a) főbb jellemzőik
Rendszerint a fiatalabb nemzedékhez tartoznak, s látva az egyház mai gondjait, tenni akarnak érte. A legnagyobb problémát abban látják, hogy a gyülekezetek kiöregednek. A mai középkorúak (40-60 évesek) az előző rendszer munkájának gyümölcseként elidegenedtek az egyháztól, és a fiatalokat 14 éves koruk után szinte lehetetlen a jelenlegi keretek között integrálni a gyülekezetekbe. Ha ez a tendencia folytatódik, amint eltelik 10-15 év, a jelenleg legaktívabb korosztálytól meg kell válni, és sok helyen nincs utánpótlás, hiszen az újabb generációk már az egyháztól távol nevelkedtek. Nincs meg az a természetes generációs folytonosság, ami évszázadokon keresztül jellemző volt. Ez a tapasztalat arra ösztönöz többeket, hogy változtassanak. Ebben a helyzetben a mai kor legfőbb kérdése ez lett: "Milyen istentiszteletre vágynak az istentisztelet-látogatók? És milyen istentiszteleti formával érhetők el?" (Hézser 15.o)

b) teológiai alapállás
Amint látjuk, ez az irány elsősorban az empírián tájékozódik. Abból indul ki, hogy a mai állapotok változást követelnek, és az esetleges változtatást a mai ember igényei mentén képzeli el. Ennek forrása a missziói szándék. Ezt a nézőpontot Klaus Douglass fejti ki Az új reformáció című könyvében. Német evangélikus talajon megfogalmazott gondolatai hazánkban és egyházunkban egyre népszerűbbé válnak. Abból indul ki, hogy az egyház nem élhet csakis önmagáért, mert akkor halálra van ítélve. A másokért való élés krisztusi példáját kell követnie. Ennek megvalósulását az egyház diakóniai és missziói tevékenységében látja. Most a téma szempontjából számunkra a missziói irány vizsgálata a fontosabb. Ennek lényegét abban látja, hogy meg kell szólítani az egyháztól elidegenedett, közömbös társadalmat. (263-268.o)

Azt is kimondja, hogy ennek sokszor épp saját magunk vagyunk az akadályai. Felveti a kérdést, hogy "ha az emberek nem jönnek hozzánk, mi miért nem megyünk hozzájuk?" Szerinte az idők folyamán az egyház idegenedett el az emberektől, s nem fordítva történt mindez, ahogy talán a mi nézőpontunkból látszik. "Egy modern ember, ahhoz, hogy jól érezhesse magát istentiszteleteinken, először is általában meg kell, hogy változtassa a zenei ízlését, azután meg kell szoknia egy olyan nyelvezetet és olyan érintkezési formákat, amelyeket a mindennapi életből talán nem ismer, és amelyeket nem is tart vonzónak, megfelelőnek. Mi attól, aki keresztyénné akar válni, elvárjuk, hogy illeszkedjék be a mi belterjes egyházi kultúránkba." Ezzel a mai társadalom nem tud mit kezdeni. "Lehet, hogy Jézus Krisztushoz megtérnének, de a mi egyházi kultúránkhoz nem." Ebből következik, hogy "az egyháziatlanná vált emberek elérésének ígéretes útja az egyház "egyháziatlanítása" lehet. [...] Ha tovább akarjuk adni másoknak a jó hírt, akkor alkalmazkodnunk kell a kultúrájukhoz. És fel kell hagynunk azzal, hogy tőlük követeljük meg az alkalmazkodást a mi kultúránkhoz." (123-125.o) Erre Pál apostolt hozza fel példának, aki mindeneknek mindenné lett, hogy mindenképpen megmentsen némelyeket (1Kor 9,20-23).

Ezt az aláhajlást, alkalmazkodást elsősorban kulturális szinten látja szükségesnek. Kifejezetten támadja az egyházzenét és a liturgiai hagyományokat. Gondolati alapja az az igény, hogy a rögzített tartalom helyességén túl mindannak, amit a gyülekezet tesz az istentisztelet során, formájában illeszkednie kell a címzetthez, a gyülekezethez, a mai kor emberéhez. A több száz éves hagyományok esetében ezt az illeszkedést hiányolja. Az egyházi zene kapcsán kifejti, hogy mivel az csak a népesség egy szűk körének igényeit fejezi ki, nem tehetjük az istentisztelet kizárólagos normájává, hanem el kell kezdenünk a zenei közízléshez alkalmazkodni párhuzamos istentiszteleti formák bevezetésével. A liturgiai elemeket is éles kritika alá veszi azzal kezdve, hogy a ma használt formák, külsőségek nagyon ritkán vezethetők vissza a Biblia tanítására, viszont annál inkább a már megszokott hagyományra. Szerinte istentiszteleteinket "a múlt idők levegője lengi be", ami egyfajta "muzeális jelleget" kölcsönöz az egyháznak. Ha a jelenben akarunk megoldást adni híveinknek, miért a múltat kommunikáljuk? Ha igazán oda akarunk fordulni a kor emberéhez, akkor az ő nyelvén kell beszélnünk - mind verbális, mind nonverbális szinten. (272-276.o)

c) amire felhívják a figyelmet
Rámutatnak arra, hogy gond van. Egyházunk jelenleg nincs a legjobb helyzetben - és ez az egyház mi vagyunk: belőlünk, tagokból áll. A jelenlegi állapot mindenképpen önvizsgálatra kell, hogy késztessen mindenkit, aki Isten ügyét kívánja szolgálni ezekben az időkben: mindent megteszünk-e azért, hogy az evangélium a megfelelő módon hirdettessék; s hogy teljes szívünk, lelkünk, elménk és erőnk ennek van-e alárendelve? Másodszor pedig nem dughatjuk homokba a fejünket a problémák láttán. Nyitott szemmel kell járnunk a világban, és megoldási javaslatokkal kell előállnunk, ha egyáltalán akarunk megoldást.

Felhívja a figyelmünket arra, hogy ne kizárólag a saját egyházi szempontjaink szerint gondolkozzunk. Természetesen az isteni szempont elsőbbségéről nem mondhatunk le semmi esetre sem, ugyanakkor jó, ha emberi síkon minél szélesebb a látókörünk. Ebben segít, ha meghallgatjuk a kívülállók véleményét, ha az ő szemszögükből is meg tudjuk magunkat vizsgálni. Ha megtudjuk, hogy mások hogyan vélekednek rólunk, összetettebb, s talán hitelesebb is lesz énképünk, önismeretünk.

Az evangélium szellemében nagyobb rugalmasságra van szükségünk a minket körülvevő kultúrák értékelésében, elfogadásában. Douglass meglátása abban találó, hogy a meglévőn való változtatás, az alkalmazkodás nehezebb, mint bezárkózni saját köreinkbe, megmaradni a meglévő formáknál. (126.o 171.o) Az egyház hajlamosabb ez utóbbit, a könnyebb utat választani. Ugyanakkor bibliai példák sora támasztja azt alá, hogy Isten népe nem zárkózhat be, nem zárkózhat el a világtól, hiszen az Úr rajta keresztül munkálkodik. Már az Ószövetség választottainak is ebben van az igazi szerepe. Ábrahámnak mondja az Úr: "Általad nyer áldást a föld minden népe" (1Móz 12,3). Az Újszövetség lapjain annak lehetünk tanúi, hogy ezt Izrael népe nem vette komolyan, s emiatt elvesztette megbízatását (Mt 21, 33-46). Ebből fakad Jézus és a farizeusok közötti folytonos feszültség, amiről az evangélium beszámol. Jézust és küldetését nem értették meg, mert más volt az elképzelésük Isten akaratáról, és inkább emberi hagyományokhoz, rendelésekhez ragaszkodtak. Nem tudták elfogadni, hogy a Messiás az általuk képviselt vallási, kulturális és erkölcsi szint alatti emberek között munkálkodik (Mt 11,18-19; Lk 15,1-2). Nem voltak elég rugalmasak és nyitottak arra, hogy megértsék Isten valódi akaratát.

Az egyháznak, a tanítványoknak küldetése van a világ felé (Mt 28, 18-20), erről nem szabad megfeledkeznünk. Ez pedig nem pusztán abból áll, hogy felkínáljuk a lehetőséget: lehet jönni, bárkit szívesen várunk, hanem hogy elindulunk mások felé. Egyházunkból jelenleg éppen ez, a missziói lelkület hiányzik leginkább. A misszió mindig határok átlépésével jár. Erre jó példa előttünk Pál apostol munkássága, aki túllépve a zsidó hagyományokon, nem kötelezi a pogányságból érkezetteket a törvény előírásainak betartására. Ha teljesíteni akarjuk küldetésünket, ha missziót akarunk folytatni, akkor ki kell lépnünk a megszokott egyházi keretek közül. Az embert pedig csak a saját nyelvén lehet megszólítani. Máshogy is lehet szólni, de nem biztos, hogy megérti. Tehát alkalmazkodnunk kell. Ha maga Isten ilyen tökéletes formában tudta ezt az akkomodációt véghezvinni, hogy emberi formában jött el közénk, éppen mi ne tennénk meg ezt, gyarló szolgák? Viszont ez az alkalmazkodás sosem lehet öncélú. Célja az ember megváltoztatása, a gyógyítás. Ahogy "Isten szeretete elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, de nem engedi, hogy olyanok is maradjunk."(Douglass 260.o) Ekképpen a gyülekezetbe érkezetteket is lehet, sőt kell is nevelni: "hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkodásuk szerint." (Ef 4,17-32)

d) esetleges problémák
Azon túl, hogy az egyház elsődleges célját a misszióban határozza meg, melynek forrása és célja Isten és az ő igéje, a misszió végzésének módjában, formai elemeiben kifejezetten antropocentrikus. A vezérelv itt már nem Isten akarata, hanem az ember igénye és annak kielégítése. Douglass leírásában az egyház úgy lép elénk, mint egy szolgáltató, aki a fogyasztók érdekeit mindenben igyekszik kiszolgálni. Azokét is, akik már tagok (p. 270-271), és megpróbál népszerű, vonzó lenni mindazok felé, akik kívül vannak (p. 273). Többször használ kereskedelemből vett képet (p. 121. 269. 271), ezzel azt sugallva, hogy az evangélium olyan árucikk, amelyet minden áron el kell adnunk a mai világban. Ez a gondolat viszont már meglehetősen távol áll az evangélium szellemiségétől.

Miközben a misszió zászlaja alatt átlép határokat, el is szeretné mosni azokat. A formákra nézve nem ismeri el a szent és profán közötti különbséget. Ez azért lehet veszélyes, mert ha a forma világában szabad teret engedünk ennek, az könnyen hatással lehet a tartalomra is. A formának és tartalomnak összhangban kell lennie. Ahogy a szóbeli kommunikáció esetén a verbális és nonverbális szintekben megmutatkozó különbség zavart okoz, úgy nem fejezhet ki ellentétes mondanivalót forma és tartalom, mert az meghasonláshoz vezet. Az istentiszteletnek, a liturgiának, az énekeknek tartalmukon túl, formájukban is ki kell fejezniük a világtól való különbségüket: Istenhez szólásuk másságát, szentségét. (CsTK 1950 43.o)

Egyáltalán nem érdekli, hogy mit fejez ki az ún. zenei közízlés, minden áron alkalmazkodni akar hozzá, hiszen ez fejezi ki a mai nemzedék életérzését, ebben érzi otthon magát, ebben kell megszólítani. Ezek szerint mégis lehet létjogosultsága "a cél szentesíti az eszközt" elvnek (ApCsel 10,11-15)? A művészeti formák megítélését azért nehéz "hitvallásos alapon" elvégezni, mert alapvetően érzelmi síkon hordozzák üzenetüket, nem a megszokott verbális szinten. Mégis tudunk hozzájuk kötni bizonyos értékítéletet. Ahogy Hargita Péter is fogalmaz: elég abba belegondolnunk, hogy az a stílus, amely eredetileg a bűnben élő ember életérzésének megfogalmazására jött létre, miképpen válhat hiteles hordozójává a krisztusi életérzésnek? "Ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és keserű vizet? Avagy teremhet-e, testvéreim, a füge olajbogyót, és a szőlő fügét? Sós forrás sem adhat édes vizet!" (Jak 3,10-12)

Összegzés

A hangsúlybeli eltolódás gyökere az, hogy a hagyományhoz kötődők kultuszi alapon gondolkoznak, míg a másik oldal a misszió szempontjából közelít. Talán ezen a ponton látszik meg legmarkánsabban a szemléletbeli különbség. Itt ragadható meg leginkább, a kálvini felfogás sajátossága: Isten dicsőségének elsődlegessége. Eszerint a zenét és az éneket is arra kaptuk, hogy azzal az Ő dicsőségére szolgáljunk, s hogy építsünk vele. Ehhez kapcsolódik szorosan a kultuszi jelleg abban az értelemben, hogy mindaz, amivel Isten elé megyünk, annak méltónak, "tökéletesnek" kell lennie. "Ha ahhoz a komolysághoz szabjuk énekünket, amely Isten és az angyalok színét megilleti, egyrészt komolyságot és szeretetreméltóságot szerez a szent cselekménynek, másrészt igen nagy hatással van arra is, hogy lelkeinket az imádkozásban való igaz serénységre és buzgalomra indítsa." (Kálvin 176.o) Douglass nem a kálvini alapokon fogalmazza meg elgondolását, nála az istentiszteletben nem Isten dicsőítése a hangsúlyos, hanem az ember, akiért az istentisztelet van. Az ő igényei a meghatározók, őt kell kiszolgálni. Ez a gondolat bizony távol áll a református liturgikai felfogástól. Teológiai látásunk középpontjába - bármennyire is korszerűek akarunk lenni - nem kerülhet az ember.

Ezt figyelembe véve meg kell jegyeznünk, hogy Kálvin kora sokban különbözött a miénktől. Ő a saját jelenének kihívásai között fogalmazta meg válaszait. Nem véletlen, hogy bizonyos hangsúlyok máshová kerültek, mint ahova talán ma tennénk ezeket. Akkor, a népegyházi keretek mellett például a misszió újszövetségi formájára nem volt oly égető szükség: mivel az egyház akkori helyzete más képet mutatott, mint az evangélium terjedésének kezdeti időszakában. A mai valóság viszont inkább Pál apostolék idejére emlékeztet, mintsem Kálvin korára. Ez arra ösztönözhet bennünket, hogy az Ige szellemében gondoljuk újra feladatainkat, s nem megrögzött formákhoz, hanem Isten élő és ható igéjéhez mérten cselekedjünk.

A jelen helyzetben az említett két irányt, a liturgikai és a missziói látásmódot egyaránt érvényesíteni kell, hiszen a pluralitás világában az egyoldalúság még keresztyének között is balgaságnak tekinthető - legyen mögötte egyoldalúan újító, vagy hagyományőrző szándék. Az Isten tiszteletét és a missziót nem szabad egymás ellen ugrasztani, mert úgy mindkettő hiteltelenné válik. Ezért kell olyan formákat keresnünk, mely mindkettőnek méltó helyet biztosít. Ebben a munkában viszont közös akaratra, testvéri egyetértésre és felülről való bölcsességre lesz szükség.

ifj. Kádár Ferenc
teológiai hallgató

Irodalom

Boross Géza: Bevezetés a gyakorlati teológiába, Bp. 1995
Czegle Imre: Az egyházi ének theologiai kérdései, Sárospatak, 1998
Csomasz Tóth Kálmán: A református gyülekezeti éneklés, Budapest, 1950
Hagyomány és haladás. Csomasz Tóth Kálmán válogatott írásai (szerk.: Bódiss Tamás), ReZeM, Budapest, 2003
Douglass, Klaus, Az új reformáció, Kálvin Kiadó, Bp. 2002
Hargita Péter: Ifjúságunk éneklése, In. Keresztyén Nevelés 1999. VII/1. p. 8-10.
Hézser Gábor: Pásztorálpszichológiai szempontok az istentisztelet útkereséséhez, Kálvin Kiadó, Budapest, 2005
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere, II. köt. Kálvin Kiadó, 1995
Németh Dávid: Isten munkája és az ember lehetőségei a lelkigondozásban, Kálvin Kiadó, Bp. 1993