Sükös regényének cselekményi időpontja előtt egy évszázaddal az ifjú Friedrich Engels 1839-40-ben rendszeres levelezést folytatott két gyermekkori barátjával, Friedrich és Wilhelm Graeberrel. A két fivér ekkoriban teológiát tanult, és leveleik a pietizmus és ortodoxia védelmezőiként jellemzik őket.

Engels szigorú vallásos neveltetésben részesült. Apja jómódú szövetgyáros és a wuppertali pietizmus követője volt, aki gyermekeit a konzervatív vallásosság szellemében nevelte. Mivel ezen írás nem történeti tárgyú, ennyi a levelezés hátteréhez talán elegendő, egy rövid megjegyzéssel kiegészítve Engels fejlődés-lélektanához.[5] A levelezés idején a tizennyolc-tizenkilenc esztendős Engels már egyértelműen hátat fordított gyermekkori pietista-ortodox világnézetének és kegyességének, amit pedig korábban teljes meggyőződéssel gyakorolt és vallott. Jóllehet ekkor még nem a későbbi materialista, radikális személyisége vallási-teológiai kételyeiben már testet ölt.

Természetesen Engels világnézeti változása, „megtérése” nem máról holnapra történt, az hosszabb és számos tényezőből álló folyamat volt. A Graeber-fivérekkel folytatott levelezés ennek a folyamatnak egy olyan állomását dokumentálja elég megbízhatóan, amikor Engels számára a régi vallási-teológiai válaszok már nem kielégítőek, és hol nyitott kíváncsisággal, hol kétségbeesetten, hol elkeseredett dühvel kutat valami megfelelőbb után. 1839. április 23-án kelt levelében ezt írja:

Mostanában sokat foglalkozom filozófiával és kritikus teológiával. Ha az ember 18 esztendős lesz, Strausst, a racionalistákat és a „Kirchen-Zeitung”-ot megismeri, vagy a gondolkodásról teljesen lemondva kell olvasnia, vagy elkezdenie wuppertali hitében kételkedni. Képtelen vagyok felfogni, az ortodox lelkészek hogyan lehetnek ennyire ortodoxok, minthogy a Bibliában nyilvánvaló ellentmondások vannak.[6]

Néhány hónap múltán pedig:

Mindennap, szinte egész nap imádkozom az igazságért; már akkor imádkoztam, amikor kételkedni kezdtem, és mégsem találok vissza a Ti hitetekhez... Könnyek szöknek a szemembe, amint ezeket írom, annyira felindultam. De érzem, nem fogok elkárhozni, Istenhez fogok találni, aki után egész szívem vágyik.[7]

Így vall Friedrich Graebernek 1839. júliusában. Négy hónappal később, a Wilhelm Graeberhez 1839. november 20-án írt levelében Engels kikéri magának, hogy keresztény hitét barátja elvitassa:

Éppen így tévedsz, amikor azt gondolod, hogy vissza kellene térnem a kereszténységhez. Pro primo számomra nevetséges, hogy nem tekintesz kereszténynek, és pro secondo, hogy azt gondolod, aki egyszer [...] az ortodoxia gondolatrendszerét levetette, ismét belebújhat ebbe a kényszerzubbonyba.[8]

Akár kereszténynek mondható a tizenkilenc esztendős Engels, akár nem, leveleit olvasva a régi világkép elégtelenségének és egy új megszületésének lehetünk tanúi. Ugyanez idő tájt már „lelkes straussiánusnak”[9] vallja magát. Engels számára ekkor még fontos, hogy keresztény meggyőződéséből megtarthassa, amit csak lehet: Istent, megváltást, a Biblia ihletettségét és bizonyos mértékű tekintélyét, Krisztus személye iránti tiszteletét. Ugyanakkor a kételyét megalapozó kritikus kérdések is egyre élesebben megfogalmazódnak: az egyházi és kegyességi képmutatás, valamint a bibliai és teológiai ellentmondások.

Engels vallási-teológiai kételyeit e két osztályba lehet csoportosítani: a történeti és a teológiai kételyek. Ahogy levelezéséből kiderül, a kettő szorosan összetartozik. Az utóbbiak közé olyan kérdések tartoznak, mint az utolsó ítélet vagy Isten igazságossága, Krisztus helyettes áldozatának értelmessége, engesztelő halálának egyetemessége, vagy kettős természete.[10] Az előbbibe pedig a bibliai ellentmondások: Jézus családfája, mely teljesen fölöslegesen Józseftől származtatja őt; a nap megállítása Józs 10-ben; Izráel egyiptomi tartózkodásának hossza (a Gen 15 szerint négy nemzedék, míg a Gal 3 szerint négyszázharminc esztendő).[11] Ez az írás a teológiai kételyeket legfeljebb érinteni fogja, fő célja a történetiség és teológia kapcsolatának vizsgálata.

Míg Friedrich és Wilhelm Graeber az ortodoxiának, a helyes tannak és a keresztény hit egzisztenciális vonatkozásainak szószólói, kételyeivel az ifjú Engels a keresztény hit és kijelentés történeti voltát veszi össztűz alá. Nem véletlen, hogy lelkesen és gyakran hivatkozik olyan neológ teológusokra, mint David Friedrich Strauss, a közelmúlt egyik siker/botránykönyvének szerzője,[12] valamint az 1834-ben elhunyt teológus, Friedrich Schleiermacher, aki a vallást a vallástalanok számára is értelmessé és vonzóvá tudta tenni. Ennek nem mond ellent, sőt megerősíti, hogy később egy kérdésre Charles Haddon Spurgeont, a kor híres londoni prédikátorát nevezte meg mint akit a legjobban utál.[13]

Amit tehát Sükös alkotása, Székely Iván két különböző személyiségként, de egy személyben jelenít meg (a még nem és a már újjászületett Székely), az egyfelől Engels nézeteiben van szavakba öntve, másfelől pedig a Graeber-fivérek képviselik. Azt is érdemes megfigyelni, hogy Sükös világképében a megtérés a teológiai tudományosságból a történetietlen Jézus-hit felé történik. Engelsnél ez elképzelhetetlen és éppen fordított irányú: „Ha Strausst meg tudjátok cáfolni – csak rajta, és én ismét pietista leszek.”[14] Az előbbi számára a keresztény hit egzisztenciális mondanivalója, a teológia a lényeg. Engels ezzel azért nem tud mit kezdeni, mert kora ortodoxiájának teológiai válaszait értelmetleneknek vagy nem kielégítőnek találja. Másrészt a Biblia történetisége olyan súlyos kérdéseket vet fel, amiket teológiával nem lehet megválaszolni. Engels a Székellyel ellentétes parton áll.

Teológia kontra történelem/történetiség; teológiai-egzisztenciális mondanivaló a kor tudományos igényességével szemben; a múlt a jelennel, a történelem a ma egzisztenciális kihívásaival szemben. Az egyházi igényeket vagy értelmi-intellektuális éhségünket elégítsük-e ki? Székely meglehetősen vitathatóan oldotta fel a dilemmát, de Engels sem volt képes megnyugtató feloldásra. Engels kétkedése és radikális kérdései intellektuálisan őszintébbnek tűnnek, ahogy Székely kegyessége az egyén lelke számára „üdvösebbnek”. Kérdés azonban, az egyház egésze számára nem mindkettő egyformán zsákutca-e, és hogy csak ez a két megoldási lehetőség kínálkozik-e. Székely dilemmája nem csupán a 20. század közepi protestáns ébredés döntéskényszere, ahogy Engels dilemmája sem pusztán a 19. század közepének dilemmája. Mindkettő gyökere legalább a 18. századba nyúlik vissza. A dilemmát legközismertebben Gotthold Ephraim Lessing foglalta szavakba.