Gyermekeim születése előtt úgy voltam vele, hogy nem könyvekből fogom megtanulni az apaság csínyját-bínját. De biztos, ami biztos, már akkor és azóta is igyekeztem betárazni néhányat a sokak által ismert és kedvelt kötetekből a „Hogyan kell gyermeket nevelni?” témában, többségében keresztyén könyvkiadók sikerlistáiról. Volt, amit sikerült átbújnom, és akár hasznos, kézzelfogható tanácsokkal is elláttak, de töredelmesen bevallom, nagy részük még olvasatlanul fekszik a polcomon évek óta, egy halom más, ez idő alatt vásárolt könyvvel együtt.

„Mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen” – cseng a fülemben a pikírt megjegyzés, én ilyenkor azonban Isten kifürkészhetetlen útjaira gondolok: a Teremtő nyomott egy Ctrl+X-et és minden extraverzió, impulzivitás, elevenség, ami belőlem kimaradt, egy az egyben megtalálható a gyerekeimben. Ergo ahhoz, hogy lépést tudjak tartani velük, vajmi kevés időm van a szakirodalom böngészésére, nem beszélve a többi várólistán lévő könyvemről vagy bármilyen más szabadidős tevékenységről.

Nem kertelek: vannak napok, amikor mindez piszok nehéz és legszívesebben magamra zárnám a szobaajtót némi nyugalomért. Hiszen harminc évig úgy éltem, hogy akkor tudok adni, ha én is töltődöm, megteremtve a kényes egyensúlyt a mindennapok kiegyensúlyozott folyásához. Most ez a meder ide-oda kanyarog, a benne lévő víz pedig kétnaponta hol ezen, hol azon az oldalon önt ki. Én pedig csak kapkodom a fejemet.

Az óvodás és majdnem óvodás gyermekeim olyan korban vannak, amikor egyre több minden érdekli őket, újabb játékokat próbálnak ki, de még mindig könnybe lábadt szemmel nézem, amikor huzamosabb időre el tudnak merülni valamiben. A legózás, a színezés, a homokozás, a játszótéri csúszdázás, de még a mesenézés sem az igazi egyedül: akkor is igénylik a szülői társaságot, ha aktívan nem kapcsolódunk be az akcióba. Legyünk mellettük, figyeljük, amit csinálnak. Mint az eridiánok a Hail Mary-küldetésben, akik kiszolgáltatottságuk miatt csak úgy tudnak nyugodtan aludni, ha valaki ébren őrzi az álmukat.

Legyünk jelen. Amíg mi azon aggódunk, hogy ettek-e, ittak-e eleget, esetleg mindenük megvan-e, amire szükség van az egészséges és felhőtlen gyerekkorhoz – nem felülírva ezek fontosságát –, számukra kevés ennél fontosabb van ebben az életszakaszban. A folyamatos jelenlét ugyan kevés lehetőséget biztosít arra, hogy reflektáljunk a szülői szerepünkre, viszont – és ez a mérleg másik serpenyője – egy percig sem engedi, hogy belekényelmesedjünk a szerepünkbe. Ez egyszerre formál minket és őket is, s hogy ez mennyire volt eredményes, arról csak évek-évtizedek múltán kaphatunk visszajelzést.

Feleségemmel már most azon nosztalgiázunk, hogy milyenek voltak a gyerekeink egy-két évesen: boldogan idézgetjük első szavaikat, mondataikat és nézegetjük a róluk készült fotókat. Akár velük együtt, hiszen már jól el tudják különíteni jelenlegi életkorukat a „babák voltunk” időszaktól. Ebből kiindulva bizonyára hamar eljön a nap, amikor kevésbé vagy egyáltalán nem igénylik majd a társaságunkat, amikor kínossá válunk, bármennyire próbálunk naprakészek lenni. Annak alapjait azonban most kell lerakni, hogy majd felnőttként is bátran tudjanak hozzánk fordulni az őket foglalkoztató és nyomasztó kérdésekkel.

Arra panaszkodni mindenesetre kevés embert hallottam, hogy túl sok figyelmet kapott gyerekkorában.

Illusztráció: thuanvo/Pixabay