„Olyan történetben élünk, amely sokkal drámaibb és sokkal veszélyesebb, mint ahogy azt valaha elképzeltük."
John Eldredge
Juli, az ikon
Szabó Julianna életének hatvanegyedik évében hazatért teremtő Urához.
Nem szokott emlékező írás lenni a Reformátusok Lapjában a publicisztika helyén, vagy ha igen, akkor már több száz éves folyamatokra, személyekre, nagyhatású államférfiakra (vagy nőkre) emlékezünk, vagy nem is rájuk: munkásságukra, viselt ügyükre, amelyeknek ők ikonjai. Sok oka van ennek most, hogy mégis itt és így emlékezem. A leglényegesebb és legközvetlenebb ezek közül, hogy tegnap megcsörrent az édesapám telefonja. Önmagában ebben semmi különös nincs – miért ne hívhatná fel bárki édesapámat egy vasárnap délutánon…
A különös az volt, hogy a lelkésznőnk férje számát jelezte ki a telefon. Innen már tudtuk, amit a gyászjelentés így mond:
Szabó Julianna életének hatvanegyedik évében hazatért teremtő Urához.
Hétgyermekes sárbogárdi lelkészcsalád második gyermekeként, egyetlen leányként született 1953-ban, szülei Szabó Imre és Szabó Éva, a közelmúltban hazatért lelkészházaspár. Sárbogárdon érettségizett, majd teológiára készült, de szülei azt szerették volna, ha előtte szakmát tanul a sokszor szeleburdi lány. Így ismerkedett meg a lelki kincsek előtt a kézzelfogható kincsekkel ötvösként. Igazi, életérlelő kincseit személyes, meghitt kapcsolatokban kapta, és így is adta őket tovább. Életét keretbe foglalja az, ahogy nagy útra készülőket kísért életük végén: éjszakákat virrasztott át egyetemistaként a nagybeteg Ravasz László ágyánál, majd jó pár évtizeddel később szülei ágyánál, immár az alap-alsószentiváni missziói gyülekezet lelkipásztoraként. A halálos ágyak között hosszú és nehéz utat járt be:
a teológia után művészettörténészként is diplomázott, évekig vezette a kecskeméti Ráday Gyűjteményt. Másfél évtizedet élt Hollandiában, ahol egy édesanyát vesztett családban nevelte szeretettel a rábízottakat. Innen jött haza harmadik férjével, Gerard Hofmannal, hogy hosszú évekig a mezőfalvi, baracsi, kisapostagi és daruszentmiklósi szórványok gondozásába fektesse energiáit. Imaház épült, közösség formálódott keze alatt. Bár ezekben a falvakban már csak egy-egy református lélek akad, ő hűséggel végezte szolgálatát akkor is, amikor Alap-Alsószentiván helyben lakó lelkésze lett.
Avantgárd Juli – legtöbben így hívták. Hogy ezt ő is tudta-e, nem tudom. Azt tudom viszont, hogy nála finomabb kézzel kevesen nyúltak Isten üzenetéhez. Három évvel ezelőtti súlyos betegsége után visszajött a kómából, alig ötvenkilós csontvázként, rekedt hangon, csillogó szemmel szolgált a hideg alapi templomban, csomó alapi, alsószentiváni gyerek gyűrűjében. Klasszikus falusi pap volt, sosem volt zárva az ajtaja, és alig lehetett úgy beszélgetni vele, hogy ne szakítsa félbe a beszélgetést a kiáltás: „Julika néni!”
Nemcsak bőrt rúgni jártak a parókiára a gyerekek, hanem beszélgetni Isten szeretetéről. Több alapi fiatalnak keresztanyja lett, mert nem vállalta más a feladatot. Emlékszem, a megújított templomért való hálaadáson együtt szolgált legidősebb és legfiatalabb keresztlánya: egy operaénekesnő és egy kis cigánylány. Amiben valóban avantgárd volt, hogy félelem nélkül, esendőségét vállalva, hatalmas szeretetreméltósággal tett félre minden, a hagyomány feltétlen tiszteletéből fakadó elvet, elvárást, és beszélt arról, ami a lényeg: Isten feltétlen, minden bűnt befedező szeretetéről, amelyet megbizonyított a Jézus Krisztusban. Szorongató istentiszteletek emléke kötődik bennem hozzá – szorongatott az az őszinte rajongás, hódolat és szeretet, ahogyan ragaszkodott az ő Urához. A hatvanadik születésnapján felköszöntötte a gyülekezet, és ő annyit kérdezett a padokban izgő-mozgó gyerekektől: Gyerekek, ti szerettek élni? Tudjátok, hogy élni mennyire csodálatos?
Szabó Julianna nekem nemcsak a lelkészem volt, hanem ikon. Ikonikus alakja azoknak a lelkésznőknek, akik a palást súlyos terhe alatt sem változnak férfivá. Akik nemcsak a szószéken és koporsó mellett, hanem betegágyak mellett is megállnak, utána pedig, kínozza őket akármilyen betegség, focicipőt húznak, és rúgják a bőrt a gyülekezet gyermekeivel. Szabó Juliannának nem született gyermeke, de szerte a világban sokaknak jelentett elfogadó szeretetet. Nem volt nagy fővárosi gyülekezetek sztárprédikátora, nem volt tisztségviselő, nem volt elismert tudós. Sokkal több volt annál: példa. Példa arra, hogy Isten eszközei vagyunk esendőségeinkkel együtt, és arra, hogy az emberi élet nehéz útjairól, megpróbáló vargabetűiről is haza lehet, haza kell térni, ha eljön az ideje annak, hogy a legnehezebb helyen, otthon legyünk Isten őrállói. A legnehezebb úton ment el nyáron kezdődött, súlyos betegsége után: haza, az Atyához, akinek kitartó, egyszeri és megismételhetetlen szolgája volt egy apró, kevesek által ismert református közösségben.
Bagdán Zsuzsanna
(Megjelent a Reformátusok Lapjában)
-------------------------------
"Az Úré vagyok."
(Ézsaiás 45,5.)
A boldog feltámadás reménye alatt tudatjuk, hogy
Szabó Julianna
református lelkipásztor
életének 61. évében 2013. november 10-én hazatért teremtő Urához.
Búcsúztatása 2013. november 23-án 13 órakor lesz a sárbogárdi Huszár temetőben.
Életéért hálát ad férje, nevelt gyermekei és családjaik, testvérei és kiterjedt rokonsága, lelkésztársai és az alapi református gyülekezet.
A koszorúmegváltást az alapi református gyülekezet missziói céljai kérjük küldeni: Sárbogárd és Vidéke Takarékszövetkezet: 58100020-10007400-00000000
Táviratcím: 7000 Kislók, Kossuth u. 2/c.