A jó pletykát szeretem. Azonnal felkapom a fejem, ha valahol valaki nem bírálattal, hanem elismeréssel beszél egy kollégájáról, aki nincs jelen. Egy konferencián hallgattam a táblacserés iskola református hittanoktatóját szuperlatívuszokban nyilatkozni egy pedagógusról, aki csodálatos munkát végez a cigány származású tanulók integrációjának területén – is.
A tanév kezdetén mindig jól jön valakinek a hite, szakmaisága ahhoz, hogy reményt kapjunk pedagógusként, szülőként, diákként egyaránt. Ne felejtsük el, hogy van egy nagyobb rendező. 

Győri Katalin, pedagógus, drámapedagógus, romológus.

„Köszönöm a kedvességed, de ezeket az elismeréseket nem szoktam bezsebelni” – mondja. „Inkább azt figyelem, hogy hol javíthatok még a saját tevékenységemen, de az igaz, hogy különösen szeretem a hátrányos helyzetű gyerekeket, merthogy én is így nőttem fel. Tudom, hogy milyen a perifériára szorult, hátrányos körülmények között növekvő gyermek lelke egy olyan közösségben, ahol csak néhányuknak hasonló a sorsa.”

Miért vonzódik a cigánysághoz?

Csepel szélén nőttem fel egy lóistállóból átalakított szoba-konyhában, az udvar közepén egy kút, a végén egy budi. Egyszer felbukkant egy vándorcigány család egy ekhós szekérrel és két napra letelepedtek. Rettentő izgalmas volt ez számomra gyerekként és az a melegség, együvé tartozás, ami áradt belőlük, nagyon ismerős volt. A szegénységet ebben az összekapaszkodásban lehet jól megélni.

Nagyon furcsa kislány voltam. Tizennyolc éves koromig nagyon keveset beszéltem: udvarias köszönés, igen, nem, ez volt a repertoár, viszont faltam a könyveket az iskolai könyvtárból. A tudásom java részét, ha van értékes tudásom, így szereztem.

Mit jelentettek akkor a könyvek?

Menedéket – de ne úgy értsd, hogy menekültem volna otthonról, én ott rengeteget kaptam. Önállóan tanultam meg olvasni, még mielőtt iskolába kerültem. Hajtogatós vécépapírból készítettem füzetet magamnak, vastag, ipari jelölő ceruzával másoltam rá a betűket. Ahogy elsős lettem, beiratkoztam az iskolai könyvtárba és akkor kinyílt számomra a világ. Filmszerűen pergett bennem minden regény. Láttam a tájakat, éreztem az illatokat, megelevenedett előttem a nílusi hajóút. Felnőttként, amikor aztán tényleg hajóztam a Níluson, könnyek között álltam a korlátnál, olyan erővel tért vissza ez a gyerekkori emlék. Mi még szalmazsákon aludtunk.

Mégis úgy fogalmaztál, hogy nagyon sokat kaptál onnan. Meg tudod fogalmazni, hogy mit?

Rendkívül terhelhető vagyok, nincs olyan, hogy feladom. A születési családomban még érettségizett sincs – nekem diplomából is lett kettő, pedig varrónőnek adtak a szüleim. Csak nem volt kézügyességem. De ott is volt iskolai könyvtár, ahol meg tudtam fogalmazni a legnagyobb vágyam: az összes könyvet szeretném elolvasni! Aztán férjhez mentem és születtek sorban a gyerekeim – de később egyedül neveltem fel mind a hármat.

Ehhez kaptam erőt otthon. És a megelégedéshez. A mai napig a mindent belengő paprikáskrumpli-illatot érzem, ha visszagondolok arra a szoba-konyhára, ami érzelmi biztonságot adott. Valójában nem akartam kitörni onnan, mégis ez történt, mert volt bennem vágy, hogy szeretnék a tanárok közé kerülni.

Meg kell állni és beszélgetni kell

Arra emlékszel, hogy mi vonzott a tanítói pályára?

Nem tudtam még, mi az iskola, de a két csuhébabámnak már megtanítottam otthon az „a” betűt. Azóta is vallom, ha jól figyelünk egy gyerekre, megmutatja, hogy mi a feladata. Hogy ez az isteni gondviselés, vagy tényleg születik az ember valamire, azt nem tudom.

Mindenesetre éppen abban az iskolában kezdtem tanítani Csepelen, ahol gyerekként nagyon sok megaláztatás ért a szegénységem miatt – a tanároktól. Viszont akkor már az egykori magyartanárom volt az igazgató, aki örömmel vett föl, és volt olyan pedagógus is, aki bocsánatot kért tőlem, amikor nyugdíjba ment.
Napköziben kezdtem, rengeteget bábozva a gyerekeknek – én, aki színházat nyolcadikos koromban láttam először belülről. Azt láttam, hogy tényleg kötődnek hozzám a gyerekek.

Miből látszott?

Az egyik elsős vagy másodikos kisfiú odaszaladt hozzám, a napközisük voltam, és azt mondta:

Kati néni, mikor már megérezzük a parfümje illatát, akkor tudjuk, hogy itt tetszik lenni, és akkor nekünk bántódásunk nem eshet.

Bárcsak tudnám, melyik parfüm volt, azóta is azt használnám! (Nevet. – a szerk.) Szóval a cigánysággal való kapcsolódás ott folytatódott, amikor tanító lettem Csepelen. Szándékosan mondom, hogy cigány, mert ők kérték ezt.

Kati néni az volt, aki megvédte a gyerekeket?

Ezt nem tudom. De a meséből, a versből, a történetből szövődő menedéket oda tudtam adni nekik. Ezért vesszük a cigány népmeséket is, ezeket a léleksimogató, gyönyörű történeteket. Erősödjenek meg abban, hogy értékesek.

Nem adom le kötelezően a tananyagot, ha óra közben azt érzem, hogy olyan pillanat jön létre, amikor meg kell állni és beszélgetni kell. Olyan keveset beszélgetnek ma a gyerekekkel. Ez nem kritika, hanem egy helyzet. Ezt tudva lehet és érdemes másként működni.

Könnyű ráérezni ezekre a pillanatokra?

Nem, de mindig érdemes. Volt egy Balogh Jocika nevű tanítványom, aki még matematikaórán is bújta a könyvet a pad alatt – József Attilát, harmadik osztályban. Neki megengedtem, hogy annyit olvasson, amennyit csak akar. Ma már van egy „dr.” a neve előtt. Családlátogatáskor ő megvárt az utcájuk végén és mondta, hogy Kati néni, a kaput kinyitom, és tessék eldönteni, hogy bejön-e vagy sem. Olyan hangzavar és nyüzsgés volt náluk, hogy akkor nem mentem be. De fontos volt, hogy Joci együtt tanulhatott a jobb körülmények között élő családok gyerekeivel.

A harmadik gyermekem születése után már itt, ebben az iskolában folytattam a tanítást, akkor még német nemzetiségi iskola volt, és választhattam az osztályok között. Akkor eszembe jutott az ekhós szekér, meg Halasi Mária ifjúsági regénye, Az utolsó padban – és a C osztályt kértem, ahol szinte csak roma gyerek volt. Akkor jöttem rá, hogy minden tapasztalat hasznos, amiről úgy éreztem korábban, hogy azzal a Jóisten nehéz terhet tett rám.
Onnan indultam az első itteni osztályommal, hogy senki nem jött szülői értekezletre…

„Azt tessék mondani, hogy mit lát belénk!”

Mi volt az első lépés a bizalom megnyerésére?

Először is átrendeztem a termet. Használaton kívüli kanapét, szőnyeget, könyvespolcot hoztam be és elkezdtem beszélgetni a gyerekekkel. Sokat meséltem nekik a saját jövőjükről – ezt nagyon szerették. „Azt tessék mondani, Kati néni, hogy mit lát belénk!” – és elkezdtem felépíteni számukra a világot: neked jó érzéked van az autókhoz, lehetsz autószerelő, terád mindenki figyel, ha megszólalsz, lehetsz tanár, és így tovább…

A szülők lassanként el-eljöttek a szülőire – én pedig beiratkoztam romológia szakra, mert nagyon akartam őket érteni, belülről akartam ismerni ezt a nagyon színes lelkű népet. Kezdtem érteni, miért hangosak, és azt is, hogyan ébred bennünk először a méltóság és aztán a felelősség.
Volt egy tanítványom, aki még megmutatta a lopós szoknyájában a zsebeket is nekem... Aztán egy év múlva azt is megmutatta, hogy már kivágta a lopózsebet, pedig soha nem ejtettem ki a számon, hogy ne lopj.

Akkor mi történt?

Nem tudom, de nagyon meghatódtam. Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan lehet elérni, mert nem akartam elérni. Megtörtént. Talán azért tudok a lelkükhöz eljutni, mert jártam a cipőjükben, megéltem a kirekesztettséget.

Nehezen kezd bármit is egy jóérzésű ember a hazugsággal, lopással, ha nem érti, mi lehet mögötte.

Van olyan gyerek az osztályomban, akinek a szüleit is tanítottam – ez a visszajelzés számít tőlük. Ahogy az is, ha hozzám jön egy cigány szülő a problémáival, pedig nem nálam van a gyereke.
Talán tényleg kaptam ehhez ajándékot. Nagyon-nagyon erősen fókuszálok arra, hogy az önbecsülésük a helyére kerüljön. Nem érdekel, hogy kinek van épp börtönben bármelyik felmenője.

A gyereket látom, akinek el kell hinnie azt, hogy ugyanarra képes, mint amire én vagy bárki más.

Felsőben már magázódom velük – büszkék is erre, amikor mondom nekik, hogy lassan felnőtt férfiak lesznek. Fontos nekik ez a gesztus, udvariasak, kedvesek, és ami legfontosabb, vállalják a tetteikért a felelősséget. Én is vállalom a hibáimat előttük.

Ők is hozzák a recepteket, hogy hogy főzik a cigányok ezt vagy azt az ételt, hozzák a történeteket az Auschwitzból hazatért dédnagymamáról – és akkor ezeket a témákat körbejárjuk az osztállyal. Vagy megnéztük, hogy a cigányság mi mindent tett a magyarokért például a ’48– 49-es szabadságharc idején. Akkor az osztályban lévő nem cigány gyerekek is másképp néznek rájuk, ők pedig kihúzzák magukat, ha azt érzik, hogy becsülik őket. Ezt nem a házirend betartatásával és a számonkéréssel, vagy megszégyenítéssel érem el.

Volt, amikor te is csalódtál?

Kétszer éreztem azt nagyon mélyen, hogy abba kell hagynom a tanítást. Három évvel ezelőtt álltam sorban egy közeli kifőzdében. Előttem egy srác, akinek csak a hátát láttam, köretet kért, mert nem volt pénze másra. Kifizettem neki húst is, látszott, hogy nincs teljesen magánál. Nem is evett, habzsolt.
Amikor kilépett az ajtón egy csókolommal, még visszafordult, rám nézett és Kosztolányit kezdett szavalni – mostan színes tintákról álmodom. Legszebb a sárga – tetszik látni, Kati néni, mi lett belőlem?!

Akkor komolyan azt gondoltam, hogy abbahagyom a tanítást, mert nem tudtam adni semmit. Nem tudta kiszínezni az a fiú az életét, mert már nem él.

Ezen túl még egyszer szembesültem azzal, hogy mennyit torzult a világ, de azt már el sem mesélem. Mert aztán eszembe jutott a gyerekek arca, ahogy a szemem láttára nőnek fel. Eszembe jutott, hogyha egy is közülük másként fogja kezelni a konfliktusait, már semmi nem volt hiába. Maradtam. Most hetedikes az osztályom, ha őket elballagtattam, akkor fogom befejezni.

Senki sem maradhat örökké a tanári pályán, de a szemlélete meghatározó lehet utána is. A Szeghalmy Bálint Református Oktatási Központban járva több reménnyel és hittel teli pedagógust találtunk, közülük kérdeztünk hittanoktatót, pályamódosító informatikust. Az intézményt fenntartó gyülekezet lelkészének felelősségvállalása is táplálja a reménységet a jövőre nézve. 

Ecsedi Beáta hittanoktató öt éve érkezett a Szeghalmy Bálint Oktatási Központba, még tanította azokat az osztályokat, akik nem református iskolában kezdtek, de abban végeztek.
Tapasztalta, hogy a korábban tartózkodóan erkölcstanra iratkozott diákok elkezdtek megjelenni a református hittanon. Számára igazi kihívást a nagy létszámú osztályok jelentik.
„Nehéz bensőséges hangulatot teremteni huszonöt gyerekkel” – mondja. Rengeteg szemléltető eszközt használ a hittanórán, de az is előfordult, hogy kisfilmet forgatott a diákoknak, amellett, hogy szívesen viszi a szabadba, mozgatja őket a hitoktatás keretén belül.

Az iskola digitális kultúra tanára, Patakfalvi Tamás, felnőttként jutott hitre, ez az első tanéve. Első kérdéseinek egyike Isten felé a szakmáját célozta: ugyanazt kell-e csinálnia, csak másként, vagy ő lesz az, akit Jézus kihív a munkája kereteiből, hogy új hivatással ajándékozza meg. „Amikor azt vittem Isten elé, hogy mi a dolgom az informatikával, nem arra jutottam, hogy még több programnak kell készülnie. Egyre világosabban láttam, hogy az a valódi értékteremtés számomra, hogy a fiatalok életére hatással lehetek ebben a számtalan kihívást tartogató digitalizált korban."  

A Klapka Téri Református Gyülekezet lelkipásztora, Székely Zsolt azon munkálkodik, hogy az iskola és a gyülekezet kapcsolata egyre szorosabb legyen. „Egyre többen kapcsolódnak be a gyülekezetből az iskola életébe munkatársként. Nekem az a vágyam, hogy Isten népeként legyünk jelen az iskolában, és az iskola is jelen legyen a gyülekezetben, az első perctől kezdve ezért imádkozom.”

Képek: Vargosz