Megküzdeni azzal, ami előttünk van
Amögött, hogy böjti sorozatot indítson, egy nagyon erős személyes motiváció állt – tudtuk meg a szerzőtől, Nagy Károly Zsolttól. „Egyrészt foglalkozom az imádság antropológiájával, történetével, testi vonatkozásaival is, másrészt kerestem azt az imádsági formát, ami az enyém. Református lelkészcsaládban nevelkedtem, és kérdéssé vált számomra, hogy az onnan hozott, magától értetődő gyakorlat-e a leginkább rám szabott forma” – fogalmazott. Az imádságnak sokféle variációjával találkozott az egyháztörténetben, ezért úgy látta, érdemes ebben jobban elmélyedni. „Egzisztenciális és a saját hitéletemet érintő kihívás is volt abban, ahogy tavaly nagyböjt idején a téma felé fordultam.”

Fotográfusi, lelkipásztori, kulturális antropológusi, kommunikációkutatói és egyetemi oktatói tapasztalatai mind fontosnak bizonyultak szemléletmódja kialakításában. „Ma is ezek a hatások formálják gondolataimat, hozzáállásomat.” Arról, hogy ez sokféle út mind ugyanoda vezette őt, eszébe jut egy József Attila-idézet: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”. Felismerte, hogy mindaz, amit tanult, kutatott, amit gondol és ami a hittapasztalata, az egészen sajátos módon ér össze abban, ahogy ez a Böjt album megszületett. Ez nem mindig volt teljesen tudatos alkotói folyamat, hiszen ahogy elindult, az maga is egy reflexiós esemény volt az életében.



„Azon a tavaszon olvastam Baán Izsáknak a Csendhez szokott szív - Tíz szó a benedeki hagyományból című könyvét, amely egészen a sivatagi atyák gyakorlatáig nyúlik vissza, akik félhangosan, különböző tevékenységek végzése közben mondták fel újra és újra az adott igeszakaszokat. Velem is az történt, hogy elővettem az imádságokat minden böjti hét elején, és nem csak végigimádkoztam azokat, hanem voltak bennük szavak, szótöredékek, gondolatosztályok, amelyek nagyon mélyen megragadtak. Ezeket sokszor elmondogattam magamban naponta, és arra jöttem rá, hogy irányítják azt, ahogy a világot látom aznap, azon a héten. Fókuszálták a látásomat, a gondolkodásomat.”

Az albumba került fotók nagy része Nagy Károly Zsolt otthona és munkahelye, a pataki teológia közötti egykilométeres út mentén készült. Olyan hétköznapi dolgokat ábrázolnak, amelyeket ő tíz éve napról napra lát, csak eddig nem figyelt fel rájuk, vagy nem úgy figyelt fel rájuk. „A képek melletti szófoszlányok, szavak új jelentéseket, új tartalmakat vittek bele a mindennapi látványba. Ezek nem feltétlenül tudatosan értek össze bennem, de persze sokat töprengtem az imádság és a kép kapcsolatán. Azt remélem, hogy ezek a gondolattöredékek az album szemlélődő olvasóját is inspirálják, és az egyébként önmagukban nem feltétlenül megragadó képek és szavak együtt új gondolatokat kezdenek kialakítani benne.”



Lelkészként késztetést érez arra, hogy amit meg- és felismer, azt elmondja, arról tanúságot tegyen, és fotográfusként is él benne vágy, hogy azt, amit alkot, másoknak is át tudja adni, ez vezetett böjti útja publikálásához. A szerkesztési folyamat során jött elő a kérdés, hogyan lehet erről úgy beszélni, hogy az másoknak is élményt hozzon, és anélkül, hogy giccsbe menjen át, esetleg szájbarágós vagy túl elvont legyen. „Az eredeti képekhez képest egy-két helyen más kép került az albumba a hozzám beérkező tizenvalahány visszajelzés alapján. Sokszor ugyanannak a témának egy picit más formai megfogalmazását kellett használnom, például fekvő helyett álló formátumot, amitől jobban érthető lett az üzenet.”

Az imádságnak az a gyakorlata, amelyhez az album visszanyúl, legkésőbb Szikszai művének megjelenését követően kikopott a református kegyességből, amely mára leginkább egy sokszorosan átértelmezett pietizmus és a racionalizmus hatásait mutatja. Az utóbbinak köszönhetően ma is hajlamosabbak vagyunk csak azt látni, ami a szemünk előtt van, és a hitéletünkben is mindent jól definiált szavakba és mérhető kategóriákba skatulyázni. A keresztyénség alaptapasztalata viszont az, hogy ez a szemlélet zsákutcába vezet. A szemlélődés éppen abban segít, hogy visszatérjünk az alapokhoz, a minden felfoghatón túli, de épp a felfoghatóban magát megmutató Istenhez.



„Próbáljuk meg például a Biblia imaszövegeit, például a zsoltárokat úgy szemlélni, ahogyan azok megmutatkoznak előttünk! Ne elemezzük, számolgassuk, hanem mondjuk, újra meg újra és engedjük hatni az életünkben az Igét! Ebben az újramondásban Isten megszólít, de ehhez ott kell, hogy legyünk, ahol a hang szól, vagyis jelen kell lennünk a szólásban, a megszólaló testünkben. A posztmodern ember képtelen a testében lenni. Gondoljuk csak meg, reggel, a kávé mellett elővesszük a mobiltelefonunkat, nézegetjük a híreket és fejben már nem is ott vagyunk, ahol testünk van.”



Nagy Károly Zsolt kiemelte: a szemlélődés a visszaútról, a hazatalálásról szól. Amikor Isten Igéjén keresztül megszólít, akkor a testünkben fog megszólítani – ha az Igét némán olvassuk, akkor is a „fejünkben szól a hang” - ehhez viszont meg kell érkeznünk a testünkbe, az életünkbe, oda, ahol vagyunk. „Vannak egyszerű gyakorlatok, melyek ezt segítik, például az ember kimegy a szabadba, és megpróbál úgy sétálni vagy leülni egy padra, hogy nem gondol semmire. Ez borzasztóan nehéz, de ha sikerül, akkor például egy tavaszi estén egy parkban sétálva akár azt is meghallhatjuk, ahogy a fű növekszik. Ilyen a lelki élet is. Ha az imádságot a megérkezés ilyen állapota jellemzi, akkor úgy tudunk rátekinteni az életünkre, ahogyan az van, és nem a mi értelmezéseinket erőltetjük rá az élethelyzeteinkre, hanem egy csendes átváltozás részeseivé válunk. Nem kívülről tekintünk magunkra, a társadalmi normák, kényszerek és kötelezettségek vagy a magunk választotta istentisztelet felől, hanem mintegy elvágva ezeket a köteleket, ebben a csendben engedjük, hogy Isten igéje által újraszője életünk jelentéseinek hálóját.”

Szikszai György minden élethelyzetre írt imádságai azért példaértékűek, mert segíthetik ezt a szemléletváltást. „Ezek a szövegek persze nem egyszerűek. Többen jelezték, hogy számunkra távoli ez a régies szöveg, de ez a távolság jó is lehet, mert kérdéseket vet föl. Ezzel a szöveggel meg kell küzdeni, nem adja magát elsőre, de az imádság végül is pontosan erről szól, hogy meg kell küzdenünk azzal, ami adott, ami előttünk van. Ezt a küzdelmet segíti reményeim szerint az is, hogy az egy-egy napra szánt kép mellé kiemelek Szikszai imádságaiból egy-egy szót, gondolatfoszlányt, ami az adott képpel lép párbeszédbe. Ezzel nem hagyjuk el a szöveget, sokkal inkább kinyitjuk, sőt az olvasó szabad lehet arra is, hogy az eredeti imádság más szavait emelje ki, és írja a képek mellé.”



Hétzáró imádságaiba Nagy Károly Zsolt beágyazta Szikszai őt megragadó mondattöredékeit, szavait, és így épített új, személyes szövegeket a régi alapján. Ez a gyakorlat csak ráerősít a régi és a kortárs kontrasztjára. Abban is van némi kontraszt, ahogyan a fotók a hétköznapi, abszolút kortárs világot adják elő, letisztultan, egy-egy kiemelt gondolatra konkretizálva. „Ez egy olyan album, amelyben a képek nem önmagukért vannak, hanem olyanok, mint az ikonok, amelyeken keresztül egy másik világ, vagy a minket körülvevő hétköznapi dolgok új jelentése mutatkozik meg. A jelentésüket nem önmagukban hordozzák, de nem is egyszerű szimbólumok. Az ajtó nem csak ajtó, a lépcső nem csak lépcső, a szétszaggatott galamb nem csak szétszaggatott galamb és nem is ezek „szimbólumszótári” jelentése a lényeg. A jelentés a kép és a szöveg viszonyában bontakozik ki, vagy abban a viszonyban, amely a kép, a szöveg és az olvasó közt alakul. Erre nekem alkotóként már nincs ráhatásom, ez reményeim szerint majd a szemlélődő olvasó és a mű között alakul ki. Erre az útra hívok mindenkit szeretettel.”