több, mint száz négylábú és jópár szárnyas.

Papolhatnék róla, hogy ökológiai lábnyom szempontjából a kisgazdaságok fenntartható mennyiségű termelése és ésszerű környezetformálása összevethetetlenül jobb, egészségesebb és kímélőbb, mint a nagyüzemi állattartás és növénytermesztés, vagy a külföldről importált gyümölcsök és zöldségek szállítása, ha nem ismerném ezt a két embert, aki felállt a számítógép mögül. És még nem adta fel.
Velük járjuk körbe most a Horhos-Völgyi Ökobirtokot..

„Végy egy elhanyagolt birtokot”
Így kezdődnek itt a Bükkalján az életreceptek – mint a szomszéd faluban, Mályinkán megvalósult álomé is, amit Luca és Ádám, az Iszkor tulajdonosai építenek. A piskótatekercs receptek meg úgy, hogy végy az elképesztően sárga horhos-völgyi tojásból néhányat. Anna ugyanis süteményt süt nekünk. Azt mondja, hogy hat perc alatt készen van, megvárhatjuk, még lefő a kávé.

Figyelem ennek a vibráló, életrevaló lánynak gyors mozdulatait és elhiszem neki a piskótatekercs szintidejét is. Saját tojásból készül persze, tényleg másodpercek alatt kész lesz a gyönyörű, sárga tészta.

Közben mesél arról a bárpultról is, ami mellett egymáshoz sodródott két friss diplomás fiatal a céges karácsonyi bulin, ahol a koccintás után rögtön a jövőképüket egyeztették. Passzolt. Ez már csak azért volt meglepő, mert korábban egyikük sem találkozott senkivel a budapesti aszfalton, aki gazdaságról, birkákról, földekről álmodozott volna.

Az első találkozástól kezdve ezt a közös életet tervezték, erre gyűjtöttek már közösen. Volt persze mögöttük támogató szülői háttér Daniék részéről, akik bíztak a hegyoldalban legelő tehenek vízióját kergető fiatalokban és együtt találtak rá erre a területre. A ház, aminek most a konyhájában Anna a frissen főzött eperlekvárral keni a piskótát, egykor büfé volt: ipari konyhával, kiszolgáló térrel, halsütővel, vendégkörrel. Meg egy halas tóval. Aztán belefáradtak a tulajdonosok és felverte a gaz. Nem csak a romos épülethez kellett fantázia, hogy belelássák a jövőt, amikor 2020-ban ideköltözött a fiatal házaspár.
„Elképesztő mennyiségű szemetet szedtünk össze a területről” – meséli Anna a birtokbavétel lépéseit, majd egy kiszáradt mederre mutat: „Ez volt a tó, de látjátok, mostanra teljesen kiapadt. Ebben az évben 120 mm esett – annyi, mint korábban egy hónapban. 2022 óta folyamatosan apadó a vize, mára elfogyott” – mutatja be az ökobirtok jelenét Anna, ami egy dolgot biztosan megerősít:

hegyeket mozgató hit kell, hogy valaki elköteleződjön az életforma mellett. 

Közel 80 hektáron gazdálkodnak, és Anna bevallja, hogy idén nagyon nehéz kihozni az évet úgy, hogy az állatok is jól lakjanak és a téli takarmányuk is meglegyen.

Anna egyébként gépészmérnökként végzett, a gazdaság mellet a mai napig az értékesítés területén dolgozik, de úgy nőtt föl, hogy a háztáji gazdaság az élete részévé vált. És közben arról álmodozott, hogy olyan emberhez megy feleségül, akinek lesznek tehenei.

Nekik egyébként azok pont nem voltak. „A malacok elletésénél vésődött be az életforma szeretete. Nagyon kicsik voltunk, mikor édesapánk felkeltett az éjszaka közepén és kivitt az ólba. Elmondta, hogy nagyon csendben kell lenni és ötévesen végignéztem, ahogy megszülettek a malackák. Melegség, béke és az apró állatok röfögése életre szóló élményként maradt velem. -Néhány évvel később már én ellettem. A mi a családunkban ez az életforma természetes volt” – meséli Anna gyerekkora mély elköteleződéseinek lenyomatát, amelyek nemcsak a hitről beszélnek.
Anna egyébként negyed óra alatt feji meg a tehenet, akivel olyan szoros kapcsolatban van, hogy nem is kell megkötnie a művelethez. Túrót, tejfölt, sajtot, vajat is készít ugyan, amikor ideje és ereje engedi, de csak saját maguknak.

Csak a gyepgazdákodást és traktort ne!
Közben megérkezik Kaczkó Dániel, aki számára már általános iskolában fontossá vált a természetvédelem, ami a mai napig döntései fő mozgatórugója. Olyan részén vagyunk a Bükknek, ahol még van mit védeni.

Dani egyébként állattenyésztő mérnök, de az egyetemi évek alatt kizárólag a halak érdekelték, sosem akart gyepgazdálkodással és szántóföldi növénytermesztéssel foglalkozni, a legtöbb konfliktusa pedig a szarvasmarhákkal kapcsolatos tárgyak oktatóival akadt.

„Az ide látogató egyetemistáknak szoktam mondani, hogy ne üljenek fel az első megérzéseiknek, mert nem lehet tudni, hogy mit hoz az élet” – mondja. „Most már sokkal jobban érdekel, hogy miként formálódik a gyep, hogy milyen a jó talajösszetétel és a legeltetésnek milyen hatása lesz” – mondja a fiatal gazda, aki erre a területre koncentrálva ötven évre visszamenően feltérképezte, hogy mi történt a talajjal.

„Adott volt, hogy jövőt kell teremteni, muszáj volt visszamenni az időben, hogy megértsem, mit csináltak és mit rontottak el esetleg az elődök. Amikor ideérkeztünk a vízzel küzdöttünk – most pedig a vízért könyörgünk”

– beszél Dániel az idejövetelüket megelőző tudatos döntésekről és a klímaváltozás megkerülhetetlen hatásairól.

Közben elkészült a sütemény. „Nálunk ezt csak így lehet csinálni: gyorsan és hatékonyan, hogy mindenre jusson idő” – tölti ki a saját készítésű bodzaszörpöt Anna a poharakba.

„Azért a tudatosság mellett elképesztően fiatalos lendülettel ugrottunk bele ebbe a történetbe, nem tudtam még felmérni akkor, hogy mit jelent a gazdaságból fenntartani egy családot” – mutat rá a tervezés hiányosságaira is őszintén Dani és elmeséli azt a pillanatot, amikor nagyjából egymillió forintot hajkurászott a környező erdőkben.

„Elképzeltem a marha tartást is egészen romantikusan: megjönnek az állatok, még világosban szépen leterelem őket a kamionról, ők pedig nyájas bőgéssel beballagnak a legelőre. Reggel kimegyek, gyönyörködöm bennük, miközben elmorzsolom a boldog meghatottság könnycseppjeit…  Ehhez képest egész éjszaka túráztam a marháim után az erdőben, teljesen elkeseredve, végül beletörődve abba, hogy komoly mínusszal kezdjük a marhatartást.

Tudatosan választottuk a kárpáti borzderesfajtát, hét marha büszke tulajdonosaiként. Bár ezek az állatok nagyon jól tájékozódnak és okosak, de tíz órás kamionos út után éjszaka érkeztek hozzánk, nem a legjobb idegállapotban. A sötétben a szélrózsa minden irányába elindult egy-egy marha, hiába volt villanypásztor, kerítés, bármi, és ezek az állatok, ha lendületet vesznek, a Bükk másik oldalán állnak csak meg.”

De a nem éppen türelmes Dani számára is kiderült akkor: a kegyelem néha olyan, hogy csak elfekszik egy bokor alján és várja a reggelt.

Közben elindulunk bejárni a birtok egy részét. Gyeeeertek! – hívja a marhákat Anna, aki arra is kész, hogy megfejje nekünk az első teheneik egyikét. Akik egyébként válaszolnak is neki. Azt mondja, annyira kezesek, hogy a mező közepén is megengedik neki. Már messziről szólongatja őket, engem kifejezetten megnyugtat, hogy mégsem indulnak el felénk mind az ötvenen. Bár van köztük egy hetes és néhány napos borjú is.
Itt a hetvenhetes például, akit tegnap délben ketten húztak ki az anyja méhéből és komoly munka volt életre masszírozniuk az elakadt borjat.  

Húsmarhás szeminárium, kistermelői kurzus, csirkekopasztó workshop és mindenek felett a szeretet
„Számomra ez is komoly kihívás, hogy 11-től online meetingem van, de ha délben életet kell menteni, akkor nincs mese, rohanok” – mondja Anna. A hetvenheteske pedig kedvesen néz rám az anyja tőgye alól.

Nem vagyok kifejezetten bátor a többtonnányi fölénnyel szemben, de látva, hogy milyen szeretettel fordul Anna és Dani az állatok felé, meggyőződöm róla, hogy létezik bensőséges kapcsolat ember és állat között akkor is, ha az utóbbi több mázsát nyom.

„Látod, azért is szeretek ott lenni minden ellésnél, hogy később sem féltse tőlem egyik tehén se a borját” – mondja Anna, aki már csak azért is szeretne nekünk fejni egy kicsit, hogy saját szemünkkel lássuk azt a gyönyörű, sárga tejet, amiről annyit áradozik. Megmutatják, hogy melyikük fog elleni hamarosan. Közben a Bodza nevű tehén elkészíti élete első fotóját kollégám gépével.
Elmagyarázzák a legeltetés irányát, megmutatják az eszközt, amivel egy kutatási projektben egy speciális szenzor segítségével figyelik a marhák életműködését. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy emberi okos órát, a helyváltoztatásukat pedig egy GPS szenzor követi nyomon.

A baromfik felé vesszük az irányt, az ő helyüket is folyton változtatják, ahogy a marhák hatalmas legelőterülete is évszakonként máshova kerül. Most csak kétszázhetven csirke és néhány liba kapirgál az árnyékban, de ahogy meghallják Anna hangját, rögtön reagálnak. Itt is azonnal látszik a köztük lévő kapcsolat, csodálom, hogyan tud ennyire rajongani ezekért az állatokért is.
Anna csinos papucsával rálép a villanypásztorra, amivel el van kerítve a kapirgálók területe, balról lelkes libahad közeledik, extrém sebességgel és elképesztő hangerővel. Nagyon lelkesek.

„Amikor elvitte a róka az összes csirkénket, azért megkérdezték a falubeliek, hogy ugye ennyi volt a csirketartás?! Nem, nem annyi volt. Akkor megépítettük az új kerítést, de most egy időre tényleg szüneteltetni fogom azt az ágazatot, pedig külön misszióm kapcsolódik hozzá” – mondja Anna, aki a babavárás miatt engedi el egy időre ezt a számára igen fontos területet.

„Volt olyan jószág, akit különösen szerettem, de hát nyilván mindenkit levágok. Ennek az egésznek van egy gyönyörű íve: szeretem, hogy ott vagyok a születésüknél, szeretem őket felnevelni és aztán nagyon szeretem őket megenni is. Tudom, hogy mindegyik állatunknak jó élete volt, tudom, hogy mit ettek és így azt is tudom, hogy én mit eszem és mit adok tovább. Ezért találtuk ki és szerveztük meg a Kislépték Egyesülettel az élménykopasztás workshopot is, hogy erre az életformára meghívjam újra az embereket, akik javarészt teljesen elidegenedtek az állattartás valóságától. Azok a nők nagyon nyitottak erre, akik a gyereküknek is szeretnének valamit megmutatni a saját gyerekkorukból, a nagymama húsleveséből. Nagyon megindító e-maileket szoktam kapni a tőlünk vásárlóktól, nosztalgikus emlékekről, amiket a húsok íze idéz vissza.. Azt is látom, hogy a születés és halál tabusított témájához így is közelebb lehet kerülni.”

Az ismeretterjesztés, az életforma népszerűsítése, a fontosságának és élhetőségének, a megküzdött „hogyan” – oknak átadása mindkettejük számára fontos. Ezért szerveznek tematikus hétvégéket, egynapos programot is, bár Anna kifejezetten baromfi-mozgalmár, arra szeretné megtanítani újra az embereket: merjenek saját csirkét tartani.

A Horhos-Völgyben merinói juhok is tanyáznak, egy hetes báránnyal is találkozom köztük.
A fiatal gazdák a marhák és a birkák bőrét is hasznosítják, kikészíttetik a környékbeli három generációs tímár családdal.

A bárányok azért ki vannak tikkadva. Dani elmondja, hogy a birtokon lévő négy forrásból egy elapadt mostanra, az itatáshoz plusz vízre van szükség.
Vannak eladósorban lévő állataik is, de ahogy Anna fogalmaz: „senki nem akar állatot venni a sivatagra, holott a szakaszos legeltetés megoldás lenne az elsivatagosodó területek regenerálására is.”

Ennek a valóságához a kiszáradt tó medrében sétálva jutok a legközelebb, ahol a tavalyi életre a kagylók emlékeztetnek, az ideire a főállású munkatárs, Günter, és a mederben a vizsla elől menekülő nyulak.

„Jobban boldogul kettő, mint egy”
Azt gondoltam, hogy Anna azért nagyjából tudta, mit vállal a kiköltözéssel. Nevetve mondja, hogy közel sem. „Amikor rajtad múlik az állat élete, az egészen más. Gyakorlottabb leszel az évek alatt, de könnyű sosem lesz, rengeteg áldozattal jár ez az életforma, de mi ezt az utat tudatosan választottuk.

Azt gondolom, hogy csak az értelmiségi emberek fogják tudni megtölteni élettel a vidéket.

„A lemondásra kevesen nyitottak, és talán rajtunk sem az látszik elsőre, hogy beázik az otthonunk, mert inkább traktorba invesztáltunk” – mondja Dani, aki a megbecsültség hiányára is utal azzal együtt, hogy a fiatal gazdaság rengeteg díjat tudhat már a magáénak.

„A fiatalokat azért sem érdekli a mezőgazdaság, mert ha ebben az országban gazdálkodsz, akkor kisbetűvel írják a neved. Ausztriában, Angliában vagy Skóciában gazdálkodóként kiváltságaid lesznek. Nem mindegy, hogy a gyereked, vagy egy külső szemlélő azt látja-e, hogy a kemény munka dacára te csak másodhegedűs lehetsz a társadalomban.”
Talán ezért sem tulajdonít túl nagy jelentőséget a díjaiknak, amelyekből akad jópár.
Anna számára az jelent inkább sokat, hogy azok, akik hisztaminos problémáik, vagy autoimmun betegségük miatt évek óta nem ettek például májat, az ő termékeiktől végre jól vannak.

„Hálásak vagyunk minden díjért, de egy átlag vásárló nem fogja tudni, hogy mit tett le az asztalra, akinek Sakura-díja, vagy nemzeti park védjegye van. A vásárlót az érdekli, ha jó a termék. Sokan óvatosak persze, mert csalódtak, ha mondjuk összemosták számukra a szabadtartást a háztájival, pedig a kettő nagyon nem ugyanaz. Egyébként azt is elismerésnek gondolom, hogy a Bocuse d'Or magyar döntőjében is a mi tojásunkat használták Pohner Ádám jóvoltából, aki szenvedélyes elkötelezettje a tojásunknak.” – mondja Dani, aki majdnem elhiteti velem, hogy nem tudja, mitől ilyen jó a tojásuk. Persze számára is nagyon fontos, hogy folyamatosan mozog az állat, ellentétben az ipari tartással.

Azért Dani is bevallja, hogy az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézettel közös kutatásban való részvétel lehetősége számára is elismerés, de akad ennél nagyobb is. És nem az, hogy 2024-ben az év termelőjévé választották.

„Tavaly általános iskolás diákokat hozott ide az egykori tanárom, aki engem is beoltott a természet szeretetével. Az volt a valódi elismerés számomra” – mondja a gazda, akiről már majdnem elhittem, hogy nem is lehet rendesen megdicsérni. De úgy tűnik, hogyha az veregeti vállon, aki az ő életének is irányt és töltést adott, méghozzá úgy, hogy idehozza a következő nemzedék madarászait, geológusait, mezőgazdászait, az többet jelent neki minden oklevélnél. „Jó volt látni, hogy vannak még érdeklődő fiatalok. Akkor lesz jövő.”

A fiatal pár hite is földközelbe került a gazdaság mindennapi küzdelmeiben.

„Bár keresztyén családban nőttem fel, de a hitünket mindegyikünknek egyenként kellett megharcolni” – mondja Anna. „A házasságommal kapcsolatban is óriási elvárásaim voltak, amelyek folyamatosan formálódtak át. Számunkra ez az életforma a kapcsolat próbája is volt, hiszen meg kellett tanulni, hogy az élet minden területén ketten kell helytállnunk” – mondja Anna.

„És meg kellett tanulnunk, hogy itt mindenhez érteni kell valamennyire, mert legtöbbször magunkra vagyunk utalva az elletés elakadásától kezdve a traktorszerelésig– veszi át a szót Dani, aki mostanra a legtöbb gazdasági és háztartási problémára is megtanult válszolni.

A biztos nemeknél is nagyobb van itt
Dani csak néhány dologról gondolta eddig, hogy biztosan nem lesz hozzá köze: a gyepgazdálkodás, a takarmánynövény termesztés és a mezőgazdasági gépszerelés – de Isten jónak látta, hogy most szügyig gázoljon mindebben.

Anna csak azt tudta biztosan, hogy nem lehet babája, vagy legalábbis csak rendkívül nehezen. Gömbölyödő pocakját látva világos: mást gondolt az Isten.

„Itt azért megtapasztaljuk, hogy hiába teszek bele valamibe rengeteg energiát és minden erőmet, nem tudhatom, hogy mire lesz elég pontosan. A gazdaságban sokkal világosabban érezhető: Istennél vannak a végső döntések” – mondja Anna.
Közösen készülnek a szülővé válás ismeretlen útjára is.

Dani úgy fogalmaz „nagy kihívás lesz a jövőben szülőként, hogy vajon ami a mi fejünkben van, hogy ami minket lekötött gyerekként, az majd le fogja-e kötni, meg fogja-e érdekelni majd a gyerekünket. Mert az egy dolog, hogy minket érdekel.”

Azért játéktehenet már vettek a babának.

Mit jelent tisztelni a földet és az állatokat, a teremtett világot a szavakon túl? Kaczkó Dánielnek és Gulyás Annának ezeket a mindennapi, tudatos döntéseket.

Parti Judit
Képek: Vargosz