Küzdelem a lelkekért – így lehetne röviden összegezni a hatvanas években pártállam egyházpolitikájának erőfeszítéseit, amelyről interjúnk első részében olvashattak:

Küzdelem a lelkekért
Vajon hogyan sodródott a református egyház a pártállam szorításába? Elkerülhető lett volna a kiegyezés a hatalommal? Milyen következménye lett a lelkekért folyó ideológiai harcnak? Interjúnk első részét a hosszú hatvanas évekről itt olvashatja.






 

Szamosközi István és Bartha Tibor püspöksége
Ekkor már Szamosközi István váltja Bereczky Albertet a dunamelléki püspöki székben: a tisztséget 1959-től egészen 1977-ig ő látja el. Az egyházpolitika rajta keresztül is igyekszik távoltartani a lelkészeket a túlzott hitéleti aktivitástól – állítja Földváryné Kiss Réka. „Az egyházkerületek vezetői már az első missziói jelentésekben érzika hitélet hanyatlását, ugyanakkor a hivatalos szövegekben ünneplik a vallásszabadságot és azt, hogy milyen jól behelyezkedett az egyház a szocialista keretekbe.”

A dunamelléki püspököt megválasztásával egyidőben Szatmári fedőnéven beszervezte az állambiztonság, ám az, hogy ügynök volt, nem mond el róla mindent a történész szerint. „A kommunista pártállam az egyház legbelsőbb viszonyaiba is beleavatkozott. Az, hogy Szamosközi püspök lehetett, egyértelműen a pártállami kontraszelekció eredménye. Máskülönben lehet, hogy derék gyülekezeti lelkész lett volna, vagy esperes, de püspök semmi esetre sem. Hiszen olyan meghatározó lelkészek voltak a kortársai a Dunamelléken, mint Joó Sándor, Gyökössy Endre, Farkas József vagy éppen Pap László dékán, akinek minden adottsága, nemzetközi tekintélye, felkészültsége, vezetői gyakorlata meglett volna ahhoz, hogy ő legyen az egyházvezető. Nem véletlen, hogy az egyházügyi hivatal vezetése is ’56 után először benne gondolkodott. Kádáréknek nagyon jól jött volna, ha erkölcsi hitelével, nemzetközi kapcsolati tőkéjével Pap legitimálja a kiépülő rezsimet. Pap László azonban mind az ígérgetést, mind a zsarolást visszautasította, nem volt hajlandó az újra kiépülő diktatúrával vállalni a közösséget, s így megindult ellene a mind nyíltabb támadás. A forgatókönyvek között eredetileg ott volt egy ellene indítandó bírósági eljárás is, de végül a hatalom, rendkívüli cinizmussal az új egyházvezetésre bízta a tekintélyromboló feladatot: az egyház egyik legtekintélyesebb személyiségének megalázó félreállítását. Papot előbb a Tolna megyei Murgára száműzték segédlelkésznek, majd rendelkezési állományba helyezték és idő előtt kényszernyugdíjazták. Ezt pedig már Szamosközinek kellett végrehajtania.

Szamosközi püspökségének egészéhez ugyanakkor nem kötődnek igazán jellegzetes események, és valójában ez az ő püspökségének a jellegzetessége. Nem alakítja az egyházpolitikát, nem kezdeményez látványos akciókat kifelé, de nem kezdeményezi a missziós munkát befelé sem. Jellemző, hogy egyik püspöki jelentése szerint az egyházkerület legfőbb „eredménye” az volt, hogy sehol nem történt súlyosabb botrány. Az egyház cselekvési kereteinek beszűkülését, a missziói lendület megtörését, a „csendes halkulást” –  ahogy az egyik misszió jelentés fogalmazott – az egyház előtt álló reálprogramként fogadta el, a hitéleti lehetőségek határát tágítani akaró kezdeményezésektől pedig leginkább félt, hogy azok kivívják a hatalom rosszallását. Mindez egybevágott a Kádár-rezsim egyházpolitikai céljaival. Személyére mégis az „egyházi reakcióval” való kapcsolattartás árnyéka vetült: az egyházügyi hivatal budapesti előadója rendszeresen panaszkodott Szamosközi „kétkulacsosságára”, hogy a „markánsan reakciós papokkal” ugyanolyan jóban akar lenni, mint a „haladó papokkal”. A korszakban többször is felmerült, hogy a reakciós lelkészeket el kell helyezni Budapestről. Ezt azonban egyházi oldalról nem Szamosközi kezdeményezte hanem a Péter Jánost a debreceni püspöki székben követő Bartha Tibor, a Zsinat lelkészi elnöke.”

Bartha, a könyörtelen kezdeményező
Bartha Tiborra az ÁEH-nak és a belügynek nemigen volt panasza, 1958 és 1986 közötti püspöksége alatt igen keménykezű volt. Ráadásul a hatalom a két egyházkerület, illetve a püspökök közötti rivalizálást is ügyesen kihasználta, sőt, gerjesztette is. Ennek egyik jó példája a Keresztyén Ifjúsági Egyesület ellen indított 1967-es második per, melyben – többek között – Batiz Dénest, Kovács Bálintot, Dobos Károlyt ültették a vádlottak padjára. A pert összehangolt állambiztonsági mozgósítás előzte meg: az ügyben tizenhárom ügynököt foglalkoztattak, a házkutatásokban, letartóztatásokban a belügy részéről nyolcvannyolcan vettek részt. Minden jel arra mutatott, hogy nagyszabású per van előkészületben. Mindez azonban a Magyarországi Református Egyház fennállásának négyszázadik évfordulójára esett, és a nyugati diplomáciai kapcsolatokat építgető Kádár-rezsimnek nem volt érdeke, hogy a külföldi vendégek nemzetközi botrányt csapjanak. Így viszonylag enyhe ítéletek születtek, ám Bartha Tibor az ÁEH vezetésénél mégis felvetette, hogy a szigorú büntetés jó alkalom lenne arra, hogy kisöpörjék a budapesti reakciós fészket. Nemcsak a budapesti lelkészi kar sorait akarta gyökeresen átrendezni, hanem az espereseket is el akarta mozdíttatni, hogy az új esperesek – miként fogalmaz – „a kontraszelekció révén Budapesten egybesereglett rendkívül selejtes munkahálózat (lelkipásztorok és presbiterek) fokozatos kicserélését” végrehajtsák. „A megdöbbentő, hogy ezeket nem egy kommunista egyházpolitikus, hanem a református egyház akkori vezetője írja Dobos Károlyékról” –hívja fel a figyelmet Kiss Réka.

Tóth Károly tehetsége
Szamosközit Tóth Károly követte a dunamelléki püspöki székben, de csak Bartha nyugdíjba vonulása után, 1987-től kezdve válhatott egyszemélyben a református egyház legbefolyásosabb vezetőjévé. „Nagyon az elején vagyunk a kutatásoknak, benyomásaink, részinformációink vannak, a teljes mérleget még nem tudjuk levonni az ő időszakáról” – vallja meg Földváryné Kiss Réka. A dokumentumokból azonban biztosan látszik Tóth Károly indulása.
„Még 1955-ben, teológuskorában szervezte be az állambiztonság, 1956 után pedig az elsők között van, akit ügynökként újra aktivizál a kádári politikai rendőrség. Súlyosan terhelő jelentéseket tesz saját professzorára és dékánjára, Pap Lászlóra – csoda, hogy ezek után nem állítják őt bíróság elé. Tóth Károly ugyanakkor tehetséges, nyelveket beszélő, ügyes egyházdiplomata, pályafutása meredeken ível fölfelé. Ez épp a hatvanas-hetvenes évekre esik, amikor a hidegháború elkezd langyosodni, és a szovjet blokkon belül a magyar állambiztonság egyik kiemelt területe a nemzetközi egyházi kapcsolatok lesznek. Ugyanakkor, a Nyugatnak is érdeke szorosabbra fűzni a kapcsolatokat a vasfüggöny túloldalán, így felélénkül a kelet–nyugati egyházi diplomácia. Ezen a terepen a kimagasló tehetségű Tóth Károly egyre nagyobb pályát tudott befutni, ügyeket kijárva. Nemcsak a szovjet érdekeket képviselő Keresztény Békekonferencia meghatározó egyházdiplomatájaként, hanem az Egyházak Világtanácsa és a Református Világszövetség vezetőségének tagjaként is jelentős tárgyalópartnert látnak benne a nyugatiak – iközben tevékenységét végig összehangolja az állambiztonsággal. Ennek a tevékenységnek a dokumentumai azonban a püspöki időszakától kedve sajnos nincsenek meg.”

A nyolcvanas években a dunamelléki püspök azt is érzékeli, hogy az MSZMP sem homogén entitás, a párton belül leképeződik a magyar társadalom szellemi sokszínűsége. Minden érdekcsoporthoz megtalálja a kapcsolatot, és jó érdekérvényesítőnek bizonyul. „Tóth Károly többeknek személyesen segít, és kijár dolgokat az egyház részére. A kényszerű emlékezetpolitikai kompromisszumok keretein belül, de 1982-től például újra meg lehetett emlékezni a balatonszárszói konferenciákról, és lehetett beszélni Ravasz Lászlóról is.” A református bázisú egykori népi mozgalom nemzeti sorskérdések iránti érdeklődése is újra némi teret nyerhetett. „A népességfogyás, az alkoholizmus egy idő után nyilvános beszédtémák lettek, a Confessio folyóirat is tárgyalni kezdte őket. A búvópatakként meglévő, értékőrző közösségek egyre inkább megmutatkozhattak.”

Emellett a pártállam fokozatosan elkezdte bevonni az egyházakat az akut társadalmi válságjelenségek kezelésébe, amelyekkel saját maga nem tudott megbirkózni. Megkezdődhetett az iszákosmentő misszió, majd a drogmisszió, a cigánymisszió, a telefonos lelkigondozás stb., ami az egyházak számára a gettóból való további kilépést, egyben a missziói munka újrakezdésének a lehetőségét jelentette. Bármennyire is kényszerkompromisszumokkal terhelten, de a kádári évtizedekben a református egyház a határon túli magyarságért való felelősségvállalást is mindvégig komolyan gondolta Földváryné Kiss Réka szerint. „Amint lehetőség adódott, elkezdtek Erdélybe, Kárpátaljára átjárni, bibliákat, gyógyszereket kicsempészni a református hálózatokon keresztül is.”

A nyolcvanas évek második felében, a zsinat lelkészi elnökeként, a határon túli magyarokat segítő társadalmi kezdeményezéseket pedig már Tóth Károly is segítette, az MSZMP erre nyitott csoportjaival is együttműködve. „Tóth Károly egyházvezetői-közéleti pályaképének a megrajzolása, összetett szerepének a megértése ezeknek a szempontoknak a szisztematikus feltárása nélkül nem lehetséges, ugyanakkor hiányoznak fontos iratanyagok és egyelőre nem vagyunk minden információ birtokában” – tette hozzá a történész.

Mondjuk el történeteinket!
Noha a korszakot sokan a kádári kiegyezés időszakának nevezik, valójában erről szó sincs a történész szerint. „Kiegyezés csak két tárgyalófél között lehetséges. Ha a hatalom térdre kényszeríti a társadalmat, majd a túléléséért cserébe követeléseket hajt be rajta, akkor valójában rövid pórázon tart. Kádárék 1956 után teljesen átveszik a Rákosi-korszak egyházpolitikai struktúráit, és ezek egészen a rendszer összeomlásáig megmaradnak. Bár az egyházpolitikai eszköztár sokat változott, az MSZMP végső politikai céljai, a keresztény értékrend kiszorítása, az egyházak meggyengítése és felhasználása lényegében nem módosult, és ne felejtsük, az egyházak 1990-ig nem nyerték vissza az autonómiájukat, az ÁEH és a belügy végig kontroll alatt tartotta őket. A póráz lehet, hogy hosszabbodott, de a rendszerváltásig megmaradt.”

Hogy ezek között a keretek között miként tudtak az egyházak élni, milyen mozgástere volt az egyházvezetésnek, és hogyan tudták az egyházi közösségek megélni és továbbadni a hitüket, még sok kutatást igényel – tette hozzá. „Most kezdjük letapogatni a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek egyházi mikrovilágát, belső és külső viszonyait. De ez nem egyszerű feladat. Történészként nincs más lehetőségünk, mint hogy a fennmaradt forrásokból dolgozzunk. A legtöbb írott forrást azonban a pártállam hagyta ránk: állambiztonsági jelentéseket, az Állami Egyházügyi Hivatal töméntelen dokumentumanyagát és a pártiratokat. Óhatatlanul azt látjuk és úgy, ahogy ők a besúgói jelentésekben vagy egy-egy állambiztonsági-egyházügyi hivatali összefoglalóban láttattak. Ha egy közösség jól működött, ott nem volt besúgó, és ezért nem került az állambiztonság látókörébe, nagyon könnyen úgy tűnhet, mintha nem is létezett volna. Ezért fontos, hogy az egykori érintettek elmeséljék ezeket a történeteket. Minden visszaemlékezés, dokumentum, levél vagy fénykép nagyon fontos számunkra, hogy a korszakban működött keresztény közösségek történeteit el tudjuk mesélni. Ezért örömmel vesszük a megkereséseket a NEB vagy a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézetében a reka.kiss@neb.hu és a foldvaryne.kiss.reka@kre.hu e-mail címeken. A feldolgozott anyagokból archívumot és internetes felületet is építünk, hogy teljesebb képet kaphassunk a szocializmus éveinek vallásgyakorlásáról.”

Képek: Füle Tamás