Kedves Fekete Csaba, Loment Péter és Kedves Olvasók!

2

Azt azonban kár tagadni, hogy sok olyan ének is van az énekeskönyvben, amiket jellegtelen dallamvezetésük esetleg szokatlan ritmusuk miatt nem, vagy csak nagyon ritkán énekelnek a gyülekezetekben. Sokszor még az ismertebb énekek éneklésekor is nehéz párhuzamot találni az éneklés, valamint a kottában jelölt ritmus között, pedig a ritmus szoros, és elválaszthatatlan része a zenének, éneklésnek. 
Az Erős vár a mi Istenünk (390) például lassan, elnyújtva énekelve inkább egy gyászénekhez hasonlít, mint az erős Istenben bízó hívek dicsőítő énekéhez. 

Aki a fent említett énekek közül a 273-ast és a 356-ost énekelte már gitárral (esetleg lanttal) megfelelően gyors ritmusban, az egyből érzi, hogy ezek az énekek táncolni való énekek, még akkor is, ha mi reformátusok nem táncolunk rá. Itt megjegyzem, hogy a tánc a zsidó kultúrának lényeges eleme (a magyarnak is), és Isten népétől, valamint az Istent követőktől egyáltalán nem idegen dolog. Az öröm és a hála szép és őszinte kifejezése lehet, ha megfelelően élünk vele. 
Bár manapság a táncot úgy állítják be, mintha csak az erotikáról és bujaságról szólna, ez egyáltalán nem igaz. 
Senki sem szokta azt mondani, hogy a konyhakés gonosz dolog, pedig számos alkalommal embert is öltek vele. Nem a kés gonosz, hanem a mód, ahogy egyesek használják. Ugyanígy, nem lehet a modern zenéről, vagy a táncról általánosan kimondani, hogy gonosz, csak azért, mert emberek rosszul és gonosz módon élnek vele. 

3. "Vegyük tudomásul, hogy ha azt szeretnénk, hogy a fiatalok is szívesen részt vegyenek gyülekezeti alkalmainkon, akkor olyan énekeket és zenéket kell használni, melyeket ők szeretnek." 

Ez a gondolat kissé sántít, de úgy látom, hogy megfontolásra érdemes. Egyrészt vannak olyan zenei stílusok, melyeket akkor sem hallgatnék szívesen a templomban, ha a fiatalok odavannak érte. Tehát nem arról van szó, hogy a fiatalok minden ilyen jellegű igényét kiszolgáljuk, hanem arról, hogy énekeljünk minél több olyan énekeket, melyek közelebb állnak a fiatalokhoz, melyek az idősebbeknek sem idegenek, vagy riasztóak, és találjuk meg ebben az egészséges egyensúlyt.
Fekete Csaba válaszában 3 éneket követel, ami számomra ismét érthetetlen, mert nem három énekre van szükség, amit szét lehet cincálni, majd lesújtó véleményt alkotni róla.
Több száz ének van különböző felekezetek, illetve gyülekezetek gondozásában kiadott énekeskönyvekben, melyek arra várnak, hogy hozzáértő (lehetőleg a témában nem elfogult!!!) református emberek megrostálják őket, és egy jó minőségű, igényes református énekeskönyvet készítsenek belőlük. 

4. "Fogadjuk el, hogy orgonával meglehetősen nehéz ezeket az énekeket kísérni, különösen akkor, ha az orgona használhatatlanul leromlott állapotban van, mint a legtöbb helyen az országban, és nincs orgonista a gyülekezetben." 

Ez így van! Sőt! Nem csak a modern énekeket nehéz kísérni orgonával, hanem a régieket is.
Vajon hogyan dicséri Istent egy siralmas, hosszan elnyújtott, orgonával kísért ének? Még a legjobb orgona sem ér semmit, ha nincs hozzáértő, aki játsszon rajta. Ráadásul egy hagyományos orgona nem szállítható, így a templomon kívül nem használható.
Vajon ezek szerint az orgona rossz és elavult hangszer? Szó sincs róla! Csupán arról van szó, hogy nem az egyetlen, és hogy bizonyos esetekben célszerűbb más hangszert választani.
Ha csak a klasszikus zenénél maradunk, akkor is meglehetősen bő a hangszerkínálat, a kérdés csupán annyi, hogyan találunk elegendő hívő zenészt, akik képesek kísérni az énekeinket, és ezt minden ellenszolgáltatás nélkül, hétről-hétre meg is teszik. 

5. Keressük meg azokat a fiatalokat, akik játszanak valamilyen hangszeren, és vonjuk be őket az énekek hangszeres kísérésébe. Ne ijedjünk meg, ha esetleg egy kis (rock)zenekar is alakul, mellyel saját örömükre saját zenei stílusukban kísérik az énekeket. 

No itt aztán megtörtént a baj! A "rock" szót még zárójelben sem lett volna szabad odaírni, mert ez (ahogy Loment Péter le is írja) sokakban rossz asszociációkat ébreszt.
Tehát sokkal inkább az a lényeg, hogy olyan zenekar alakuljon, mely lehetőleg hívő emberekből áll, és képes úgy kísérni és vezetni a gyülekezet éneklését, hogy az a gyülekezet javát és épülését szolgálja. 

Nem folytatnám tovább, mert nem érdemes, (hiszen még beleunnak az olvasók), de van még néhány fontos megjegyzésem. 

Loment Péter utalt cikkében az Apáca show című filmre, amivel szintén nem aratott osztatlan sikert. A válasz határozott és egyértelmű volt: "egy hollywood-i szemét" (Pap Ferenc cikke). Vajon tényleg nincs semmi ebben a filmben, ami tanulságos lehet számunkra? Én sem gondolom, hogy a film a kultúrtörténet remekei közé tartozik, de azt igen, hogy levonható belőle néhány tanulság. 
Persze ez csak akkor sikerülhet, ha nem a felszínen mozgunk, hanem megpróbáljuk megérteni, hogy vajon miért is születhetett ez a film. Pusztán csak a keresztények kigúnyolását tűzte ki célul? Sértődjünk meg rajta gyerekesen?
Ahogy a reformáció talán legfőbb vívmánya volt, hogy mindenki a saját nyelvén olvassa és hallja az igét, úgy ma is jogos és elvárható igény, hogy a keresztények a saját nyelvükön szóljanak az emberekhez. 
(Ez Pap Ferenc cikkének címére, és számos idegen szavára is vonatkozna. Nagyon művelt, nagyon hangzatos, de nem magyar)
Nem a felsőbbrendű, "kiátkozó" jellegű kijelentések, dogmák, hanem az Istentől kapott feltétel nélküli szeretet váltotta meg a világot a bűneiből. Jézus sokszor szólt az igen művelt, és teológiai szempontból is rendkívül képzett farizeusok és írástudók ellen, akik elfelejtették, hogy a legelső parancsolatok a szeretetről szólnak. 

Pap Ferenc "új énekről" leírt gondolatai különösek számomra.
"Az "új ének" hamis hermeneutikája jogosítja fel ma a hozzá nem értő, közvéleményt birtokló és formáló prófétákat arra, hogy zenetörténeti, zenetudományi, zeneesztétikai érzelemdöntéseket hozzanak magabiztos és megdönthetetlennek látszó teológiai érvrendszerek mögé bújva? Mit kezdenek akkor - az analógiánál maradva - az új szív, új lélek, új szövetség fogalmaival?" 
Pontosan arról van szó, hogy tudunk mit kezdeni velük! Nem az ősapák éneke, nem az ősapák szíve, és nem is az ő lelkük, vagy szövetségük. Semmit nem érek azzal, hogy az őseim Istenben hittek, ha én magam nem élem meg és nem kötöm meg ezt az Új Szövetséget, ha nem kapom meg az új szívet, az új lelket, az új éneket. Tehát a hagyomány nagyon fontos, de nem a hagyomány ment meg a kárhozattól, hanem Isten üdvözítő kegyelme. Az üdvösség nem örökölhető és nem átruházható. 
Új énekekre pedig szükség van, ugyanúgy, ahogy új szívre is. A zsoltárok írói miért írtak új éneket? És a reformátorok? A reformáció egyszeri esemény a világtörténelemben? Soha többé nincs szükség reformokra az egyházban? Az egyszeri és tökéletes reformáció megváltott minket? Ha ezt valaki így hiszi, az bizony elég nagy bajban van. 

Loment Pétert nem ismerem, de ezúton szeretném visszautasítani a következő sorokat: "joga van mindenkinek megfertőződni is, de továbbfertőzni már nincs joga senkinek sem." 
Abban egyetértek, hogy "Loment Péter áldozat", de egészen más értelemben.
Loment Péter párbeszéd és szeretet helyett mit kapott? Fertőzöttnek nyilvánították!?!?! 

Loment Péter lelkeket akar menteni! Ha ez fertőzés, akkor vállalom! Én is fertőzött vagyok, és hála Istennek még nagyon sok keresztény ember a világon. És addig ne legyen nyugtunk, amíg mindenkit meg nem fertőzünk az evangéliummal! 

Ha valaki elolvasta Loment Péter második írását az remélem elgondolkozott azon, hogy vajon melyik hozzáállás a krisztusi, és melyik nem. 

Még egy utolsó gondolat. Mire való egy énekeskönyv? Arra, hogy múzeumba járás helyett is azt nézegethessük … vagy pedig arra, hogy olyan énekek legyenek benne, amiket szívesen, teljes szívből, hétről-hétre énekelhetünk fiatalok és idősek, férfiak és asszonyok, sőt még a gyerekek is! Isten dicsőségére! Ámen.