"Isten nem győzelmes életet ad nekünk, hanem életet ad, és közben győzünk. Ha győzni akarunk, meg kell látnunk, hogy Isten tölt be minket, mert azonnal élet támad bennünk."
Oswald Chambers
Karácsonyi honvágy... és más írások
Ne bánkódjatok reménytelenül
A reformátusokat gyakran éri az a vád, hogy halottaikat kevésbé tisztelik, mint más keresztyén felekezet. Máskor meg úgy tűnik, mintha minden ésszerű határt elfelejtenének, és túlzásba esnek a halott körüli végtisztesség alkalmával. Bizonyára mindkét jelenség mögött számtalan eset sorolható fel. Van rá eset, hogy a család néhány perces beszédet kér a lelkésztől, nehogy alkalma legyen valami fájót érinteni. Mások hosszú búcsúztatót követelnek, kiszínezetten kiemelve a holtnak és élőnek valós vagy kevésbé példaadó életét. Ilyen vonatkozásban jellemzőek a sírhalmok is, amelyek lehetnek teljesen elhanyagoltak, vagy akár kápolnának kiépítettek. A bűntudat hathatós szerepet játszik a síremlékek családi költségvetést leterhelő kiépítésében. Az élők halottukkal szembeni haragja pedig elgyomosítja a hantot, amit néhány év múlva meg sem találnak a temetőben.
Halottak napján illik érzéseinket a felülről kapott mennyei mérce alá engedni. Nekünk lesz hasznos. Először azért, mert a lelkiismeret problémái, mint harag, vád, rejtett titkok, bűntudat és minden kísértő fantázia így enyhül, vagy kerül más elfogadhatóbb megvilágításba. Másodszor azért, mert a halállal kapcsolatos tévelygéseinket és tévedéseinket így szüntethetjük meg. A címet Pál apostol Thessalonkabeliekhez irt első levelének 4. rész 13. verséből kölcsönöztem. Tettem ezt azért, mert ezen a helyen lepleződik le a halállal szembeni keresztyén magatartás egyik legvaskosabb zavara. A figyelmetlen igeértelmezés azt sugallja, hogy nem szabad bánkódni, nem lehet szomorkodni, mert ez van megírva. A teljes embert jól ismerő Biblia mondhat-e ilyet? Vannak, akik azt állítják, hogy ezt szószerint kell értelmezni. Az ilyenek között találjuk a koporsó mellett mosolygó, örvendező, bőréből majd kibúvó keresztyént. Sokak megbotránkoztatására. Az érző ember a fájdalmat is átéli, miként azt a Biblia sem tiltja. Ha szenved a lélek, akkor sírhat, szomorkodhat, gyászolhat természetes keretek között. Miként az örömöt, úgy a bánatot is ki kell fejeznie a Krisztus gyermekeinek. Ha csak egyiket, vagy másikat fejeznénk ki, úgy a képmutatás bűnét követnénk el. Az apostol szavait pontosan illik idézni, és megélni. Ő azt mondja, hogy „mint a többiek”, azaz mint a körülöttetek elő pogányok, akik Krisztust nem értik, és minden keretet képesek felrúgni, úgy ne bánkódjatok. Az ilyen bánkódás színjáték, önmutogatás, kétes részvétkeltés. A kétes bánkódásnak eredménye a temetőkben fellelhető túlzásokban jelentkezik. Pál lelkigondozói szigorral, kellő erővel hangsúlyozza, hogy ezeknek nincs reménységük. Világosan kirajzolódik, hogy a reménység hiányát az ilyen lelkület pótcselekvéssel foltozgatja. Ezzel szemben a reményben élő bánkódhat is, virágeső helyett könnyzáporral is akár, ha az nem a nézőknek szól, hanem őszinte fájdalomból, akkor meglesz gyógyító hatása.
A reménykedő bánat Krisztus feltámadásában talál létjogot. Ha Ő feltámadott, mi is feltámadunk. Az Ő könnyei is hullottak Lázár sírjánál, de a megéledő testvérrel együtt örült a testvérek közösségében. Halottak napja legyen mindannyiunk reményteljes bánatvállalása, hogy a tiszta örömöt is birtokolhassuk másokat is megvigasztalva.