Gyülekezeteinkben és azon kívül is számos lelkiségi gyakorlat, hétvége vagy a hétköznapokba beilleszthető tanfolyam várja a hitükben megerősödni vágyókat. Képzésekre, elvonulásokra, csendeshétvégékre szükség van, hiszen ami az egyént szolgálja, az szolgálja a közösséget is – legyen szó akár a családról vagy a gyülekezetről, akár a munkatársi vagy a lakóközösségről. Vannak olyan típusú lelkiségi gyakorlatok, melyek meghaladják a gyülekezeti élet kereteit és kapacitását jellegük, témájuk, résztvevői vagy szolgálói körük miatt. Bizonyos szolgálati területek épp azért jöttek létre, hogy segítsék a gyülekezeteket abban, aminek a megszervezésére, összefogására egymaguk nem képesek, és amivel elérhetnek nem hívő embereket vagy kevésbé elért társadalmi rétegeket is. Sorozatunkban ilyen lelkiségi gyakorlatokat mutatunk be pusztán azért, hogy ismeretet kapjunk ezekről és a velük kapcsolatban felmerülő kérdéseket is segítsünk tisztázni. A Cursillóról és a Gyógyító Jelenlét konferenciákról szóló írásaink után harmadikként a „jezsuita” lelkigyakorlatok jellemzőit mutatjuk be.


Jezsuita-e a „jezsuita” lelkigyakorlat?
Amit ma a közvélekedés a jezsuita lelkigyakorlat kategóriájába sorol, valójában többféle irányzatot is magában foglal. Egyrészt a római katolikus szerzetesrendnek, a jezsuitáknak a formáját, amely Loyolai Szent Ignáctól, a jezsuiták alapítójától eredeztethető, és amely az elmúlt 500 évben folyamatosan változott, fejlődött. Magyarországon ma a jezsuitáknak a dobogókői Manréza Ignáci Lelkiségi Központ a legismertebb lelkigyakorlatos háza. Lelkigyakorlataikra más felekezetek tagjait is fogadják. Egyházunkból is vannak, még lelkészek is, akik eljárnak ezekre a lelkigyakorlatra, vagy akár a kétéves lelkivezetői képzésre, ahol a lelki kísérésnek a jezsuita lelkiségen belül értelmezett formáját tanítják.

Ugyanakkor azt a lelkiségi gyakorlatot, amely egyházunkban megjelenik, akár részben az előző által ihletve, akár annak az óegyházi gyökereihez visszanyúlva, nem nevezhetjük jezsuita lelkigyakorlatnak – pontosította kérésünkre Szabóné dr. László Lilla teológiai tanár, adjunktus, intézményi lelkipásztor. „A lelkigyakorlat olyan imádságos gyakorlatok összessége, amelyek Isten felé szeretnék megnyitni az embert. Ezek egyetemes formák. Azt a fajta csendes imádságot, amely a Szentírás szavaival vagy történeteivel imádkozik, és amelyet a jezsuita lelkiség is alkalmaz, lectio divinának hívjuk, és gyökerei jóval régebbiek az ignáci életműnél” – fejtette ki.



Imádság a Szentírással
A lectio divinát isteni olvasásnak szokták fordítani, de Szabóné László Lilla szerint az „imádság a Szentírással” jobb fordítás lenne. A lépéseit Johannes Cassianus írta le a 12. században, de gyökerei a Bibliáig vezethetők vissza. Már a zsidó hagyományban is olvasták ilyen módon a Tórát. A Zsoltárok könyve 1. fejezetének 2. verse írja: „az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal.” A példabeszédek könyve 37. fejezetének 7. verse pedig a csend fontosságáról ír: „Légy csendben, és várj az Úrra!” Jézus többször elvonult és csendben volt az Atyával, órákon át imádkozva. „Ez nem folyamatos monológ, hanem Isten jelenlétében időzés, dialogikus csend, amiben nem csak a mi imádságunk hangzik el, hanem teret adunk a Lélek vezetésének” – fogalmazott a lelkész.

A lectio divina felépítése:

0. A nulladik lépés az imádságba való megérkezés. Az okoseszközök korában, amikor folyamatos párhuzamos jelenlét ural minket, erőfeszítéseket kell tennünk, hogy jelen legyünk Isten számára. „Alapműködésünk, hogy vagy a múlton rágódunk, vagy a jövő miatt aggódunk, vagy épp gondolatainkban máshol, mással beszélgetünk. Így nagyon ritkán vagyunk a jelenben. Pedig Isten nem a múltban és nem a jövőben keres minket, hanem a jelenben.” Az Isten jelenlétébe való megérkezést és az Igére összpontosítást segíti a testészlelés, azaz a testrészekre vagy a lélegzetvételre irányuló figyelem, hiszen testünk a jelenben van.

1. Az első lépés az igeolvasás, a lekció. A kiválasztott vagy kapott igeszakaszt érdemes többször elolvasni azzal az Isten felé való nyitottsággal, hogy mit emel ki az adott részből a Lélek. Ha mindezt nem magunkban, hanem hangosan tesszük, igehallgatókká leszünk, így még teljesebben átjárnak az ige szavai.

2. Olvasás után az igén való elmélkedés következik, amelynek többféle formája lehet:

2a. Az elmélkedés egyik formája az igeszakasz vagy egy abból felismert igazság ismételgetése. Nem csodatévő mantrázásként kell ezt elképzelni, hanem úgy, ahogy Mária is „forgatta a szívében” mindazt, amit az angyalok kijelentettek a pásztoroknak (Lukács evangéliuma 2. fejezet, 19. vers). A cél az igeszakasz igazságának és gazdagságának minél mélyebb felfedezése. „A kognitív megértésen túl, ha időt szánunk rá, a Lélek elvezethet bennünket egy mélyebb megértésre, amikor az ige életté, tapasztalattá, átéléssé lesz az Istennel való találkozásban. Ezt nevezzük ritmikus igemeditációnak” – magyarázta Szabóné László Lilla.

2b. Az elmélkedés másik formája a képzelet útja. Ez hasonló ahhoz, amikor a gyermek-istentiszteleten úgy meséljük el a bibliai történetet, hogy a gyerekeknek segítsünk azt elképzelni. Gyökössy Endre református lelkész és pszichológus történetfestésként beszélt erről a gyermek-bibliaórákhoz írt útmutatójában. Célja, hogy a gyerekek be tudjanak lépni az adott bibliai történetbe, egy-egy szereplővel azonosulva pedig belső megértésre jussanak. Jézus is erre használta a példázatokat. Szabóné László Lilla szerint ha valaki egy bibliai történettel imádkozva engedi, hogy az adott bibliai történet képi valósággá legyen számára, és meghívja a Szentlelket, hogy Ő fesse az imádság terébe a történetet, akkor megérkezhet abba az igazságba, amit a Lélek aktuálisan el akar benne végezni a történet kapcsán. Ezt imaginatív igeolvasásnak nevezzük. „Vannak, akik idegenkedve, félelemmel tekintenek erre az imára, pedig nem veszélyesebb annál, mint amikor egy könyv vagy sorozat hatása alá kerülve válunk részesévé egy fiktív történetnek. Az imaginatív igeolvasás ráadásul nem puszta fantáziálás, hiszen a képzelet az ige szavaiba kapaszkodva a valóságot ragadja meg, azaz képi módon ragadja meg az igei üzenetet.”

3. Harmadik lépés a párbeszéd kezdeményezése Istennel a felismert igazságokról. Ez lehet dicsőítés, bűnbánat, könyörgés vagy csak egyszerűen annak a kimondása, hogy mit értettünk meg, és mi az, amit ebből szeretnénk elvinni. Ez annyiban különbözhet a hagyományos imádságtól, hogy egy-egy csendes szakaszt tartva teret adunk a Lélek szavának is, várva, hogy mi történik a megfogalmazott szavak után. Az észlelt válaszok, képek, gondolatok mentén tovább haladhat a párbeszéd Istennel.

4. A negyedik szakasz a kontempláció vagy szemlélődés szakasza: az előbbiek egyfajta folytatásaként megtörténhet, hogy olyan átadott állapotba kerülünk az imában, hogy elfogynak a szavak, lecsendesülnek a kérések, a gondolatok, és megnyílik a tér az Isten jelenlétében való időzésre, valóságának csodálására. Ez egyfajta meglátogatottság, amit nem mi eszközölünk, hanem egyedül a Lélek ajándéka lehet. Éppen ezért ez a szakasz nem is történik meg minden imádságban, ez a kegyelem műve, amire időt szánhatunk, de a mi részünk a várakozás és jelenlét.


Az ignáci gyakorlat és mai formái
Ignác lelkigyakorlata egy négyhetes lelkigyakorlat, naponta több imádsággal, amely során a lelkigyakorlatozó Jézus Krisztus életét szemlélve, abban egyre inkább elmélyülve kéri el Istentől saját útját. Ez eredetileg hivatástisztázó lelkigyakorlat volt, amely abban segítette a lelkigyakorlatozót, hogy valóban szerzetesi életre hívta-e el Isten. Az első héten olyan igékkel imádkozik, amelyek segítik bűnösségének, törékenységének felismerésében, valamint az Isten irgalmára való rácsodálkozásban. A második héten Jézus életét, tanítását szemlélve keresi személyes elhívását. A harmadik héten Krisztus szenvedését és halálát szemlélve közelít a szenvedés kérdéséhez. Az utolsó hét a feltámadt Krisztussal való találkozás, a dicsőség hete, amely középpontjában az elkötelezett keresztyén élet áll.

Ennek a hagyatéka sokféle hagyományban élt tovább még a jezsuitákon belül is. „A múlt században például összekapcsolták a rogersi személyközpontú megközelítéssel, ami abban segíti a lelki vezetőt, hogyan hallgassa meg testvére imatapasztalatát, és hogyan tudja minél áldottabban kísérni ebben az imádságok által bontakozó kapcsolatban” – mondta Szabóné László Lilla.

Ma Magyarországon jellemzően kétféle jezsuita lelkigyakorlattal lehet találkozni. Az egyik a klasszikus ignáci lelkigyakorlat, ahol a lelki vezető személyes igéket ad a lelkigyakorlatozónak, aki ezekkel az igékkel a maga útján haladhat a szerint, hogy hol tart a hitében és milyen témái vannak. „Ehhez protestánsként könnyebben tudunk kapcsolódni, mert az igével való imádkozásnak nálunk is megvannak a hagyományai. A különbség annyi, hogy az ignáci gyakorlatban az imádkozó élethelyzete, lelkiállapota alapján az említett lelkigyakorlatos hetek valamelyikébe kapcsolja be a lelki vezető az imádkozót.”



A kortárs jezsuita lelkigyakorlatok másik típusa a szemlélődő lelkigyakorlat. Ennek célja, hogy a lelkigyakorlatot végző a szavakon túl is keresse az Istennel való kapcsolatot, és pusztán Isten jelenlétének szemlélésében találja meg az imádság ajándékait. „Ez az, ami egyházunkban a legtöbb kérdést veti föl. Jó tudni, hogy ennek a gyakorlatnak még a katolikus egyházon belül is többféle megítélése van, és ott is csak egy szűk közösség gyakorolja. Ha a szemlélődő lelkigyakorlatra úgy tekint valaki, mint az imádkozásnak egy, a többinél magasabb rendű lépcsőfokára, az szerintem rossz megközelítés, aminek nem látjuk nyomát a Bibliában. Ahogy a lectio divina utolsó pontjánál is említettük, ez egy ajándékba kapott, kegyelemből születő állapot, amire nem tekinthetünk úgy, mint egy magasabb rendű ima, amivel a többihez képest közelebb kerülhetünk Istenhez. Az imádság minden formája gazdagító lehet, ezért érdemes eltanulni minél több formáját.”


Hogyan közelítsünk a szemlélődés felé?
Protestáns szemmel nézve a kontempláció vagy szemlélődés nem egy technika, hanem sokkal inkább meghívás Istentől arra, hogy az akció-kontempláció kettősségében az imádságon belül is legyen tere annak, hogy csak elcsendesedve Isten jelenlétében időzzünk anélkül, hogy nagy ügyeket hordoznánk. „A szemlélődő imádságot egy 18. századi imádkozó testvér a maga egyszerűségében így ragadta meg: Nézem Istent, Ő néz engem és csak szeretjük egymást. Elképesztő gyógyító ereje van annak, ahogyan csak odacsendesedünk Isten kegyelmes kezébe. Érdemes lenne felszabadítanunk magunkat ezekre a nem szokványos imatapasztalatokra is, hiszen ezek egyetemes imaformák, még akkor is, ha jezsuiták is alkalmazzák” – fejtette ki a lelkipásztor.

„Óvnék mindenkit attól, hogy rangsoroljuk egymást az alapján, ki hogyan imádkozik. Van, aki minden reggel megtartja az ő klasszikus, református családban, református gyülekezetben elsajátított igeolvasását és imádságát tizenöt percben, és kerek az élete. Más egy-másfél órát is képes Isten előtt csendben imádkozni, de ettől nem lesz hívőbb, mint a másik. Ahogy az a kisgyermekes anyuka sem lesz kevésbé hívő attól, hogy csak egy-egy lopott percben tud időt szakítani egy imára a csecsemője mellett, hiszen egy csecsemő gondozása által is sokat megérthet Isten valóságából. Az elmélyült szemlélődést tekintsük inkább egyfajta lehetőségnek, amelyre Isten meghívhat bennünket, hogy így is gazdagítsa imaéletünket és a Vele való kapcsolatot.”

A lelkész szerint minden felekezetnek lehetnek vakfoltjai a kegyesség terén, ezért, ha van olyan terület, amely kapcsán úgy érezzük, hogy gyerekcipőben járunk, akkor érdemes imádságban elkérnünk Istentől, hogy mit szükséges más felekezetű testvéreinktől megtanulnunk. Természetesen mindezt református dogmatikánk, egyházi gyakorlatunk szűrőjén megszűrve szabad csak tennünk. „Amennyiben az imádság formái tartalmukban és lelkületükben az egyedül igaz Istent keresik és őt magasztalják, egyetemesek. Ezért, ha leválasztjuk róluk az esetlegesen elidegenítő felekezeti rétegeket, ráébredhetünk arra, hogy alkalmasak református hitünk megélésére is. Más imaformák talán közelebb állnak hozzánk, reformátusokhoz, különösen az igével imádkozás, de a szemlélődésnek is megvannak a biblikus gyökerei, jézusi példái.”


A református kegyesség kérdései
Szabóné László Lilla szerint fontos kérdés, hogy mi indít egy reformátust arra, hogy más felekezeteknél keressen kegyességi formákat. Erre általában akkor kerül sor, ha saját egyházában a hitbeli útján nem lát alternatívát. „Hasonló jelenségnek lehettünk tanúi, amikor huszonöt évvel ezelőtt református testvéreink más felekezetek dicsőítő alkalmaira jártak el, mert nálunk ennek még nem volt bevett gyakorlata. Amióta azonban elindult a Sófár református dicsőítő mozgalom, az évenkénti dicsőítő táborok, megteremtettük a terét a dicsőítés református megélésének. Amikor valaki más felekezetek kegyességi gyakorlataihoz fordul, az általában azt jelzi, hogy a személyes hitbeli fejlődése elért egy platót a hagyományos kegyességi formákon belül, ezért keresi a hite tovább mélyülésének útjait. Ha valakit Isten tovább vezet a Biblia pusztán kognitív értelmezésén túl egy bensőségesebb Isten-kapcsolat irányába, annak áldott forma lehet a lectio divina gyakorlata.”

A lelkésznek az a tapasztalata, hogy azok, akik biztosak református identitásukban, képesek a más felekezetektől eltanult új imádságos formákat is a helyükön kezelni, és meglévő református hitük elmélyítésének a szolgálatába állítani. „Azt kell mérlegelni, hogy ezek az imaformák közelebb visznek-e minket a Szentháromság Istenhez és nem vezetnek-e ki az Igéből.

Az nevezhető keresztyén imádságnak, amelyik a Szentháromság Isten és az Ő Igéjének az egységében történik.

Ezért is áldás, ha van lelki kísérőnk, egy testvér, akivel őszintén tudunk beszélgetni az imaéletünkről és a napi igeolvasás kapcsán szerzett tapasztalatainkról. Ők tarthatnak tükröt hitéletünk elé.”

Ugyanilyen tükrök a gyülekezeti házicsoportok, bibliakörök és az igehirdetés is. „Az Igét tisztán hirdető gyülekezetekben mindig ott van az a mérce, amely mentén a személyes kegyesség közösségileg megmérettetik. Ami a személyes csendben történik Isten és köztem, az kerül párbeszédbe mindazzal, ami megszólal a közösségben. Ami tanítást, igemagyarázatot a közösségben hallok, az elevenedik meg a csendben. Ezek kéz a kézben járnak, és nem jó, ha bármelyik kizárólagossá válik. Ha valaki csak igehallgató, de nincs személyes kapcsolata Istennel, komoly áldásoktól zárja el magát, ha pedig valaki bensőséges Isten-kapcsolata mellett nem teszi ki magát az Ige közösségi hirdetésének, bezárul egy maga által leképzett valóságba. A kettő együtt tart a helyünkön.”


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás, pexels.com