„Lélekmentő”
„Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!” Az Apostolok cselekedeteiből szólt az Ige a harkányi református templomban a közelmúltbeli női konferencián. Komor Csaba, a Pécs–Kelet-Mecseki Református Missziói Egyházközség lelkipásztora hangsúlyozta: van, amikor egy hangos kiáltás állít meg egy tragédiát. A történetben darabokra hull a börtönőr élete, amikor meglátja, hogy kinyíltak a cellaajtók. „Tudta, hogy szertefoszlottak álmai, egész élete. Végezni akart magával, mert úgy érezte, minden elveszett, beszűkült a világ” – fogalmazott a lelkipásztor, aki rámutatott: ebben a helyzetben kiált rá Pál a börtönőrre. Ez hoz világosságot az ő beszűkült életébe, ahonnan nem látott kiutat. Kimossa Pál és Szilász sebeit, hazaviszi őket, és megkeresztelkedik egész családjával együtt.

„Csodát hallhatunk ebben a történetben, amely nagyon mai és valós. Egy óra alatt változik meg az élete” – mutat rá a lelkipásztor, aki kiemelte a legfontosabb momentumokat: a kiáltást, Isten igéjét és a közösséget. „Mit tudunk tenni, mi, ma élő keresztyének azokkal, akik a rács másik oldalán állnak?” – tette fel a kérdést Komor Csaba. Krisztus arra hív el minket, hogy tegyünk bizonyságot róla: kiáltsunk bele a sötétbe, amikor látjuk, hogy valaki veszélyben van. Krisztus Lelke arra indít, hogy minden körülmények között testvérként tekintsünk embertársainkra. „Tegyünk valami lélekmentőt, amikor megtört életekkel találkozunk. Erre hív bennünket az Isten, hogy a töredezettből újra egész lehessen Jézus Krisztus által.”



„Egy jót sírni”
A szombati nap főelőadója Tapolyai Emőke, klinikai- és pasztorálpszichológus volt, aki az emberi élet küzdelmeit a kaleidoszkóphoz hasonlította, amelybe ha beledobjuk a töredékeket, új, csodálatos formák jönnek létre. „Mit tennének ebbe a kaleidoszkópba az életükből?” – tette fel a kérdést az előadó, aki a pszichológia és a hit gyakorlásának összefüggéseit kereste: mi az a közös pont, amely megtámogatja egyikben a másikat?

„Megküzdésünk felszántja a lelkünk talaját. Ebben a nehézségben, fájdalomban vizsgáljuk meg magukat” – mondta a szakember, aki rámutatott: bátorság kell, hogy belenézzünk abba a tükörbe, amelyben megláthatjuk szenvedéseinket és fájdalmainkat. „Megengedjük-e, hogy fájjon, vagy leural bennünket a szenvedés?” – tette fel a kérdést, majd rámutatott: az idősebb generáció úgy nőtt fel, hogy nem beszélhettek lelki sebeikről: túl kellett élniük. Ez az elfojtás testi panaszokban is jelentkezhet. „A lélek a testen keresztül szólal meg” – emelte ki a szakember, majd arra hívta fel a figyelmet: aki csak a szenvedést látja, azt leuralja a fájdalom, elveszíti a kapcsolatot az élettel, az emberekkel, torzul az identitása.

„Mit lehet ezzel tenni?” – tette fel a kérdést, majd egyből megadta a választ is: ha elgyászoljuk a fájdalmunkat, hitelesítjük azt és megkönnyebbülünk. „Egy jót sírni. Ez a kifejezés nagyon sok nyelvben megtalálható, amely magában hordozza a megkönnyebbülést” – magyarázta a szakember, rámutatva: Jézus is sírt Lázár feltámasztása előtt. Sírt, mint ember, aki elveszítette a barátját, és sírt, mint Isten, aki átérzi az ember fájdalmát.



„Több, mint szenvedés”
„A haragnak sokszor nem engednek a keresztyének” – osztotta meg Tapolyai Emőke, rávilágítva, hogy ez az érzés természetes reakció és önvédelem. Isten azt mondja: „Haragudjatok, de ne vétkezzetek!” Úgy kell elmondani a másiknak a fájdalmunkat, hogy közben nem bántjuk őt. Keresztyénként a megbocsátással átadjuk az igazságszolgáltatást Istennek. Így szabadulhatunk meg a haragtól, a terhektől. A szakember szerint ebben a folyamatban fontos az élettörténet újraértékelése is. „Ha valaki interjút készítene velünk, mit mondanánk magunkról? Mi határozza meg azt, hogy ki vagyok?” – kérdezte. Isten tervezett meg bennünket a saját képére, a Lelkét adta nekünk.

Az Úr inkább meghal a megtört kapcsolatainkért, minthogy elveszítsen bennünket – ez maga a kegyelem.

Erre nincs racionális magyarázat. A nehézségeinkben tudnunk kell, hogy Isten nem véletlenül teremtett bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. Az életünk több mint szenvedés, az Ő terve nem ez. Fájdalmainkban az Úr velünk együtt sír, mint Lázár nyughelyénél. Amikor valakivel megosztjuk a fájdalmunkat, és szemében látjuk az együttérzés könnyeit, az vigaszt jelenthet számunkra. A mélyen szerető, együttérző, igazságot szolgáltató Isten lábánál letehetjük törött darabjainkat. Ez az alapja a pszichológiának és a terápiának is. Isten új identitást akar adni nekünk, mielőtt torzulnánk, és hegekké válnánk.

A szakember Seneca szavait idézve mutatott rá saját felelősségünkre töréseinkben: „Az ember annyit szenved, amennyit feltett szándéka szenvedni.” Amikor az apró, megtört részeket újrakeretezzük, az a reziliencia. A folyamat során nem csak túlélünk, hanem fejlődünk: Isten új identitást teremt. Az Úr szabadságra hívott el bennünket: mi döntjük el, hogy mire koncentrálunk. „Éld át, éld meg és lépj tovább. Az életed íve több annál, mint a szenvedésed” – zárta előadását Tapolyai Emőke.



Személyes és szakmai törések
Ebéd után Bartisné Gagyi Ágnes, a Pécsi Református Kollégium Általános Iskolájának egykori vezetője beszélgetett Unger Károlyné Évával, aki a Kollégium Drávafoki Csikesz Sándor Általános Iskoláját vezette.

„Összetört életemet odatettem az Úr kezébe, aki a saját irányítása alá vett és formált” – mondta Unger Károlyné, aki beszélt arról, sokáig abban a tudatban élte az életét, hogy ő mindent kézben tart és irányít. Amikor harmincöt évesen meghalt a férje, és magára maradt két gyermekkel, megtapasztalta, hogy van felette egy nagyobb erő. „Igaz Kozma István mondata, miszerint szabadságra születtünk, de nem függetlenségre.”

Saját bevallása szerint sokáig tisztes távolságból követte az Urat. Férje halála után, egy alkalommal összetörten kérte az Istent, hogy szabadítsa meg fájdalmától. „Megrázó találkozásként éltem meg, amikor a fürdőszobában lerogyva azt éreztem, hogy egy kéz megsimítja sajgó szívemet. Ezután már nem fájt annyira” – emlékezett vissza első igazi találkozására az Úrral.

Unger Károlyné arról is vallott, hogy igazán akkor tört össze az élete, amikor szembesülnie kellett azzal, ki is ő valójában. Szikszai Béni egyik könyvét olvasta, amelyben egy kérdés ragadta meg: „Hallottad-e a meg nem született gyermekek sóhaját? Én nem hallottam” – mondta Éva megrendülten, beszámolva arról, hogy két fia után született volna egy harmadik gyermeke, akit nem fogadott el. „Ez a felismerés életem álló oszlopait összetörte, és porrá zúzta” – számolt be arról, amikor az önmagával való szembesülés juttatta igazán mélypontra. A megbocsátó Isten kegyelmét megtapasztalva ismerte fel, hogy nem büntető, hanem szerető Istenünk van. A mélységekben a helyi lelkipásztor nyújtott számára lelki vigaszt.

„Csiszolódtunk, formálódtunk, és egyre inkább rájöttünk, hogy ez több mint lelkigondozói szerep” – emlékezett vissza Éva arra, hogyan formálódott kapcsolatuk jelenlegi férjével, akivel már csaknem három évtizede élnek házasságban. Magánélete mellett beszélt arról is, hogyan ítélték bezárásra a drávafoki általános iskolát, amelyben igazgatóként dolgozott. Hosszú és nehéz út vezetett oda, hogy a megszűnés helyett a Pécsi Református Kollégium tagintézményeként az Ormánság lelki, kulturális és oktatási menedékévé vált az intézmény. „Az átvételkor a nagy bizonytalanságban tartást, szeretetet, kereteket és segítséget kaptunk a Kollégiumtól” – emlékezett vissza Unger Károlyné.



A nap folytatásában Kozma János, a Pécs-Belvárosi Református Egyházközség kántora és felesége, Lea, a Pécs-Belvárosi Református Egyházközség diakónus munkatársa tettek bizonyságot. „Úgy gondolok az életemre, mint egy üres edény. Ha elmegyünk valahova vendégségbe, és koszos pohárból kapunk inni, undort vált ki belőlünk. Isten megmutatta nekem, ha az Ő szolgája vagyok, fontos, hogy tiszta edény legyek” – mondta Kozma Lea.  Mesélt arról, hogy vesebetegsége miatt gyermekeit császármetszéssel hozhatta csak világra. Amikor harmadik babájukat várta, az orvos felhívta a figyelmét: fontolja meg, hogy a beavatkozással együtt végeztesse el a meddővé tételt is az egészsége miatt. Lea egészen a műtétig nem tudta meghozni ezt a döntést, a nőgyógyász pedig sürgette. Az altatóorvos felé hajolt, és azt súgta neki, hogy ezt a beavatkozást bármikor, gyorsan és könnyedén elvégezhetik, nem kell most döntenie róla. Ebben a tudatban megnyugodva nem került sor a meddővé tételre, és született még egy gyermekük. Lea nap mint nap megtapasztalja, hogy Isten jelen van az életében. „Ez nem azt jelenti, hogy nem történik velem soha semmi rossz. Lehetek a padlón, de Isten felállít és feladatot ad” – mondta.

A láthatatlan ösvény
Lea férje, Kozma János látássérült, egy hitben élő család ötödik gyermekeként született. Mint mondta, nagyon sok áldást élt meg gyermekkorában: öröme volt abban, hogy nagycsaládban, tíz testvérrel együtt élhetett. Hálával tekint arra, hogy bár teljesen vakon született, egy műtét után fényeket láthat. „Isten mindannyiónkat vezet azon a bizonyos láthatatlan ösvényen. Ti sem látjátok, hol fogtok menni majd. Mára is esőt mondtak, mégis süt a nap” – derültek a résztvevők a hétköznapi példán.

János Budapesten a Vakok Intézetében tanult. Mindig nagyon várta, hogy hazamehessen a családjához. „Én már nyolcévesen megtapasztaltam azt, hogy milyen jó hazaérkezni.” Ugyanakkor az intézetben is sok áldásban volt része: az egyik tanárától tanult meg gitározni, majd zongorázni. Kozma Jánost a pécsiek sokszor hallják a belváros utcáin zenélni. „Nagyon szeretek kiülni az utcára és Isten nevét dicsőíteni nyíltan” – hangsúlyozta, majd beszélt élete egyik legnagyobb áldásáról. „Minden nap hálát adok az Istennek, hogy Leát adta nekem. Nem azt kapjuk, amit elképzelünk magunknak, hanem amit Isten szán nekünk.”



A keskeny út
Az esti áhítatra azt a történetet hozta Wébel Zsolt, baranyai esperes, amikor Isten próbára teszi Ábrahámot. „Sokszor azt gondoljuk, hogy akkor egész az életünk, amikor minden jól megy. De itt pontosan láthatjuk, hogy a legnagyobb próbatétel közepette teljesedik ki Ábrahám hite” – mondta az elöljáró, aki egy személyes történetet hozott a jelenlévők elé. Negyedik gyermekük születésekor komplikáció lépett fel, és műtőbe vitték a feleségét. „Én ott, akkor hatalmas mélységeket és magasságokat éltem meg. Istentől azt az Igét kaptam, hogy Ne félj!” – emlékezett vissza, majd hangsúlyozta: az Úr a legnehezebb próbatételekkel emel bennünket a legnagyobb magasságokba. Ábrahám rengeteg nehézségen ment át, de sosem panaszkodott. „Az ő életén keresztül mutatja meg Isten, hogy milyen az a keskeny út, amely az életre visz” – zárta gondolatait.


Komorné Csernáth Erzsébet
Képek: Ruprech Judit