Számított rá, mégis megijedt, amikor alig pár perce a nővér kihúzta őt egy kartondoboz mélyéről, és odatette néhány tabletta és egy injekció mellé a tálcára, a tálcát meg a kocsira. Végiggurultak a folyosón. A raktár sötétje után vakította a mennyezetről vibráló hideg neonfény. Reszketett. A hidegtől volt, vagy csak egyszerűen félt, ki tudja, de mire néhány másodperc idegtépő várakozás után befordultak az egyik kórterem ajtaján, már teljesen úrrá lett rajta a páni félelem. Tudta, mégsem akarta elhinni: itt a vég. Pár perc és mindennek vége.

Aztán a szürke alak: csak sós víz. Tehetetlenül hevert a tálcán. Nem volt ideje felmérni, hol is van, mert az iménti kéz, ami az előbb a tálcára tette, most rutinos, határozott mozdulattal szakszerűen megemelte, és felakasztotta az ágy fölé a kampóra. Szédült, ahogy a lendülettől imbolygott a magasban. Megdöbbent. Ilyen gyorsan és egyszerűen megtörténik mindez? Azután a nővér beledöfte az adagoló tűjét. Az már szinte nem is fájt. Csak a tudat: visszavonhatatlanul vége. Csorogni kezdett belőle az oldat. Cseppről cseppre, milliliterről milliliterre.

„Ne aggódjon, tíz perc és lecsorog!" – mondta a nővér, s még egy utolsó pillantást vetett rá. „Minden rendben lesz!" – tette még hozzá, aztán pár gyakorlott mozdulattal elrendezte a takarót meg a párnát, rendet tett az éjjeli szekrényen, majd kisietett. Az ajtót halkan húzta be maga mögött.

Hirtelen csönd lett. Süket csönd. Körbenézett: fölötte nyomasztóan közel a fehér plafon, alatta vaságy, fehér takarók, párnák, közte egy sárgás folt: a beteg arca. Az ágy mellett szék. A széken egy másik ember, az is mozdulatlan. Körben a fal mentén mosdó, ruhásszekrény, kis asztal székkel, éjjeli szekrény, ablak. A nap vékony fénycsíkot húz a padlóra. Ezen elmereng egy pillanatra. Aztán élesen beléhasít: fogy az idő. Ezzel a leltározással is csak az értékes másodperceket vesztegeti! Újra kitör rajta a pánik. Eszelősen számolja a cseppeket: egy csepp úgy fél másodperc, és egy csepp úgy fél tized milliliter. Az azt jelenti, száz, vagyis hogy ötvenben az öt század az... az... á, semmi értelme... megmondta a nővér, tíz perc és kész... Már érzem is, gyengülök. Cseppről cseppre. Már nem vagyok olyan feszes, ó, Istenem, ezek a ráncok, horpadok valósággal!

Az ablakon át egyre laposabban süt be a nap. Egészen elsápasztja már a fölötte húzódó neoncsövek gyér fényét. Most veszi csak észre, késő délután lehet. Ahogy lassan, nagyon lassan lefele csúszik az égen a napkorong, úgy kúszik a fény egyre beljebb és beljebb a szobába. Előbb a padlón végig, majd elindul felfele az ágyon. Ó, bárcsak felérne hozzá is, hozzá, ide a szürke homályba! Átlátszó testén áttündöklene, sőt csillogna, sziporkázna a fény... De nem, az lehetetlen, hisz csak percei vannak már hátra! A cseppek kérlelhetetlen, pontos ritmusban csepegnek, egyik a másik után. Csorognak el a pillanatok, szivárog el a jelen. S valóban, az előbb még ruganyos, feszes teste már egészen ellapult. Lassan kifogy, kicsorog a világból.

A napfény most ér a takarók szélére. Szinte vakít a fehérsége. Egészen beleréved. Sose látott ilyen szépet! Szédülni kezd. Émelyeg.

A fény most az alatta lévő emberarcra vetül. Szétfolyik rajta. Az előbb olyan ijesztő, hamuszürke arc most megnyugszik, kisimul. Már nem érdeklik a cseppek, a percek, csak ez az arc. Olyan ismerős, olyan közeli minden vonása. Pedig csak tíz perce, hogy... Lassan elhomályosul előtte a kép, szakadozik a gondolat. Aztán jön a felismerés, az utolsó: össze vagyunk kötve! Az én vérem az ő vére. Egyek vagyunk, ő meg én.

Szabó György