A reformáció megújító szándékában állandóan jelen van az életre ébresztés üzenete. Sőt ebben az üzenetben benne van a megéledéshez szükséges erő is. Az agonizáló világ beletörődni látszik a halál győzelmébe, pedig az élet győzelme sincs távolabb, csak a másik irányban. A teremtő hatalmában bizakodó tudja, hogy a halál fenyegetettségéből is van szabadulás. Az ilyen menekvés nemcsak a haláltól ment meg, hanem életre késztet, és abban megerősít.

Az ószövetség két helyen is megemlíti Mózes kősziklából vizet fakasztó csodatételét. Annyira hasonló a két történet, hogy sokan szövegismétlésre gondolnak. A hely földrajzi meghatározása, a nép elégedetlenségének körülményei, élet-halál harca tökéletesen megegyeznek. Alaposabb tájékozódás után kiderül, hogy minden azonosság mellett, csupán az idő különbözik. Közel negyven esztendő. Ugyanis az első vízfakasztás az Egyiptomból való szabadulás első hónapjaiban történt, a másik néhány hónappal a honfoglalás előtt. A hely ismétlődése pedig a nép gyávaságának színhelye, akkor is, ha Kádes elnevezése szentet jelent. Valahol itt a "szent" helyen történt meg a kiválasztottak megtorpanása, itt veszítették el a hazaérkezés lendületét. Ezen a helyen a halál árnyékában dőlt el, hogy a kételkedés még negyvenévi pusztában való vándorlással büntettetik. Az évtizedek nehezen, de mégis elteltek. A szokások, a bűnök alig változtak. A vándorút köre bezárult, de a népet nem az új életlehetőség ajándéka foglalkoztatta, hanem megint az elégedetlenség rágalmát vetik Isten szemére. Nincs füge, szőlő, gránátalma és víz mondják Mózesnek. (4. Mózes 20, 5)

A teremtő soha nem volt az igénytelenség forrása, sőt mindig a legtöbbre ösztönözte a nemzetet. A negyvenévi vándorlás is annak eredménye, hogy a kiválasztottak elgyávultak a hazaérkezés előtti állapotban. Megbénultak az annyiszor megálmodott, megsiratott lehetőség előtt. Vezetőik meglesték a szülőföldet, és elszállt a bátorságuk maradéka is. Annyi sem maradt, hogy tisztességes mentségre futotta volna. Nagynak látták a bitorlók hatalmát, és ettől annyira kicsikké lettek, hogy nagyobb kérdések megtárgyalását megkerülték. Szívesen dadogtak viszont mindenről, ami hízelgő volt a vendéglátóként tetszelgő terjeszkedőknek. Messze kerültek minden lényegest, ami a jövőt elrendezhette volna a jog és az igazság területén. Viszont pimaszul nagyok akartak lenni a gyávák Mózessel és Istennel szemben. A számonkérés arcátlanul hazug volt. Igaz a hazugságot sok hazugsággal szokták elfedni a meghunyászkodók világában. A vád részükről kézenfekvő, Isten és Mózes tehetetlen. Azonban mindent egyszerre akarnak ők ketten és társaik, akik sehogy sem értik a kis lépések politikáját. A behódolóknak egyszerre kell a füge, a szőlő, a gránátalma és a víz, no nem azoktól, akik ezt rendre elrabolják, hanem a bánthatóktól, a megbélyegezhetőktől, a szókimondóktól.

Vajon miért maradhatnak hatalmon a gyávák, miért alázhatják meg folyamatosan a kifosztottakat, akikben még honvágy van, annak ellenére, hogy szinte minden oldalról oltogatják azt?

A vízfakasztás második történetében Mózes feladata: szólj a kősziklának. Nem vállalja. Megismétli négy évtizeddel korábbi cselekedetét, ráüt a sziklára, de nem szólítja azt meg. Lehet, arra gondol, hogy nevetségessé válhat, amint az élettelen kőnek beszél. Jobban bízik a már bevált módszerben. A követ bottal megsuhintani férfias, bátor tett, szólongatni együgyűség. Sokan arra gondolnak, hogy többek között Mózes mostani hanyagsága is oka lehetett az ő honfoglalás előtti halálának. Azonban nem ez a lényegi kérdés. Az esemény hátterében fel kell fedeznünk a nép halálelfogadó állapotát. Már csak az a lényeges, hogy megszépítsék a hátra lévő időt. Már nem küzdenek az életért. Nem érzik a szabadulás életre segítő erejét. Mózes megfáradni látszik.

Mózes megfáradhat, de a mózesek nem fognak megfáradni. A gyülekezet nem fáradhat el. Krisztus világnak küldött üzenete az, hogy minden népeket megvált, akik hisznek életük mennybéli küldetésében. A keresztyén ember tudja, hogy nincs elveszve igazsága, nincs zsákutcában, és halálveszélyben. Ez a tudat adja vissza a reménykedők hangját. A bizakodók bátorságát. A megszólítható kőszikla maga Jézus, aki az áldás hordozója. Ebben a füge, a szőlő, a gránátalma, a víz is együtt van, de az a vér is, amely a világ bűneit elmossa. Mózes megbűnhődik, mielőtt hazaérkeznek meghal, de a nép otthonát birtokba veheti. Isten könyörült a nemzeten. Nem nézte a vezetők kicsi vagy nagy bűneit, hanem kegyelmezett. Isten kiválasztottainak élete biztosított.

A reformáció megújító szándéka, akkor marad ható és eleven, amennyiben az engedelmes lélek hűségesen követi Isten akaratát. Vállalni kell a néma sziklák szólongatását, mielőtt azok szilánkokra hullnak, akkor is, ha az most még oly nevetségesnek is tűnik. Azok pedig, akik tudják, hogy életre ébresztő szolgálatot nyertek, vigyék az élő vizet örökéletre buzdító lendülettel, hogy őszintébb legyen a szó, becsületesebb a tett. Így leszünk megújult nemzet a világban, és élő sokadalom a mennyben.