Az első pontban Izráel 3000 évvel ezelőtti, a másodikban 2000 évvel ezelőtti hálaadásáról beszéltem. A két ponttal a folytonosságot igyekeztem hangsúlyozni, ill. néhány teológiai szempontra rávilágítani. Most két ilyen szempontot fogok tárgyalni: az egyik az istentisztelet általánosságban, a másik a sákramentumos istentisztelet, az úrvacsora.

3.1 Az istentisztelet
3.2 Az úrvacsora: eukharisztia

                                                                                                                                                        

3.1 Az istentisztelet

Jürgen Moltmann így ír a protestáns istentiszteletekről:

„Az embernek nagyon durvának kell lennie, hogy a keresztyének és a keresztyén értékek jelenét ne érezze olyan nyomásnak, amely alatt minden tulajdonképpeni ünnepi hangulat semmivé lesz… az ünnep pogányság par excellence" - mondta Friedrich Nietzsche a múlt század végén. Mint papfiúnak, tapasztalatból kellett szólnia. Még ma is az ember ünnepi hangulata olykor semmivé lesz, ha Istentiszteletet látogat. Az USA-ban az Istentisztelet után megkérdezik: Did you enjoy service? Élvezted az Istentiszteletet? - Németországban mindenesetre csak ritkán válaszolhatunk spontán igennel. Amikor Amerikában először hallottam ezt a kérdést, a német lelkületemnek nagyon különösnek tűnt: Hát a vallás szórakozás - religion as fun? Nem kell-e az Istentiszteletet Istenért komolyan, halálosan komolyan venni? Nem tanultuk-e meg, hogy az örökkévalóság dörgő szavai alatt elpanaszoljuk bűneinket és életünk megjavítását megígérjük? Gyermekként azt tanultuk, hogy „Istent féljed" de [sic] bizony nem azt, „Istent élvezzed". A templomban csendben kellett ülnünk és a szülők ellenőrzés alatt tartottak. A komoly órát Istennel nem zavarhatta meg semmi előre nem látott dolog. A prédikáció ezért a vallási és különösen a világi herezisek ellen dogmatikus ortodoxiát is nyújtott, vagy erkölcsi felelősséget vésett be lelkünkbe jobbára politikai felhívással. Az istentisztelet ennélfogva valóban nem élvezetre rendeltetett. Isten nem engedi, hogy tréfálkozzunk Vele! Később német reakcióim arra az amerikai kérdésre, [sic] még különösebben reagáltak: Hol maradt a Lélek öröme az istentiszteleteinken? Hol az evangélium felszabadító hangja? Nem a legörvendetesebb dolog-e ebben a világban Isten jelenlétének a megtapasztalása? A keresztyén Istentisztelet nem a feltámadás ünnepe-e? Akkor miért nem lesznek az istentiszteletek felszabadító ünnepei az égnek és földnek, a léleknek és testnek, az egyes embernek és a közösségnek és „miért nem lesz Istenben való földi élvezet"? Van valami téves az Istentiszteleteinken vagy az ünnep mégis csak „pogányság par excellence"? 19.

Moltmann benyomását megerősíti Michael Green is, aki egy előadásában a mai gyülekezetek kilenc jellemzőjét sorolja fel. A kilenc közül négy közvetlen kapcsolatban áll a hálával: a gyülekezetek nem fogadják tárt karokkal az idegeneket, unalmasok, az öröm száműzött, az emberek közti kapcsolatok nem éppen megfelelőek.20. Kérdezhetjük: hogyan maradhat a megváltottak közössége Isten meleg szeretetét tapasztalva közönyös? Hogyan lehet istentiszteletünk unalmas és hálás öröm nélküli, ha átéltük Isten megváltását? És hogyan lehet kapcsolataink miatt keresztyénségünk hiteltelen, amikor ahhoz tartozunk, aki minket magával és egymással megbékített?

Ahogy említettem, Izráel hálájának természetes közege a gyülekezet közössége, az istentisztelet. A hálaadás a gyülekezet vonzó meghívása, mely Isten uralma iránti ragaszkodást és elkötelezettséget szül a gyülekezeti közösséghez nem tartozókban.21. A hálás gyülekezet vonzó. Hálát azonban nem tudunk gerjeszteni magunkban. A hálához át kell élnünk Isten szabadítását és gondviselését személyesen és közösségileg.

Közvetlenül a honfoglalás előtt Mózes beszédet intéz a néphez, a második nemzedékhez, mely az Egyiptomból szabadultak gyermekei. Meglepő, amit Mózes azoknak mond, akik az exoduskor még nem is éltek (5Móz 5:2-3 helyes fordítása): „Jahve, a mi Istenünk, szövetséget kötött velünk a Hóreben. Nem atyáinkkal kötötte meg Jahve ezt a szövetséget, hanem mivelünk, mindnyájunkkal, akik itt ma életben vagyunk." Mi joggal dicsérhetjük Istent hatalmas múltbeli tetteiért, szabadításaiért. Ahogy Izráelt kivezette az egyiptomi rabszolgaságból, minket a bűn fogságából, ahogy vezette Izráelt és minket: szabadításának és gondviselésének megannyi múltbeli megnyilvánulásáért. Ám ha istenfélelmünk és hálánk csak a múltból táplálkozik és Isten tetteit nem tapasztaljuk a jelenben, hálánk megáporodik, nem lesz több nosztalgiánál. Ezért könyörögnünk kell Isten naponkénti szabadításáért és gondviseléséért. Isten népének leghitelesebb dicsőítése Isten valóságának jelent átformáló erejéből táplálkozik.22.

Az istentisztelet annak alkalma is, hogy a gyülekezet Isten elé vigye panaszát és fájdalmát, örömét és háláját, egyénileg éppúgy, mint közösségileg. Egy-egy gyógyulás, megtérés, anyagi és családi válság megoldódása Isten szabadításának és gondviselésének jele. Isten gondoskodása pedig mindig arra mutat, hogy nem a pusztítás erői uralkodnak, hanem a szövetséges Isten hűsége. Ugyanígy, ha a gyülekezet végre beköltözhet a templomba, nemcsak azért késztethet hálára, mert kinőtte korábbi otthonát, és mert vége az építkezéssel járó gondoknak. Hanem azért is, mert Isten otthont adott, olyan otthont, amit nem kell minden alkalom előtt és után átrendezni, amit tetszés szerint lehet feldíszíteni, amely a mienk, ahol nem vendégek vagyunk, hanem otthon érezhetjük magunkat. Protestáns lévén nem gondolom ugyan, hogy a templom „szent hely", de egy Isten dicsőítésére kialakított hely mégis bensőségesebb és alkalmasabb ilyen célra. Ennek tudatában adhatunk tehát hálát, ha beköltözünk a templomba.

Valahányszor Krisztus gyülekezete az Úr napján összegyülekezik, a liturgiában, az Igében, a sákramentumokban, az istentisztelet eseményében Jézus feltámadására emlékezve a szabadító és gondviselő Istennel találkozik. Ez a találkozás azonban nem individualista élmény. A Szenttel való találkozás a szentek közösségében történik, még ha ez a közösség nem is olyan tökéletes, ahogy azt kívánnánk. De éppen ez az, amely lehetővé és jelentőségteljessé teszi az istentiszteletet. A hét valamennyi napján találkozunk életünket megrontó erőkkel. Nap mint nap átéljük az emberi lét törékeny voltát, múlandóságunkat, a pusztítás erőinek való kiszolgáltatottságunkat. Ilyen háttérrel érkezünk valamennyien, hogy találkozzunk a Győztessel és egymással, akik szabadítás és egy jobb világ után vágyakozunk.

Az istentisztelet célja, hogy egy olyan világot idézzen meg, melyet Isten végtelen dicsősége és átformáló kegyelme jellemez.23. Az istentisztelet azt az eszményi világot fogja megjeleníteni, ahol a megszabadított, megváltott nép együtt ünnepli a diadalmas Szabadító gonosz, bűn, halál, Sátán feletti győzelmét. Azt a győzelmet ünnepeljük, mely hitben és reménységben már a mienk, amelyet azonban az új teremtés előtt nem élvezhetünk teljes mértékben. Ezért Isten megváltott, ünneplő népe együtt örül annak, amit a Megfeszített és Feltámadott diadala megszerzett - és sóvárogva várja annak beteljesedését. Amit a zsidó teológus, Jon Levenson, a zsidó istentiszteletről és liturgiáról ír, a keresztyén istentiszteletről is ugyanolyan érvénnyel elmondható: „A teremtést a Templom falain belül vizsgálni nem jelent mást, mint egy eszményi világot elképzelni, mely távol van a hétköznapi élet világi valóságától és az ahhoz kötődő, továbbra is létező gonosztól."24. Így Isten népének dicsőítése nemcsak válasz Isten hűséges tetteire: istentisztelete által a megszabadult nép egy eszményi világot teremt a tapasztalt bukott világ mellé, egy olyan világot, mely prófétai kihívást intéz a fennálló felé.25. Az istentisztelet liturgiája világteremtés. Az Úr napján Isten népe egy ilyen eszményi világba vetett hittel és reménységgel gyűlik össze, hogy másnap szembe tudjon nézni a továbbra is létező gonosz hétköznapi valóságával. Isten eszményi világával találkozva merít erőt a „jelenvaló gonosz világ" erőivel való találkozásra.

Krisztus népe a feltámadásra emlékezve az első századtól kezdve rendszerint vasárnap gyűlik össze. A hálaadás és dicsőítés ezért mindig helyénvaló, még nemzeti, családi, gyülekezeti tragédiák alkalmával is. Krisztus legyőzte a Gonosz erőit, ezért Krisztus népe még gyászában is, ha nem is örömmel, de hálás reménnyel ünnepelhet: a Megfeszített és Feltámadott egyszer véget fog vetni minden szenvedésnek, és „velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak" (Jel 21:3-4). Ezért Isten népe János apostollal együtt fohászkodik (Jel 22:20): „Jöjj, Urunk, Jézus!"

Noha nem gondolnám, hogy ez Gazdagrétre érvényes lenne - amiért ismét csak hálásak lehetünk -, sok magyar református gyülekezetről mégis elmondható: a gyülekezet válsága az istentisztelet válsága is. E válság leküzdésére hadd vessek fel négy kérdést:

· Mennyire hangsúlyos istentiszteletünkön a hála és dicsőítés? Ha nem eléggé, mit tehetnénk?
· Szükségesnek tartjuk-e Isten szabadításának és gondviselésének új meg új tapasztalását (ld. Zsolt 98:1)? Tapasztaljuk-e? Ha nem, miért? Mit tehetne a gyülekezet közössége e téren?
· Valóban Isten eszményi világának előíze-e istentiszteletünk, a meghalt és feltámadott Krisztussal való örömteli találkozás-e? Mit tehetünk azért, hogy még inkább az legyen? Segítenek-e énekeink, imádságunk, az igehirdetés, az egész liturgia abban, hogy ha egy órára is, de részesei legyünk Isten eszményi, eljövendő világának?
· Milyen fogadtatásban részesülnek istentiszteleteinken az érdeklődők? Hogyan érezzük magunkat az istentiszteleten? És hogyan érzik magukat az idegenek?



3.2 Az úrvacsora: eukharisztia

Az istentiszteletre a nyugalom napján, vasárnap kerül sor. Ez azonban egyúttal Jézus feltámadásának napja és így az új teremtés első napja is. Az ősegyház ezért helyettesítette a szombatot a vasárnappal. Így egy vasárnapi úrvacsorán Jézus halálára és feltámadására egyaránt emlékezünk. Ez, továbbá hogy az úrvacsora a mennyei vacsorára mutat előre, hálára kell, hogy késztessen. Nem véletlen tehát, hogy az úrvacsorára más felekezetek (pl. anglikán és ortodox testvéreink) eukharisztia-ként, „hálaadásként" utalnak. A hála meghatározó eleme az úrvacsorának. Egy barátom, aki reformátusból lett ortodoxxá, így látja a két egyház sákramentumát, és így vall élményeiről:

Reformátusként mindig úgy éreztem, hogy jó-jó, értem a teológiai jelentőségét ennek az egésznek, de azért az egész mégiscsak egy színház. Valójában semmi nem történik. Különben is, a hitemtől függ minden, abban meg sosem lehet teljesen biztos az ember, hogy megfelelő-e. Szóval nagyon szubjektív az egész. Az ortodox eukharisztia szentség a szó minden hozamával. A kenyér és a bor Krisztus valóságos teste és valóságos vére. Ez nem attól függ, hogy én mit hiszek. Ezért kell alaposan felkészülni az áldozásra, nehogy méltatlanul részesüljek az Úr testében és vérében, s ezáltal kárhozatot egyek magamra. Ha viszont megtettem az előkészületeket, akkor tudhatom, hogy kegyelemben részesülök általa. De ez sem csupán elvont teológiai fogalom. Az átváltozott bor és a kenyér már az eljövendő mennyei vacsora előíze, olyan étel, melyet ha eszem, nem halok meg soha. Szóval az ortodoxia materialista, s nem platonista. Nem úgy látja, mint Hegel, aki szerint a Szellem fokról fokra levetkőzi az anyagot, hanem pont fordítva: Krisztusban Isten a földi anyagot szentelte meg, megnyitva az utat az egész világ megszentelődése előtt. Az anyag nem árnyékvilág, másolata egy másiknak. Krisztus nem csupán a lelket, hanem az egész testet, sőt az egész teremtést jött megváltani. Ilyen dolgokban részesedni rendkívüli dolog, hozzá sem mérhető a protestáns úrvacsora-élményeimhez. Olyan dologban részesedik az ember, amiben más teremtmény a földön nem részesedik, mert a szentségek nem találhatóak meg a természetben. Még az egyház is csak különleges esetekben tárolhatja azokat rövid időre, különben el kell fogyasztani a liturgia során. Az egész ortodox liturgia tulajdonképpen eszkatologikus, de különösen az eukharisztia.

Ha számunkra több ponton furcsa is e vélemény, amiért idéztem, az ortodox eukharisztia esemény, szentség és megszentelés-megszentelődés, „objektív" és eszkatologikus. Aki már látott eukharisztiát, az tudja, ott történik valami, valami titokzatos, de vonzó. Ortodox barátom hálával éli át az eukharisztia eseményét.

Krisztus testét hálával venni annak tudatosítását és gyakorlását jelenti, hogy méltatlan vagyok Isten szeretetére. Irgalmas szabadításával ő egy életre lekötelezett, ezért én elkötelezem magam mellette, ahogy ő elkötelezte magát mellettem. Az úrvacsora a kiengesztelődés és megbocsátás ünnepe is. Isten megbocsátott nekünk, ezért mi is megbocsátunk egymásnak. A megbékélés éppúgy ember és ember közti, mint Isten és ember közti.

Michael Green említi egy helyen, hogy Jézus utasítása szerint, „az Úrnak halálát hirdessétek" (1Kor 11:26), az úrvacsorának van egyfajta evangélizációs rendeltetése: a Szabadító halálára való hálás emlékezéssel hirdethetjük a váltságot. Green hozzáteszi, hogy több embert is ismer, akik az úrvacsorán való részvétel által jutottak hitre.26. Szégyenkezve és szomorúan kell megállapítanom, hogy református gyakorlatunkat ez nem jellemzi. Én magam senkit sem ismerek, akire úrvacsoránk ilyen hatással lett volna. Ha tapasztalatom az általánosat tükrözi, az egyházunk szegénységi bizonyítványa.

Azt hiszem, legalább két lépést kell megtennünk, hogy e téren változást érjük el: 1. újra fel kell fedeznünk az úrvacsora gazdag teológiai üzenetét, és 2. mérlegre kell tennünk, gyakorlatunk mennyiben segíti vagy akadályozza e teológiai üzenet közvetítését, hirdetését. Befejezésül a teljesség igénye nélkül néhány szempontot kívánok nyújtani a két lépéshez.

1. Az úrvacsora teológiai üzenete:

· Az úrvacsora az új szövetség sákramentuma. Isten Krisztusban szövetséget kötött az egész emberiséggel, s mi ezt hálásan elfogadjuk. Mind az első, mind a második páska Isten csodálatos szabadításáról tanúskodik. Az elsőben Isten félelmetes volta, ítélete is hangsúlyos, a másodikban irgalmas szolidaritása, helyettünk való szenvedése meghatározóbb.
· Az úrvacsora Isten szabadítását ünneplő hálás közösség, eukharisztia. Ennek a hálának liturgiánkban és gyakorlatunkban egyaránt meg kell nyilvánulnia.
· Az úrvacsorai közösség nem a „szentek közössége", hanem méltatlan és nyomorult bűnösöknek a közössége egymással és a Szabadítóval. Mint ilyen a majdani vacsorára is előremutat, ahol a megváltás teljes lesz, és mi, a megváltottak nem a különbségeket fogjuk látni egymásban, hanem hogy a Bárány érdeméért részt vehetünk a vacsorán.
· Bár én magam nemigen szeretem az igehirdetést vagy az istentiszteletet a következő napokra való „feltöltekezésnek" tekinteni, úgy tűnik, Isten az úrvacsora révén is gondoskodik övéiről: hálás örömöt és ebből fakadó erőt nyújt nekünk. Az úrvacsora „harci fejadag keresztyén harcosok számára, nem krémtorta keresztyén semmittevőknek. A keresztyéneknek az a feladatuk, hogy Krisztus testéből részesülve menjenek és legyenek itt, a földön az ő megtört teste minden vérző, szükséget látó ember számára, akivel csak találkoznak."27.

2. Úrvacsorai gyakorlatunk. Ennek alapja úrvacsorai liturgiánk, amivel kapcsolatban a következő kérdések merülhetnek fel:

· Nem túlságosan átfogó, egyetemes teológiai igazságokat kíván úrvacsorai liturgiánk megragadni (ld. az úrvacsorai kérdéseket), mely által az úrvacsora konkrétsága, az ószövetségi háttér, az exodus-motívum elsikkad? · Nem kap-e a bűnbánat túlméretezett hangsúlyt a hála rovására? Nem tanulhatunk-e pl. ortodox testvéreinktől e tekintetben? · Nem kellene-e nagyobb hangsúlyt kapnia a közösségnek, azaz hogy a gyülekezet közössége együtt ünnepli Krisztus halálát? Mi akadályozza ezt a hangsúlyt, s mivel lehetne erősebbé tenni? · Mennyire töltik be az úrvacsorai szertartás szimbólumai, cselekményei rendeltetésüket, hogy ti. Jézus váltságot szerző és közösséget teremtő halálára mutassanak? Mennyire vonzó úrvacsoránk? Miként érhetjük el, hogy e sákramentum ne érthetetlen mystérion legyen a kívülállók felé, hanem vonzó esemény, melyet átélhetnek? Hogyan hirdethetjük Urunk halálát hatékonyan úrvacsorai közösségeinkkel?

                                                                                                                  

19. Moltmann, J. Új életstílus: Lépések a gyülekezethez. Budapest: Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, 1994, 55k.
20.Elhangzott az ausztriai Mittersillben 1996. januárjában
21.Brueggemann, W. Theology, 129.
22.Brueggemann, W. Israel's Praise, 84.
23.Brueggemann, W. Israel's Praise, 67.
24.Levenson, J.D. Creation and the Persistence of Evil: The Jewish Drama of Divine Omnipotence. Princeton: Princeton University Press, 1988, 99; kiemelés tőle.
25.Brueggemann, W. Israel's Praise, 7-28. Brueggemann könyvében kritikai vizsgálat tárgyává teszi az „ok nélküli" dicsőítést, mely számára azért gyanús, mert nem vesz részt „világteremtésben"; ld. különösen 92k. Brueggemann ezen elgondolására itt nem kívánok kitérni, de egy idézettel szemléltetem mondanivalójának lényegét. Szerinte a hálaadás okának „elvesztése és a [dicsőítésre való] felszólításba való belefeledkezés a teológiai érzékenységben történt olyan változásra utal, mely az Istent dicsőítő közösséget lassanként elvágja saját tapasztalatától. Izráel éneke egyre általánosabb lesz. A doxológia lassanként leválik attól a furcsa elképzeléstől, hogy létezik egy Isten, aki a fájdalom, gyötrelem és igazságtalanság való világában konkrét változásokat visz véghez"; 94.
26.Green, M. To Corinth, 49
27.Green, M. To Corinth, 49